Az egész (majdnem) borzasztó nap a migrénnel kezdődött. Harmadszor is arra ébredtem (11 perccel az ébresztő előtt grrr), hogy szétszakad a fejem. Fél órával később már tudtam, hogy a következmény katasztrofális lesz. A bogyó amit bevettem vajmi keveset ért, legszívesebben a falba verdestem volna a fejem. Elkéstem, a szoknyám felhajtása leszakadt, a harisnyám kilyukadt. A délelőtt folyamán a fejem tovább hasogatott, a hülye halál egyszerű kitölthetetlen táblázatot csak harmadszorra sikerült kitölteni. És akkor jött a délután és az egész szarság végre eltűnt. És nem fájt semmim, és annyira örültem, hogy  megúsztam a napot különösebb galiba nélkül... És akkor találkoztam egy volt kolleganőmmel és tökjó volt az este is. Aztán hazaindultam. 

A szemközti ház előtt fényes hálózsákszerűségbe burkolt, emberalakú csomag hevert. Nem tudom mi történt ott, de akkor szerettem volna máris inkább otthon lenni. Elvileg 40 perc alatt haza lehet érni. Nekem ez több mint egy órába telt. Mielőtt felszálltam a buszra, barátnőm a számba rágta, hogy 3 (három) megálló és akkor kell leszállnom. Számoltam erősen. Egy, itt csak a felszállók miatt álltunk meg. Hoppá, kettő. Nahát, itt meg nem is állt meg a busz! Biztosan senki nem akart se le-, se felszállni. Három, itt kell leszállni, itt kell leszállni, itt szállok le. Ki a sarokig, óóó... hát hova tűntek a sínek? Sehol egy villamos, semmi vezeték. Na ekkor kezdett derengeni, hogy valamit nem jól csináltam. Vissza a megállóba, kiolvasni a menetrendet. Következő buszra fel és rövidesen juhéj, ott egy vili! A villamos szerencsére nem körjárat, vagyis ugyanarra kell visszamenni, amerről jöttem. Jól megnéztem, kitaláltam, hogy melyik lesz az én oldalam, és nagy örömömre már láttam is a sárga járgányt. Helyem is volt, meleg is volt, örültem. Akkor még. Első megállóig elbíbelődtem a kis lejátszómmal. Második megállóig élveztem a zenét, aztán fura érzésem lett. Dehát helyem is van, meleg is van, zene is van. Elérkezett a harmadik megálló. Kicsit elbambultam, és mire eljutott a megfelelő helyre az információ, az ajtó bezárult, zötyögtünk tovább. Elkéstem. A negyedik megállóban aztán nagy bőszen leszálltam, mert már akkor tudtam, hogy valamit nagyon nem jól csináltam. Megint. Hát... Ott álltam késő este egy olyan helyen ahol még sosem jártam, és ahol a madár se nagyon járt akkor éppen. És már pontosan tudtam, hogy négy megállón keresztül nem esett le, hogy ellenkező irányba megyek. Ekkor éppen egyáltalán nem örültem. Sőt! De aztán boldogabb lettem, mert jött még visszafelé is villamos, ráadásul volt még rajta bőven hely is. Innen viszonylag könnyen mentek a dolgok, csak annyi történt, hogy az ajándékba kapott sütiből kétszersült lett, de legalább kicsit lefogta a forró levegőt és nem égett annyira a lábam.

A pont az i-re pedig nem a villamostól hazafelé gyaloglás közben került fel, de ettől csak a jó közvilágítás mentett meg. Én tényleg végig azt figyeltem, hogy hol van egy sötét zug, mert nem bírom tovább és szégyenszemre bepisilek de mostmár azonnal. Zug nem volt, hát kibírtam, de persze a lakásba úgy rontottam be. Táska, szatyor a székbe vág, tetejükbe a kabátom és rohantam is a mosdóba. Egy röpke pillanatra megütköztünk rajta, hogy a kabátom követ engem, de ha menni kell, hát menni kell. Ketten (a kabátom meg én) elfoglaltuk az egész helyiséget. A nyomorult zippzárból alig tudtam kiszabadítani a beakadt bélést. Közben az ajtó egyik oldalán É.P. röhögött hangosan a másikon én. De végre, valahára otthon voltam. 

Az automatánál egy arany körömcipőt viselő lány állt mögöttem. Valami drapp kabát és vastagszálú harisnya mellé vette fel, irtó furán hatott. Aztán alig léptem le a mozgólépcsőről, valaki hirtelen átkarolt. A szivem majd megállt, úgy megijedtem. Gyorsan kibújtam és visszafordulva megláttam egyik férfikollegámat. Állítólag nem akart megijeszteni. :) (Ugye milyen izgalmas? És még csak most érek a postához) Naésakkor a postán egész tömeg várakozott. Emberek csekkekkel a kezükben, vagy szatyrokkal a kezükben. Ülve, állva, fe... Nem, feküdni senkit nem láttam. Alighogy elhelyezkedtem az egyik széken, felkészülve a hosszú várakozásra, máris az én számom következett. Egy percet sem kellett várnom. Gyorsan beadtam a leveleket, meg az én sajátomat is, aztán menekültem kifelé, mielőtt a feldühödött tömeg ízekre szed. A szívem csak úgy kalapált, szinte még ki sem keveredett az előző sokkból és máris jött a következő. Mondhatom, kalandos kis út volt.

A nagy ijedtségre való tekintettel felkerestem a közeli kínai éttermet és onnan hoztam magamnak ebédet. Már kezdek kicsit magamhoz térni, remélem nem okoz rémálmokat a mai nap! :))

Még sosem esett a fejemre egyetlen randa, nagy műanyag lámapbúra sem. 

Ugyan ma majdnem, de aztán mégsem. Ez pontosan a harmadik meglepetés volt a reggel során (első, hogy nem nyírták le végig a sövényt, így a legvégén még lepacsizhattam a levelekkel, második, hogy a levelek legvégén egy hajléktalan bácsi állt aki egész beolvadt a környezetbe, tiszta véletlen, hogy vele nem pacsiztam, meg az is, hogy csak álldogált és nem pisilt). Talán emiatt volt ma olyan nyugtalan napom (picit ugyan megcsúsztam az érzéssel, mert főleg az incidens után gyötört rossz előérzet).

Asszem az őrangyalomon múlt a dolog, meg kb. fél másodpercen. Az asztal sarkánál jártam. Épp bekanyarodtam a székemhez, amikor nagy robajjal leszakadt az ég. Azaz a lámpaburkolat. Ezerötszázhat éves már, vagy talán annyi mint én. Eddig bírta. Középen hosszában megrepedt, így csúszhatott ki egy pillanat alatt a fémkampók szorításából. Ha ott ülök a helyemen, pont a fejemre esik, és most egy pofás kis agyrázkódás boldog tulajdonosa lehetnék. Vagy valami ilyesmi. És nem írhatnám le, hogy még sosem esett a fejemre egyetlen randa, nagy...

 Hogy valami jót is meséljek: van szép új piros telefonom. 

Örülök neki, mert piros, és működik. Az előző sajnos elhullott. Ezt még nem is meséltem, de a zúgy volt, hogy a költözés reggelén arra ébredtünk, hogy É.P. telefonja nem működik. Se szó, se beszéd, se kép, se hang. Remek. Természetesen a szállítók száma csak ott volt meg. És persze ők is hiába kerestek volna. Na nem történt baj, a költözés lezajlott, a kocsi megékezett, később pedig odaadtam É.P.-nek az én készülékem, hogy mégis elérhető legyen, amíg a garanciások az övét megjavítják. Közben sok pakolás meg néhány éjszaka is eltelt, és egy reggel arra ébredtünk  este É.P. elkerekedett szemmel bámult az ideiglenesen nála állomásozó telefonomra. A többi majdnem ugyanúgy volt: se szó, se beszéd, se kép, se hang. Se garancia. Ennek köszönhetően van nekem új telefonom.

Az első gyereknélküli napokon mindjárt elindultam beszerezni néhány lakásdolgot. Vettem ezt-azt. Apróságokat. Fürdőbe szőnyeget, dobozokat, kampókat, karácsonyi ajándéknak tejhabosítót, ágytakarónak valót, ilyesmiket. No egy icipicit elszámítottam magam. Úgy gondoltam, hogy én vagyok aaa... Jani és majd én belepakolok abba a két szatyorba ami nálam van. Merthogy az egyik úgyis jó nagy, abba majd a dobozokat, a másikba meg a többit. Kb. 10 percet vett igénybe a variálás és ide-oda pakolgatás. Ekkor majdnem minden a helyén volt. Csak az ágytakaró, a szőnyegek meg egy csomag doboz maradt ki. És persze volt még a kistáskám, ami a vállamra téve csak útban volt. És az egyik szatyrot nem tudtam átfogni a kilógó további dobozok miatt. Nembaj, akkor is elcipelem a metróig. Gondoltam.

Közvetlenül az áruház előtt az a szatyor, aminek (addig) meg tudtam fogni a füleit, elszakadt. Leömlesztettem egy padra a cuccot, a szatyor füleit összekötöztem ahogy tudtam és újra nekiindultam, röpke öt perces szedelőzködés után. A kistáskám előttem, egyik hónom alatt a szakadt szatyor meg a két hengeres csomag (szőnyeg+ágytakaró), másik hónom alatt a doboz meg a másik szatyor. Kb. 20 lépésnyi szenvedés után megszólított egy nagyon kedves, nagyon szőke nő: ha a metróhoz megyek, segít szívesen, épp az edzőterembe megy (ó, nagyon meglepődtem, és nagyon örültem is). Átvette az egyik hengert, meg a szakadatlan szatyrot, én meg birkóztam a többivel, amikoris a szakadt szatyor nem bírta tovább és szertefoszlott.

Mondtam a kedves nőcinek, hogy nagyon szépen köszönöm, de úgy tűnik jobb megoldás visszamenni és venni egy nagy szatyrot. Ő tovalibbent én meg nekikezdtem a következő műveleti szakasznak. Egyik hónom alatt dobozok, (ja, ágyneműt is vettem) ágynemű, a néhai szatyor, másik alatt a szőnyegek, ágytakaró, a kistáskám, a másik szatyor, dobozok. Ezt röpke 10 perc alatt magamra szedtem, mert addig játszottam. Azt a klasszikus játékot. Mikor már csak egy valami volt a földön, annak felvétele közben leesett egy másik dolog. Kb. a nyolcvanadik lehajolás után megint kaptam egy kis segítséget. Megint egy kedves nőszemély lépett oda hozzám, és segített mindent magarmra pakolni.

A visszaúton majd be.... de kb. féltucat megállás és igazgatás után ott is voltam és végre beömleszthettem a cuccokat egy bevásárló kocsiba (a forgóajtónál imádkoztam, nehogy pont akkor ejtsek le valamit vagy mindent). Aztán már csak keresnem kellett egy pénztárt ahol kevesen álltak, bekéretőzni, hogy csakegyszatyrothaddvegyek. És máris ott álltam ahol fél órával azelőtt, hogyaszongya: el kell helyezni a szatyorban a cuccokat. Mondhatom, innentől sétagalopp volt az egész. Közben azért sokat nevettem, mert vicces volt ahogy szerencsétlenkedtem. És valószínűleg a környékbeli nyitvatartó árusok is szakadhattak a röhögéstől. :)

 Tegnap este sikerült lakáskulcs nélkül elmennünk itthonról. Erre természetesen csak az éjszaka közepén jöttünk rá. Egész pontosan akkor, mikor megpillantottuk a házat amiben még három hétig lakunk. Míg odaértünk É.P. először rettenetesen aggódott, hogy elveszítette a kulcsait, csodálkozott, mert eddig még soha nem veszített el kulcsot, végiggondolta mi volt a kulcstartóján, sajnálkozott a kis pendrive miatt, örült, hogy csak a kis pendrive volt sajnálnivaló, végül megpróbálta leszarni az egészet, mondván három hét múlva már úgysem lakunk itt. Én csak annyit fűztem hozzá, hogy szerintem simán otthon maradt a kulcs, mert úgy emlékszem a gyerekek csukták be az ajtót utánunk. Ezután a lépcsőház előtt állva fagyoskodtunk bő 10 percen keresztül, és szegény gyerekeinket zaklattuk telefonon. Hívtuk a gyerököt. Négyszer. Csak csengett és csengett, de senki nem vette fel. Ezek szerint megint lenémította a telefont. Akkor hívjuk a kisnőcit. Kicseng, éljenéljen! Kinyomta. Hívjuk újra. Aztán újra. És még egyszer utoljára. Szegényke biztos megijedt, hiszen még sosem hívták éjjel. Biztos nem merte felvenni. Vagy az is lehet, hogy tökkómásan kinyomta, ne zörögjön. A harmadik hívás után meg egyszerűen az egészet kikapcsolta. Félig megfagyva latolgattuk, hogy hol lehetne egy ágyat keríteni, de szerencsére eközben É.P. mégegyszer próbálkozott a gyerök telefonszámával. Ő közben valószínűleg felébredt a huga telefonjának csörgésére, mi meg - legnagyobb szerencsénkre - a saját ágyunkban aludhattunk. 

Egyébként már két hete kihírdettem itthon az RK-t (Rendkívüli Körülmények haha), de rajtam kívül senki nem vesz róla tudomást. Hiába a szétpakolás, dobozolás, zsákolás, ezeknek akkor is kell a tükörtojás reggelire meg a vasárnapi ebéd, meg a süssünkvalamit délután, nem beszélve a folyamatos mosás-vasalásról. Elképesztő. A lakás meg közben fellázadt. Egyre-másra mondják be az unalmast olyan dolgok, amikkel sosem volt gond mióta csak beköltöztünk. A káoszosodás is elindult rendesen. Most épp ott tartunk, hogy bármerre rossz nézni. Mindenfele zsákok és dobozok, de sajnos még nincs rendesen helyük, mert mindenfele további pakolnivalók hevernek lakásszerte. Még három hét. Pedig szeretek itt lakni. Szerettem ezt a lakást.

Gondoltam elmesélem, hogy mekkora borzasztóság ért rögtön azon a napon, mikor É.P. elutazott és megkezdtem 10 napos szalmaözvegységem.

 "Elég felületes alvás volt az a 3 órányi, de boldogan húztam a lóbőrt, majdnem hétig. Tudod milyen amikor arra ébredsz, hogy szameg,de elaludtam! Hát így ébredtem. Tudtam, hogy máris elkéstem, nem is kicsit, mégis hiába próbáltam gyorsan elkészülni, még lassan se nagyon ment. A buszon is ájulásszerű alvás tört rám, csak egyszer ébredtem fel a mögöttem ülő bácsi rettenetes köhögésére. Mikor másodszor is kinyitottam a szemem, máris a Petőfi hídnál álltunk. Felkaptam a táskám, kabátom és leugrottam a buszról. Két lépés után hirtelen hiányérzetem támadt (nem, kivételesen nem rólad van szó). Egy minutummal odébb már azt is tudtam, hogy a telefonom a buszon maradt. Leesett az ölemből. Jajj! Gondoltam kb. 123ezerszer. Szedtem a lábam, kirohantam a Népligetbe. Előbb az ügyfélszolgálatost vegzáltam, aztán a forgalomirányító férfiút. Próbáltak unottan segíteni, és csak kicsit néztek hülyének, mikor határozottan állítottam, hogy nem a kék buszon utaztam, nem is a fehéren, hanem egy nagyobb fehér buszra szálltam fel, vagyis nem arra, ami bent áll. Térültek fordultak közben a sofőrök mellettem, s a kérdezgetések során meglett végül a nagy fehér is. A sofőrbácsi fel is vitt az üres buszra de hiába csörgettem (nem a sofőrt), nem volt már a buszon. Nagy szomorúan bebattyogtam hát a többiekhez és elújságoltam a hírt. Próbáltak segíteni, rengetegszer hívtuk a számomat, még sms-t is küldtem a kedves becsületesnek, de semmi válasz. Lesújtva és némán ültem egész délelőtt, kivéve mikor épp telefonáltam. Hol a pályaudvarra, hogy nem adták-e le mégis, hol meg a telefonomra. Nem tudtam eldönteni, hogy letiltassam-e a számot. Ugyan nem vették ki a kártyát, mert kicsörgött. De mifenéért nem vették fel? Délután érkező kolleganőmmel nem volt kedvem beszélni, nem is mondtam neki semmit. Persze a többiek elmesélték mi a helyzet, ő meg intézkedős, úgyhogy azon nyomban intézkedni kezdett. Felhívott, és basszus, neki elsőre felvették! Nem tudtam az egészről, csak látom, hogy jön felém, dumál. Rettentően meglepődtem, meg bosszantott is egy pillanatig a dolog. De azért mégis inkább boldoggá tett. A kedves becsületesekkel megbeszéltük, hogy mikor meg hol vehetem át, és irtó nagy szerencsémre (kész csoda) éppen ittenik voltak, méghozzá innen a szomszéd utcából. :D Hazafelé vettem egy kis ajándékot, aztán kikuncsorogtam apukámtól, hogy jöjjön el velem. Kocsival összesen ha 3 percig tartott az út. Ott volt a bácsi, akire a buszról emlékeztem, meg a felesége is. Behívtak, ezerszer megköszöntem, átadtam, szabadkoztak, hogy nem azért, én mondtam, hogy tudom és nagyon örülök…  és normál esetben itt vége is lett volna az egésznek, de tudod, apukám az a kvaterkázós típus, és hát elkövettük azt a hibát, hogy a konyhában leültünk az asztalnál. :) Így aztán a továbbiakban megtudtam, hogy a bácsi azért köhögött annyira a buszon, mert időnként vizesedik, mert volt egy bypass műtétje bő két éve, azóta is mindenfele járnak kontrollra, meg kezelésekre. Most is épp odavolt. Na akkor megbeszélték, hogy apukámnak is volt kb. akkoriban ugyanez, aztán részletesen végigvették hogy kinek mennyiszer mennyit csapoltak, hol milyenek az orvosok, az összes kórházat ahol ebből kifolyólag megfordultak,  a kosztot, a személyzetet, az épületet, a települést. Majd itt a néni is bekapcsolódott, mert neki is volt már egy infarktusa, aztán közben véletlenül kiderült, hogy ugyanaz a keresztnevük mint a szüleimnek, és ezen nagyon nevettem magamban. :) És aztán még hosszasan tudták volna a világ dolgait sorolni (hiszen pl. a kutyatémát nem is érintették, pedig a házban egy nagyon helyes puli is volt, akit alaposan megdögönyöztem), de akkor én szívtelenül azt mondtam, hogy menjünk, mert már 7 óra volt, és még nem jártam itthon. :) Kb. 10 perccel később azonnal elindultunk, közben boldogan szorongattam a telefont. "

Néha a karma (nem tudom, hogy csinálja), az egészen apró dolgokra is odafigyel.

Akkor délután, a széltől pár perc alatt átfagyva, de még jókedvűen rohantam fel a pályaudvarra. Amint az induló járatok táblája a szemem elé került, rögtön lelombozott, hogy több mint fél órát kell várnom. Vállamra dobtam a dundira tömött nagy táskámat, meg a "mivanebben?féltégla?" kistáskámat és jobb híján, fancsali képpel kóvályogtam a váróban. Ki gondolná, hogy az árusok többsége, este 6 után is nyitva van? Egy csomó időm volt, úgyhogy megnéztem mindent apróra. Találtam egy fekete, bélelt sapkát. Délutánra irtónagy széllel megérkezett a tél, néhány lépés után majd' letörtek a füleim. Szóval nézegettem, latolgattam, válogattam, mert kellett egy olyan sapka, amin nem fúj át. Az árusok (néni és bácsi) próbáltak mindent rámtukmálniben segíteni, eközben először megkaptam a hölgytől, hogy azabaj, hogy túl kicsi a fejem, aztán meg az úr fizettetett többet annál, amit az árcímkén láttam. Ekkor már erősen lógattam az orrom, de a helyzet tovább fokozódott. Vagyis kinek nem nőtt volna a csalódása, ha a pénzbedobás után látja, amint a kiválasztott termék csomagolása elakad? Már úgy voltam vele, hogy ez van, ma ilyen napot fogtam ki, majd magamba zuhanva sírok csöndesen hazafelé a buszon. De akkor a karma közbelépett. A gép érzékelte, hogy nem esett le semmi, és újrakezdte az egészet, aminek az lett az eredménye, hogy duplán hullott a tárolóba a cucc. Ennek szívből megörültem. És mindjárt tudtam, a karma figyel rám. Ez pedig igazán jó érzés.  De azért majd egyszer, ha barátilag együtt sörözünk, megkérdezem tőle úgy mellékesen, hogy vajon merre járt a napon, amikor elmentem anyukámékkal egy boltba, s az pontosan aznap tartott zárva, aztán hazafelé elhagytam viszonylag új sarkamat a csizmámról, utána a cipészhez beadtam ugyan a csizmát, de ottfelejtettem a cipőt amit el kellett volna hoznom, hazafelé megvettem egy használhatatlan melltartót, otthon az első paradicsomkonzerv az arcomon kötött ki, miután szinte felrobbant nyitáskor, a szemembe is fröccsent belőle, s ez úgy mart, hogy nem tudtam nevetni (pedig tényleg irtó vicces volt), a harmadik paradicsomkonzerv szintén robbanósan nyílt, emiatt meg a konyhát takaríthattam, végül a koronát az egészre felhelyezte, amikor a kész pizzát kivettem (volna) a sütőből, s az kifordult a kezemből, az összes feltét lesluppant és a sütőajtón landolt, én meg csak néztem, mint a moziban. Persze szépen visszakanalaztam a tésztára, de bárki elhiheti, épp úgy nézett ki, mintha valaki jó előre megrágta volna.

Nem tudom, lesz-e a karmánál igazolás erre a napra, de én mondom, jó lenne ha szerezne.

Azért egyes, mert máris tudom, hogy most éppcsak belekezdek. Hosszas és körülményes leszek, ahogy szoktam.

A berlini kirándulást hónapok óta vártam magamban. Eredetileg úgy terveztem, hogy pihent leszek és majd ott nem alszom, de sajnos van az a mániám, hogy teljesen rendben kell itthon hagyni mindent, mert utálok hazaérve rendetlenséget találni. Emiatt általában már indulás előtt hullára fárasztom magam. Elég nagy hülyeség, mert amikor itthon vagyok, nem zavar ugyanaz a kupleráj. Pünkösdkor három napig főztem (főzni szeretek, csak a hozzá tartozó takarítást utálom), és minden más elmaradt. Hétközben minden napra jutott valami program, így pénteken nem győztem mosni, suvickolni, pakolni, szombaton pedig képes voltam fél6-kor felkelni a folytatáshoz. Ja, hát magamat is megleptem, de úgysem tudtam volna aludni, gondolatban már utaztam. Izgatottságom ellenére sikerült rendben befejezni a dolgaimat, még reggelit is csináltam, aztán puszi a gyerekeknek, és már ott sem voltunk. Az egyetlen komolyabb szomorúság a buszon ért, még a reptér felé menet. Elhalálozott kedvenc napszemüvegem. Én vagyok az oka. Tudnom kellett volna, hogy az én öreg szemüvegem simán lecsúszik amikor hátravetem a fejem. És tudnom kellett volna, hogy a hátizsák nem állítja meg. Hátravetettem, lecsúszott, nem állította meg semmi, lehullott a mélybe, valahova a busz alá. Emiatt most szomorú vagyok. Akkor viszont nem értem rá szomorkodni, mert csodás dolgok következtek. Átszálltunk a vonatra, ahol Nimmel szemben ült egy fiú, aki igazi nyakörvet viselt, a húsz perces vonatozást sikerült negyven perc alatt letudni, a reptéren kiderült, hogy fölösleges lett volna sietnünk mert jócskán késik a gépünk, kárpótlásul viszont hosszasan kávézhattunk és bámulhattuk a Kiss együttes repülőgépét. Mire érezhettem, hogy igazán gyorsulunk és elemelkedünk a földtől, már több mint négy órája úton voltam...

Céltalanul sétálgató tömegben sietni, elég bosszantó. Ezt egy pláza - korcsolya alá való - járólapjain tenni, az szívás küldetés.

A mozijegyekért mentem. Direkt kerültem, hogy az épület oldalában lévő automatából pénzhez jussak. Nem jutottam. Azért reménykedve csúszkáltam rohanva az emberek között a mozipénztárig, és mikor elkezdtem a kérdést még akkor is... de nem, nem lehetett kártyával fizetni. Újra át a plázán, a kisköves sétálóutcába, majd a pénzzel vissza, nyaktörő igyekezettel, mert még ebédet is kell... És akkor harmadszorra is végigvágtatni a plázán a pénztáros kisasszonyhoz, hogy a jegyekért jöttem. Két diákigazolványt kért. Azok itthon pihentek az asztalon. Kifelé menet inkább a lépteimre koncentráltam és örültem, hogy figyelni kell a kisköves sétálóutcán is. Később találkoztam egy régi-régi ismerőssel, így csak a kettő közötti perceket kellett kibírnom felrobbanás nélkül.