Múlt kedden jártam a belvárosban itthon. Az a helyzet, hogy csalódtam. Már akkor föl voltak szerelve a karácsonyi világítós csillagok, végig a főutcán. De ezt talán elviseltem volna, ha nem világít mind. Micsoda hülyeség, hogy az első adventi vasárnap lekapcsolják a díszvilágítást, ami már majd egy hónapja ment, hogy aztán ünnepélyesen felkapcsolhassák. Ez engem nagyon bosszant. Úgy szeretem, ha addig csak nézegetni lehet, meg gondolni rá, hogy milyen klassz lesz mikor majd világít a sok kis sárga izzó. Ez így nekem nem tetszik. Amúgyis annyira utálom, hogy két hónappal karácsony előtt már tukmálják, nyomják, paszírozzák bele a fejembe az ünnepet. Ha nem vigyázok, mire elérkezik, addigra elegem van belőle (meg az emberekből is), vagy rég unom. A héten a mellettünk lévő pláza is felcicomásodott, és reggel fél9-kor világított az összes apró izzó. És bőven van belőlük. Nem szeretem ezt.

Azt meg nem is említem, hogy ha válság van, akkor minek ez a hosszú felhajtás? Tényleg annyival többen és korábban és többet vásárolnak, ha meghosszabbítják?

... hogy akkorákat hallgatok. Még ülepedik. De majd elmesélem. Egyszer.

Meg most amúgy is 10 perc múlva indulok zsúrozni. Lesz egy új tag is. Illetve nem is olyan új, a mi városunk kisváros. Mindenki ismer mindenkit. Szóval nem lesz ismeretlen a nőtárs, csak idegen. Egyelőre. Remélem jól fogunk szórakozni. Legalábbis jobban, mint legutóbb. Ezt fogom viselni (köszönhetően Kedvenc Barátnémnak, aki fűzte és nekem adta):

Holnap péntek lesz és tizenhárom, ami jó. Táncolni nem megyek. Ez most nem annyira rossz, mert helyette Gary Moore-t fogom hallgatni, ami szintén jó nekem. Erről viszont beugrottak a legutóbbi zenés élményeim. KN dalest, PvD buli és az idei FEZEN. Utóbbiról először: idén azért mentünk ki, hogy én először, É.P. másodszor is láthassa egyik kedvenc zenekarát élőben. Hallani akarta, hogy muzsikál húsz évvel később az Emelet. Természetesen más zenekarok is érdekeltek, ez is közrejátszott abban, hogy végül egyetlen koncertet sem hallgattunk végig. Így van, még azt sem. HS7 utolsó száma ment mikor bekapcsolódtunk.  Most ömlesztve jönnek a dolgok, ahogy a fejemben vannak... azzal kezdődött, hogy ugrálás a holvanazakrézisrácra, séta szembe. AD Stúdió, üres sátorba kinek van kedve bemenni? Ráadásul zenélnek is, séta vissza, első kör ital 1670Ft. Figyeljük a kidobót, aki udvariasan elhajt mindekit, aki a cigis dobogón ülne, állna, feküdne. Séta, Eddát hallom, szaladjunk innen, séta, hatalmas kavicsok megbámulása, második kör ugyanott ugyanaz, 1840Ft. Figyeljük a kidobót, aki udvariasan teszi ugyanazt, bár mintha fáradna. PéterfyBori nagyon szekszi, menjünk nézzük meg a P.Mobilt, de arra még várni kell, várunk, vigyorgunk, P.Mobil, ugrálás+éneklés.H armadik szám előtt harmadszor mondja el, hogy az igénytelen tucctucc deszar és ne hallgassátok, mert azok drogosok megminden, na menjünk kifelé innen. Séta, Kispál, szokásos, tesómék ugrálnak, gyros. Séta, Embryo & Blu ID, basszus, ha tudjuk, hogy ez ilyen, akkor már az elejétől itt vagyunk. Mozog alattam a deszka, ahogy táncolnak a gyerekek, csak becsukom és érzem a ritmust zenével együtt, sajnos vége, harmadik kör ugyanott ugyanaz 1960Ft. Figyeljük a kidobót, aki még mindig. Zagarra pakolnak kifelé, de azt már ismerjük, hamarosan itt az est fénypontja, menjünk át a másik oldalra, Első Emeletre várakozó tömeg, jé, hát ezek 100, hogy max 4 évvel idősebbek nálunk, tipikus osztályszépe menőcsajok lehettek 20 éve és maradtak is úgy. Na nem baj, inkább érdekes, a srácaik detto, kezdődik, ismerem az összes számot de még sosem hallottam élőben Kikit. Ótejóég, ezeknek külön bemondóemberük van (degáz), na mégegyszer méltatják, mostmár maguk magukat, könny szökik a szemembe. Végre zene. Ez durva. Iszonyú hangos, annyira, hogy torz. Hűdejó ez a Kiki, az első négy számban már lassút is nyomtak, Kiki baromi jó, csak az kár, hogy nem mindig ő énekel. Konzervérzés bekúszik. Nagyon nagy a zene, akkora, hogy igényli a teret, hát ki is megyünk, hogy átadjuk. Ez volt az a rész, amitől kikészült a fülünk. Hamár, akkor meghallgatjuk mégis a Zagart és ezzel elég is volt mára. Cudar hideg van, vagy csak kevés volt az ital, 11 óra, hazamenni, nem kéne?

Nyilván fürödni mentünk, de a három napba még belefért sok nagy séta, kávézás/sütizés, jó kajálások. Kedd este pedig, az út fénypontjaként, egy valódi stricit is láttunk az étteremben, két "lányával". A lányok kis adag kaját kaptak, ő egészet. Gondolom nem véletlen ez, teli hassal kevés munkát lehet jól végezni.  Két asztallal arrébb ültek, de hallottuk a fickó vacsora közbeni telefonálásának minden szavát. Ha akartuk, ha nem. Egyik csaj farmernadrágban volt, a másik meg egy akkorika kicsike szoknyában, hogy még az én legrövidebb szoknyám is hosszabb, ő meg vagy 20 centivel magasabb volt nálam. A nők rettenetesen tisztelettudóak voltak és a telefonálástól eltekintve teljesen hétköznapian viselkedtek. Ezen az érdekességen kívül még egy dolog megfogott a kirándulás alatt. Megnéztük a vármúzeum kiállításait, köztük a huszárokról szólót is. Na ebben volt szó egy Selmeczi László nevű emberről. Az egész élettörténetét leírták, sajnálom, hogy szinte csak szavak ragadtak meg a fejemben. Egész fiatalon komoly eredményeket ért el mindenféle lovas versenyeken, megnősült, részt vett a II. világháborúban, utána nem volt hajlandó belépni a pártba, mondván ő a hazájáért tett eddig is mindent és nem a pártért. Akkor aztán volt haddelhadd hirtelen leszerelték, bizonyára kitelepítették, igazán csudaszépen bántak vele. Ő meg a maga módján beintett, sikeres kertész lett és írt pár könyvet is. Meseszerű történet, talán ezért hatott rám annyira. Nagyon tetszett! Aztán láttam még az egyik szobában, vagy két tucatnyi kis fényképet a falon, II. világháborúban meghalt huszárokról. Némelyik rettentően fiatalon harcolt és veszett el. Érdekes volt látni az arcukat, elképzelni milyenek lehettek a fényképarc mögött. És a festmények meg régi fotók, hihetetlen porcelán- és üvegtárgyak... szerintem legközelebb is megnézzük, ha ott leszünk Sárváron. Amúgy meg, egyszerűen csak élveztük az egész együtt töltött hetet.

Egyik blogban olvastam ezt a szót. Majd egy hete érzem én is, pedig nincs rá különösebb okom.  Hétvégén rápillantottam a bioritmus ábrámra. Komolyan mondom, van ebben valami. De legalábbis van mire hivatkozni.

Ingrid Sjöstrand: Holnap leszek nyolcéves

Holnap leszek nyolcéves.
Ez persze nagyon klassz.
Megkapom talán a hármas fémépítõt, abban több kerék van.
Megkapom talán a legújabb Beatles-lemezt, de lehet, hogy az túl sokba kerül.
Miért lógatom úgy az orrom?
Meg tortát is fogok kapni.
Holnap nyolcéves leszek, és nem leszek már hétéves soha többé.

Hol van az pont, amíg még nem válik az egész nyálasan érzelgős seggnyalássá?

Egész pontosan a bocsánatkérésre gondoltam. Kicsikét belegázoltam a barátnőm lelkivilágába. Kaptam tőle valamit a tegnapi (amúgy kissé egyhangú) banyazsúron. Meglepett vele és nagyon örültem neki. Aztán mikor hazaindult a társaság, a készülődés, öltözködés közepette egyszerűen ottfelejtettem az asztalon. És teljesen hiába minden kifogás, hogy elkalandozott a figyelmem, szelburdi és feledékeny vagyok (mert az vagyok), neki valószínűleg az maradt meg belőle, ennyit ér, hogy gondolt rám. Bánatos vagyok miatta, mert úgy éreztem mikor elköszöntünk, hogy neheztel rám. És annyira szánalmasak a ténylegek. Pedig. Tényleg!

Hogy éreztethetném vele, ami bennem van? Milyen egyszerű volna valami telepatikus úton átadni...  azt hiszem a megbeszélésen kívül ezt is megpróbálom. Egyébként meg remélem a legjobbakat. Nem szeretnék egy baráttal kevesebbet, így sincsenek sokan.

Nos, úgy tűnik minden oké. Írtam neki, ő válaszolt, nem haragszik. Juhéj! Örülök!