Ma reggel már csak a buszhoz vezető lépcső első harmadáig mentem. De csak azért, mert a férfi az utolsó lépcsőfoknál éppen visszafordult.

Délután (nem lehetek ennyire hülye, és mégis) szívből megütköztem azon, hogy mit keres a megállóban a 34-es busz? És akkor hova áll be a 101V? Aztán amíg átbattyogtam a sínekhez megfogadtam, hogy holnap már nem felejtem el, hogy újra jár a villamos és nem kell buszoznom. 

Ahhoz képest, hogy mennyire nagyon vártam már, hogy újra az (egyébként nem szeretett) egyes villamossal járhassak, simán felmentem tegnap reggel a buszhoz. Sőt ma reggel is. Csak ma visszafordultam az utolsó lépcsők előtt.

2007-07-12 11:57 csütörtök

Kalandom a villamossal

Előrebocsátom, hogy a történet szenvedő alanya maga az író, s tanulság terén nem csekély mit az eset kapcsán elraktározott. Kérem, hogy csak hasonlóan rutinos elesők próbáják a mutatványt leutánozni. (Bár a maga tökéletességében ez egyszeri és utánozhatatlan történés volt.)

Tegnapelőtt volt. A nap sütött fényesen, s a szellő a fürtjeim közt kellemes hűs érzéssel szaladgált. Utaztam és élveztem a villamos zötykölését. Gondolataim már a hév-nél jártak. Vajon jön-e majd épp akkor mikor odaérek? Mennyit kell álldogálni várakozva? S mikor érkezem meg végre uticélomhoz? A kitáruló ajtó hangjára tértem vissza a valós helyzethez. (De minek?!) Természetesen az első voltam a leszállók sorában. Büszkén felszegett fejjel, csinosan. Aznap épp a kis sárga ruhám takarta habtestemet. Az, amelyiknek olyan szűk a szabása. Elindultam s abban a pillanatban éreztem, hogy ez most nem jön össze. Már láttam magam előtt, hogy csúszik meg fekete magassarkúba bújtatott tökéletes lábam az első lépcsőfokon, és, hogy gurulok le a villamosról, jól összetörve magam.

Azonnal, profi módjára döntöttem. Milyen egyszerű! Kihagyom az első lépcsőfokot és rögtön az alatta lévő másodikra fogok lépni! Mindez természetesen a pillanat töredéke alatt. Ugyanazzal a lendülettel hajtottam végre a nagy lépést. Aztán jött a csodálkozás és a felismerés. Hirtelen az első lábamat követte a másik is. Legnagyobb (utólagos) sajnálatomra a ruhám olyannyira szűk volt, hogy kapásból lerántottam magam a saját svungommal. Rémülten próbáltam kapaszkodni valamibe vagy bármibe. Szerencsére sikerült is. Ennek eredményeképpen azon nyomban ott térdeltem az alsó lépcső élén. Egyik karomba az ajtó és a lépcsőfok vágott mintát, szívem a gyomromban - vagy fordítva - fülemben a mögöttem állók felhördülő egyben megrémült hangja. (Nevetést nem hallottam. Biztosan csak kuncogtak.) Azonnal felmértem, hogy nagy gond nincs, bár irtóra sajgott a térgyemkalácsa, a jobb karom, valamint a bal kezem gyűrűsujja, melyet sikeresen odapréseltem a harmonikaajtó két lapja közé.

Miután a táskám elakadt a fölső lépcsőfokon, viszonylag közel került a fülemhez. Így hallottam, hogy épp csörög a mobilom. Tehát mintha mi sem történt volna fölálltam amilyen méltóságteljesen csak lehet, leléptem a villamosról és felvettem a telefont. Barátnőm azt hitte éppen valami intim helyzetben zavart meg, de mondtam neki, hogy tényleg semmi gond, csak most estem le a villamosról. Titokban egy pillantással felmértem az okozott kárt, aztán még jó 10 percig döglöttem a röhögéstől. Irtóra sajnáltam, hogy nem láttam az egészet kívülről!

Még ápolom a kék-fekete foltjaimat. A jobb karom eléggé fáj azóta is, de asszem örülhetek, hogy ennyivel megúsztam.

2007-09-30 15:52 vasárnap

Reggeli készités. Szép kancsó elő. Liter tej beleönt, kakaó hozzákever. Aztán a második mozdulatnál hatalmas robbanás, én visitok egyet. Eredmény: liter kakaó az asztalon, széken és a földön. Én romokban, a kancsó meg apró darabokban hever. Ezt nevezem kalandos vasárnapi reggelinek!

2008-04-17 14:44 csütörtök

Tavasz van újra, és újra túlcsordulok.
Mostanában többször is előfordult. Ilyenkor kedves leveleket írok, hogy biztosítsam szeretetemről a világot. És persze vigyorgok, csak úgy bele a mindenségbe.
Nagyon szeretem ezt az állapotot!

2008-05-11 09:17 vasárnap

 Az emlékektől előbb meg kell szabadulni. Eltávolodni. Aztán messziről újra rájuk nézni. Onnan nagyobb a rálátás, jobban érti az ember mi történt. Utána lehet értékelni.

Szeretnék értékes emlék lenni. Mindenkiben, de főleg azokban, akiket szeretek, szerettem. Szeretnék bennük lenni mindig. És szeretném, ha vidáman és jóérzésekkel emlékeznének rám. Mert nem igaz, hogy az ember csak a szépre emlékezik.

2008-05-13 15:42 kedd

...és akkor huss, az egész elveszett. Most kezdhetem előről.

Szóval az úgy volt, hogy szombaton megkaptam, hogy fogyózni kéne, mer' vastaga combom... aztán egyedül töltöttem az estét, nem épp kellemesen. Persze nem aludtam ki magam. Aztán ez a buli miatt vasárnap is elmaradt. És akkor jött a hétfő éjszaka, amit újra egyedül. És újra csak kiderült, hogy egyedül nehéz aludni. Éjfél körül azért már ágybabújtam, mert reggel 5-kor akartam kelni.

Mondjuk keltem is. Azzal nem volt probléma, hogy kinyissam a szemem. Csak becsukni nem kellett volna újra.  Már 5:20-at mutatott a telefon, mikor legközelebb rápillanatottam. És akkor megint az az utálatos érzés, atyaég, el fogok késni! És kiugrani az ágyból és igyekezni, de teljesen meg vagy lassulva, magad sem érted miért?  Sikerült a zuhany alatt elidőznöm, aztán meg ugye a "miafenétvegyekfel?" és "nincskabátom". A vége az lett, hogy szokás szerint tűsarkúban rohantam végig az utat a buszmegállóba. Az már csak apróság, hogy a villanyoson odapréselődtem a vezetőfülkéhez, mert úgy álltunk mint a heringek. Viszont! A metrón beálltam a ficakba, ahogy szoktam. Csak lazán, mint a nagyok... (bár a napszemüveg nem volt rajtam) és akkor megéreztem a mellettem ülő férfiember parfűmjét. Aaaahhh! Jó sokat rakhatott magára, és nagyon agresszív illat volt. Nem egyértelműen büdös, de egyértelműen elnyomott minden mást. Egyszerűen szúrta az orromat. Szégyelltem magam, de muszáj volt a másik sarokba állnom. Annyira nem bírtam.

Nehéz az élet!

Tegnap láttam, már virágzik a bodza. Asszem valamelyik este elmegyek szedni. De jó lesz... alig várom, hogy érezzek egy kis nyárízt!

2008-05-14 10:56 szerda

Már el is felejtettem, milyen érdekes metrózni! Most, hogy a héten hosszasan utazgatok reggel-este, megint jönnek az érdekes emberek, mozzanatok.

Reggel a buszon egész jót aludtam... volna. Mellettem két régen látott jóbarát futott össze éppen, és az egyiknek be nem állt a szája. A másfél órát szinte egyhuzamban végigdumálta.  Nem volt kellemetlen hangja de lefárasztott, hiába nem figyeltem rá.

Még a buszból láttam egy kamiont. Ez volt ráírva: Dorog husi jajj de fini!  Ha nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen létezik.

A metrón két leány észlelte, hogy nem érem fel a magas kapaszkodót, és átengedtek egy lógattyút nekem. Ez jól esett!  Ja, és már megint béna vagyok! Tegnap, mikor leérve az ellentétes irányhoz álltam és majdnem beszálltam az érkező szerelvénybe, még vigyorogtam. De, hogy ugyanezt ma is! Ccc... nem vagyok észnél! Egyébként valami van a levegőben, valami kis zizi, vagy vibrálás, vagy nem tudom mi, mert ma egy csomó szép embert láttam. Még a metrón utazott egy nő. Hatalmas. Magas és nagydarab. De olyan csinosan volt felöltözve és úgy illettek hozzá a színek amiket viselt, hogy inkább ez hökkentett meg, mint a miniszoknyája.  Aztán (miután leejtettem a frissen vásárolt reggelimet) szembejött velem Szilvike. És ma ő is! Sokkal gyakrabban kellene szoknyát hordania. Mondtam neki, hogy nagyon csinos. Ezután már meg sem lepett, hogy a kolleganőm pink pólóban van. Sosem láttam még rajta ezt a színt, pedig nagyon illik hozzá. Tehát ezt mindjárt muszáj is volt közölnöm vele. Nem tudom mi van itt ma?  Rajtam kívül mindenki fel van dobva és tökjól néz ki! hm..

Azért viszonylag jó a kedvem, mert már a harmadik barát talált meg. Jó beszélgetni! Elterelik a figyelmemet.

Amúgy a tegnapi napnak méltó befejezés jutott. Lejártam a lábam mire kaptam egy blézert. Fáradtan értem a Népligetbe és még örültem is (akkor még), hogy épp elértem a tizennyolchuszast. 8-kor otthon vagyok, gondoltam. Hátsó ülés, jó nagy hely, el is aludtam rövidesen, közben lötyögtünk szépen hazafelé. Beértünk az első megállóhoz, ami a város szélén van. Ott felébredtem. Kicsit gyanus volt, hogy olyan sokat várunk. De végül csak felszállt a sofőrbácsi. Inditott is jó nagy pöfögéssel. Három négy irtó hangos röff után mikor éppen kikanyarodtunk volna, lefulladt. Még mosolyogtam is rajta, hogy ezért volt az a nagy hűhó?  Aztán abba is hagytam rögvest, mert többet el sem indultunk. Mire hazaértem, nem éreztem a lábaimat. Vagyis éreztem az összes lábujjamat. Különösen a nagyok készültek ki a kis (tor)túrától.  A magassarkú átka utolért!  Semmihez nem volt kedvem. (Elfelejtettem töltőre rakni az elemeket, így már második napja zene nélkül vagyok  ) Csak hevertem egész este, jó sokáig. Persze ezek után elmaradt a bodzavirág szedés. Talán majd ma este... aludni meg ráérek a jövőhéten.