2013\06\13

akartam már mesélni

Nemrégiben két kellemetlen élmény is ért. Ilyenkor első indulatomban még az is eszemben van, hogy majd jól ideírom, mert micsoda piszokság ez! Aztán hazaérek, sziaanyamileszavacsora, gyorsan valamit kitalálni mert óra lesz, tánc lesz, közgyűlés lesz, fodrászhoz megyek, szülőire megyek, bevásárolni megyek, leányka elé megyek... Kicsit talán túlzásba estem - ráadásul feleslegesen - de szeretem az angolórákat, szeretek ott kopogni a hátsó sorban, szeretek ott üldögélni a fotelben és beszélgetni, míg a kisnőci rajzol. Még akkor is szeretem mindet, ha sosem tanulok meg sem angolul beszélni, se táncolni, se rajzolni. Á, nem arról van szó, hogy addig se kell a házmunkával foglalkozni. Az igazán várhat. Tőlem akár egy örökkévalóságig is. Aaaa...

De miért is ültem ide? Ja igen! Nahát volt egy olyan, mikor hazafelé menet egy pasas bámult. Nem jó bámulással, hanem illetlenül és zavaróan. Végiggondoltam, hogy milyen lenne ha egy szép ember csinálná ezt, de ugyanolyan rossz érzés fogott el. Annyira kellemetlen volt, hogy direkt lemaradtam. Erre ő is lemaradt. Aztán hátrasétáltam, erre ő is hátrasétált. De már akkor olyan közelről csinálta, hogy egyszerűen muszáj volt hátat fordítanom neki.  Nem féltem tőle, de igazán kellemetlenül éreztem magam. Szerencsére csak bámulta azt is ahogy nem szálltam fel a villamosra, és többet nem láttam. Hurrá.

Nem tudom mennyire volt jó érzés, de az a nő a pénztárnál tobzódott a megszégyenítésben. Vagy legalábbis akart. Ő állt ott egyedül mikor mögé léptem, de már akkor emelt hangon oktatta a kis szerencsétlenke pénztárost. Igen, a pénztároslány rettentően szerencsétlenke. Szép kislány lenne, csak mindig olyan az arca, mintha semmit nem értene. Lehet, hogy csöppet lassú a gondolkodása, különben nem tartana 6 percig 3 dolog kifizetése, de igazán szépen fejlődött az elmúlt hónapokban. Ha hiánya van műszak végén, azt szerintem ő fizeti. Hát meg kell gondolni alaposan mindent. És akkor jött ez a nő, ez a nagyhangú. Ásványvíz volt a kocsijában, de nem akarta feltenni a szalagra. Hogy üssön be egyet és mit nem lehet ezen érteni, ő itt és itt lakik, de feléjük 6x4 az még mindig huszonnégy és nem igaz, hogy ilyen szerencsétlennek kell lennie és üsse már be végre, és nemigaz, hogy nem érti. Miért nem lehet azt úgy ahogy ő megmondta? Közben nézett rám, meg a biztonságiemberre, meg arra aki mögöttem állt. Aztán, mivel alig lézengtek a boltban megismételte még hangosabban, hadd hallja az is aki messzebb van. A lány csak bámult rá a pénztárgép mögül, körülötte égett kuplungszag terjengett. Egy hosszú pillanatig teljes csend, aztán nagyon halkan kérdezett valamit. Erre a nő újra kiabálni kezdett, hogy atyaég, hozzanak egy másik pénztárost, mert ez nem tud számolni, és előről kezdte az egészet annak ellenére, hogy közben már a blokkot is megkapta. Még mondta volna tovább is, és úgy felidegesített, olyan mérhetetlenül bunkó volt, hogy mikor rámnézett kijött belőlem is jó hangosan egy mondat. Roppant frappánsan azt találtam neki mondani: fizessen és távozzon, mert én sietnék. Erre aztán szó nélkül visszafordult, fizetett és távozott. Még a kinn álló őrnek azért magyarázott, bizonyára felzaklatta ez a rettenetes eset.



nemszeretem mesél

2013\01\29

lustaságom ékes bizonyítéka (azon kívül, hogy ezt a bejegyzést kb. (két) három napja kezdtem el, bár legalább jó hosszúra nyújtom)

Fénykép1241_1.jpg

 

Mert az úgy volt, hogy egy szép napon megláttam a gyönyörű málnaszín mosogatószert. Valami gond lehetett velem, mert úgy döntöttem, egy életem egy halálom, nekem az kell! A zsákmánnyal felszerelkezve indultam haza. Kolleganőm közben felajánlott egy ingyenes idegenvezetést a piacon, ahol még sosem jártam. Uccuneki, akkor veszek egy kis mandarint. Következő amire emlékszem, hogy a buszmegállóban állunk, ő teljes odaadással figyeli amint a hónom alatt két liter tejjel meg 15 tojással fogom a nájlonacskó vészesen vékonyodó egyik fülét, másik  kezem könyökig a zacsiban, és próbálok helyet csinálni a mandarinok, narancsok, banánok (asszem pár banán is volt), 2 doboz tea és fél kilónyi csicseriborsó között a kinnszorult cuccoknak. Nem, nem kell segítség, akkoris megcsinálom. Hoppá! Egyszercsak azt látom, hogy piros a kezem. Fenébe, hát mikor vághattam el, mivel nyúzhattam le és hol? A második pillanatban egyszerre éreztem gejl málnaillatot, hogy nem is fáj vagy csíp sehol, valamint hogy belenyúltam valamibe ami folyik és ragad. Harmadik pillanatban már tudtam, hogy kinyílt a flakon. Ó. Sőt, óhogyaza... Még szerencse, hogy van akinél mindig található néhány tucat szatyor, hát kapok egyet, meg szoros egymásutánban három papírzsepit, hogy kitöröljem a szutykot mielőtt minden beveszi a szagot. Én állítottam már az elsőnél is, hogy fölösleges, aztán mikor a harmadikat is úgy emeltem ki, hogy csöpögött belőle a lé, mert nem bírt már többet magába szívni, akkor belátta, hogy tényleg az. Pakoljunk inkább külön, három szatyorba. Határozott tiltakozásomra (mi vagyok én, málhás szamár?) maradt a két szatyros megoldás, így talán elkülönítettük amit lehet. Rendben, ha lúd legyen kövér, akkor még be kellene menni egy drogériába öööö.... Mittoménmármiér, senki ne kérdezze. Talán az lehetetett, hogy ha már úgyis cipelek akkor vigyek mindent haza ami kell. Fizetés után újraelosztás a szatyrokban, közben egy szép kövér málnaszín cseppet pillantunk meg a földön. Kolleganőm csendben kérdezi, vajon belőlünk csepeg-e, mondom minden lehetséges, de húzzunk mostmár nagyongyorsan haza. Könnyes búcsú, vidám arccal piros kézzel integet. Hazafelé a buszon még hagytam 3 apró emléket a csomagom alatt, mert ügyesen megfogadtam kolleganőm tanácsát és sem ölbe, sem le nem tettem semmit. Itthon a mosogatóba ömlesztettem minden szerzeményt és közben azon elmélkedtem, hogy a francba festhet pirosra mindent egy mosogatószer, és milyen fura lesz, ha pont ez nem jön le a kezemről. Végül egyetlen mandarint (azt csak mert már romlott volt) meg a teásdobozokat és néhány filter papírtasakocskáját kellett csak kihajítanom. Úgy döntöttem nem sajnálom azt a majdnem egynegyednyit ami hiányzott a mosogatószer flakonjából, mert már a szagát se állhattam. Na és most jön amiért egyáltalán elkezdtem ezt a bejegyzést. Jó hamupipőkéhez illően kiválogattam egy maréknyi málnaszínű csicseriborsót az uncsi átlagosak közül és beáztattam. Egyrészt reméltem, hogy kiázik belőlük a mosogatószer maradéka, másrészt azt gondoltam, ez a mennyiség pont jó lesz megismerkedni az ízével.  Tehát beáztattam, hogy aztán megfőzhessem. Mikor újra láttuk egymást, a csicseriborsókból aprócska fehér kacsok nyúladoztak kifele. Gondoltam, ha már így alakult, kicsíráztatom, hiszen emlékeim szerint a csicseriborsó csíra igen egészséges. Legközelebbi találkozásunkkor a zöld levélkezdemények hatására hatalmas csicseriborsó ültetvényeket vizionáltam az erkélyre, és a gömböckéket mind azonnyomban elültettem másnap. Már csak arra kell figyelni, hogy ne halasszam szomjan szegényeket, és akkor jó lesz. 

Ja, és mióta elkezdtem a bejegyzést, csak ennyit nőttek:

 

P1320581.JPG

lusta mesél

2010\01\12

már tegnap is akartam kérdezni

Csak én emlékszem rá, hogy valamikor 2000 körül volt egy rajzfilm sorozat a tévében, aminek valami Őrült nyulak volt a címe? Egy lökött nyúlcsalád (mi más) volt a főszereplő, az apuka (legalábbis emlékeim szerint) egy nagydarab rózsaszín nyúl volt. És Nyúl Yorkban éltek. A másik ami eszembe jutott néhány napja, hogy láttam egyszer egy olyan rajzfilmet, amiben egy kislány találkozott a tündérrel és azt kérte, legyen minden nap karácsony. És úgy lett. Eleinte mindenki nagyon örült és boldog volt, aztán elkezdtek elfogyni az ajándékok, a kaja-pia, a tüzelő, mert senki nem dolgozott, hiszen minden nap karácsony volt. A karácsonyfák egyre csúnyábbak voltak, egyre kevesebb levéllel, az ajándékok egyre ütött-kopottabbak. A kislány eredetileg egy kutyát kapott ajándékba. És azután minden nap egy újabbat. Már egész hatalmas kutyafalka vette körül, etetni sem tudta őket, mert egyáltalán nem volt kaja. Az emberek éheztek, lerongyolódtak, mindenki roppant dühös volt erre a kislányra, mert persze kiderült, hogy ő intézte az egészet. Végül kiborult, elmenekült, és keservesen sírt is azt hiszem. Egy egész év telt el a történet közben, így a tündér újra megjelent neki, újra csak megkérdezte mit kíván, és akkor -erre pontosan emlékszem- azt akarta, hogy csak 10000 évente legyen karácsony, de a jóságos tündérnéni óva intette a túlzásoktól és javasolta, hogy legyen ugyanúgy egy évben egyszer karácsony, ahogy addig is. Szóval ezeket csak én láttam?

film mesél kérdez

2009\03\22

ennek most nincs címe

A szemközti lakásból behallatszik a néni köhögése.  Cigarettázik. Valószínűleg nem keveset. Ha kinyílik az ajtó érezni lehet a szagon is, ami kiáramlik a lépcsőházba. A fiával él, aki rendes melósember. Ismerem még régről. '90 tájékán bejárt hozzánk a kocsmába, hiába, kicsi a világ. A bő két év alatt, míg ott dolgoztam, végig törzsvendég volt. Ha este összetalálkozunk a ház környékén, most is éppoly visszafogottan részeg, mint akkor. Köszön rendesen, csak a szemén látszik kicsit, hogy fáradt, meg tolja a biciklit. Azalatt a másfél év alatt mióta itt lakunk, egyetlen alkalommal láttam nőtársaságban.  Pedig nem volt csúnya gyerek, és biztosan most is volna/van akinek tetszik. Eszembe jut róla milyen volt a kocsmában dolgozni, milyen voltam akkor... jajj, én nagyon jó gyerek voltam. Csak kicsit lázadtam, és azt is kizárólag úgy, hogy mindenki számára elfogadható legyen. Nem akartam továbbtanulni, pedig B. tanárúr simán benyomott volna fősuliba. Csak egyrészt távolról sem vágytam B. tanárúr benyomására (jó, most gonosz voltam, mert engem egyszer se hívott be a szertárba pakolni a négy év alatt), másrészt meg mi a fenét csináltam volna egy műszaki főiskolán? Maradt a kocsma, mert dolgozni kellett valahol. Oda legalább anyukám nyomott be. A néni befejezte a köhögést, engem meg megrohantak az emlékek, :) úgyhogy most gyorsan be is fejezem, még mielőtt részletesen taglalni kezdem milyen helyeken dolgoztam... 

hangulat apró titkok mesél

2008\10\12

dió, dió, dió

Decinyi vörösbor a poharamban. Valahogy szomorkásan akaródzott befejeződni a hétvége. Most, így a pohár vége felé kezdem rubinvörösben látni a dolgokat. A betűk szerencsére még a helyükön vannak...

Hogy mennyi minden belefért ebbe a rövidke hétvégébe! A többiről már írtam, most csak a mai napról. A délelőtt elszaladt, mint Rozikutya a jutalomfalattal. A reggelikészítés, gyerekek "rugdosása" iskolatáskájuk irányába, köbméternyi tiszta ruha elrakása, viszonylag feledhetővé tette. Anyukáméknál ebédeltünk, utána meg irány az öreg ház, mert a diófa levelét össze kell szedni. Persze a diót sem hagytuk a fa alatt. A diószedésben az a rossz jó, hogy fél óra alatt körbejárod a fát, aztán szerencsés esetben 10 perc múlva, egyébként meg azonnal kezdheted újra. A levélszívónak szörnyű hangja van, viszont ha megfelelő odaadással belemélyedsz a diókeresgélésbe, akkor valahogy eltűnik az a fertelmes zúgás. Nem hallasz, csak a dióra koncentrálsz. Muszáj. Kell. Mert a furmányos kis csonthéjasa nem átall hajszálra azonos színben megjelenni, mint a tengernyi lehullott száraz diólevél. A levél a dióval, erezete a dió ráncaiban maradt külső héj rostjaival harmonizál, ezzel az állandó őszi trend apró, de fontos szeletét bemutatva. Ez a kopogós ajándék, mintha direkt elbújna. Begurul a levelek alá, fű közé, föld mélyedéseibe. Kutatod hétrét görnyedt háttal, és minden darabnak ugyanúgy örülsz. :) Igen körültekintőnek kell lenni, és elővigyázatosnak főleg. Nem hasznos, ha csak akkor veszed észre, mikor reccsen a talpad alatt, mert abból bizony már nem lesz karácsonyi bejgli, sem aranygaluska, sem almáspite a jövőhónapban. Az marad a madaraknak, rovaroknak. Ha legalább három kört tettél, jöhet a levélgereblyézés. Legalábbis nekem az jött. A diófánk ugyanis gyönyörű nagy, hogy a fene vinné a leveleit messzire! Sajnos, csak a szél viszi, de nem elég messzire. Ezért aztán anyukám ellenállhatatlan kérésének engedve -meg miután a gyereket sikeresen szemközt találtam egy dióval- fogtam az ujjast és nekiláttam összekupacolni azokon a részeken, ahova már csak levelek hulltak. Két sebesülést szenvedtem. Az egyik egy egész pici szálka volt, a másik viszont kb. 1 centire figyelt a bemeneti nyílástól -mélyen a bőröm alatt- egészen estig, mikoris erőt véve magamon kibányásztam az erre rendszeresített tűvel. :) Vérzett is! De vissza a levélgereblyézéshez, melyben szálkás ujjal is derekasan helytálltam. Szóval kotorgattam összefele a kupacokat, közben zsongító flex-szóló jött a szomszédból. Az aláfestő szőnyeget az autópálya monoton zúgása szolgáltatta, közben pedig könnyű füstszagú levegő áramlott körülöttem. És akkor egyszercsak azt éreztem. Azt! Mióta csak idejárok ebbe a faluba (Ami igaziból már város. De ahol a szomszédban bikát és disznót tartanak, és a szomszédok figyelik egymást, és még mindig lehet az utcán tollasozni -bár a nap/autó mennyiség már óra/autóra emelkedett- az nekem falu.), vagyis születésem óta, ez így van. Tehát mindig. Ha nyár, akkor vízmelegítés a katlanban, fürdés a bádogkádban, dinnye a kútban, tüzezés este. Ha tél, akkor sapka, hó seprése a kisjárdáról, almahéj a kályhán, ha tavasz, akkor bukszusnyírás, tulipán, gyöngyvirág és nárcisz. Ha meg ősz, akkor diószedés. És ez az állandóság valami mély nyugalmat, biztonságot ad. Olyan burokérzést. Szeretem a burokérzést! Ebből kifolyólag igen vidám lettem, pedig a kutya (Rozi) megorrolt rám, mert fujjt mondtam arra a gusztustalan izére, amit nagyon szeretett volna felfalni. Persze később megbékélt, főleg, hogy mikor nem figyeltem, csak felfalta. A levelezés után csigát figyeltem a gyerökkel. Hogy milyen akaratos állat ez a csiga. Márpedig ő oda megy, ahova ő akar, tökmindegy, hogy mi áll az útjába. Csiganézés közben észrevettem, hogy van még eldugódva egy kis otello, a mandulafára felkúszott tőke ágain. Aztán, ahogy szemezgettem (kétharmadát a szatyorba, többit a szájamba), valami csodát láttam a kerítés túloldalán. Málnát! Októberi málna virított ritkásan a leszáradt szemek mellett. Azon nyomban kimentem a kertbe. Tisztára tündérnek éreztem magam! :) (Igen, mackós pulóveres, farmeros tündérnek :P) Orgia következett kérem! A szőlővel indult még a hátsó udvarban, ahol régen a tyúkok laktak. Aztán jött a kert, ahol folytatódott a málnával. Továbbhaladva következett a szeder, hmmmm.... még egy kevés szőlő a rózsaszínből és végül muszáj volt még málnát keresnem. Az csábított főképp. :) És mivel a gyerekeim kaptak túrórudit az én anyukámtól, én meg nem kaptam tőle, ezért úgy döntöttem, ők most nem vágynak sem málnára, sem egyéb gyümölcsre. És újra gyerek lettem. Enyém a kert, én a tündér. Szedtem és ettem. Szedtem és ettem. :)

Gyönyörű délután volt. Talán ez okozta a szomorúságot. Hogy véget ért. De írás közben újra tündér lettem... :)

gyerek hangulat szeretem ylla mesél

2008\06\23

megérkeztek!

Lehet, hogy azért vagyok olyan vidám, mert tegnap megérkeztek a gyerkőcök! :)

Volt odabújás, be nem állt a szájuk, egyfolytában beszélt egyszerre mindkettő. Idén kivételesen egyik sem hajtott be kerékpárral a medencébe, viszont megint voltak barátok, fagyizás, fürdés enyhe napszúrás és unatkozás is. Kiszőkültek és lebarnultak (amiért egyébként egy kicsit mérges vagyok). Egész este ölelgettük egymást. (Istenem mekkora nagyok már! Esküszöm nőttek az elmúlt 2-3 hétben. Vagy 3 centit. Najó, csak kettőt. Amikor nemrég odaméredzkedtek hozzám, még éppen az állam aljáig értek. Most meg majdnem a szám vonaláig. :) ) Aztán fürdés után bevonultak a szobájukba és végre legózás! :) Úgy belefeledkeztek, hogy rájuk kellett szólni, hogy ideje már aludni. Nagyon nagyon fáradtak voltak. Ezt onnan tudom, hogy nem követeltek mesét. Ha mese nélkül elalszanak, az nagyon komoly. Valahol tudom, hogy addig jó, míg szeretik az esti mesét... csak már kicsit fárasztó időnként. Magam sem tudom miért? A másik, hogy míg utána a gyerök rendesen könyvet olvas, a leányka csak a magazinjait. És a könyveket amiket veszek, csak külön felszólításra. A legutóbb is: szólok, hogy akkor lehet még olvasgatni, erre ő közli, hogy azt akarja, hogy legközelebb az ő új könyvét meséljük. Hát nem! Tessék saját szemmel elolvasni! :)

És igen, most, hogy belegondolok... pontosan a tegnappal alapoztam meg a mai jókedvemet. Sikerült végre rendet rakni az összes szekrényben. Még a sajátomban is! Jó sokat voltam egyedül a hétvégén... volt időm kigondolkodni magamat. :)

 

mesél

2008\06\22

Tag und Nacht

Sétálni. Sétálni éjjel... jó.

Tegnap este Kedvenc Barátnémmal kávéztam egyet. Egy rövidet. Csak épp kiöntötte a lelkét kicsit. Hazafelé benéztem az utca túloldalán álló házak ablakán. Régi házak, jó magas beltérrel. Az egyik ablak mögött fehérre meszelt szoba lapult. Sötétarna keretes tükör a falon, nagy szögletes ósdi komód alatta. A következő mögött egy fiatalos szoba, galériával, jópofa kacatokkal, modern de otthonos. A harmadik egy konyha volt, ahol épp ettek-ittak. Mindet csak egy pillanatra láttam, ahogy elhaladtam előttük. Mindegyikből más hangulat áradt. Kicsit bele lehetett képzelni a lakók életét. Nem tudom mit érezne az, aki hozzánk néz be... innen melegség árad azt hiszem, csak a rendetlenség zavar. Az nemjó. Tudom, hogy nagyon rendet kéne rakni. Nekem lenne jobb utána. Igazából elkezdtem már, É.P. szekrénye kész is van, csak éppen sokkal fontosabb lenne, hogy a sajátomat rendezgessem. Ma megcsinálom. Úgyis megint egyedül leszek. Ezt az éjszakát is így töltöm. É.P. 9-kor bement a dolgozóba. Tengtem-lengtem, kicsit rendet csináltam a konyhában és vártam, hogy T. a fodrászok gyöngye felhívjon. (Milyen jó barátnőm is lett mostanában.... Kicsit szégyelltem magam délután. Napok óta azon töröm a fejem, hogy el kellene menni ma éjjel valamelyik programra. Végiggondolom, hogy kivel mennék szívesen. Akivel szeretnék, az úgysem. Aztán T.-re gondolok, hogy ígértem neki egy bulit. És, hogy őt valszeg nem érdekelnék a múzeumok úgysem. Aztán ma délután felhív, és megkérdezi lenne-e kedvem esetleg elmenni vele? Hát ezért szégyellem magam.) Nem csengett, sokáig. Hát lezuhanyoztam, hajat mostam és 11 után elmentem sétálni kicsit. Gyönyörű az éjszaka. Meleg és illatos. A hársfák édessé teszik a levegőt. Talán még a leveleik, ágaik, sőt a törzsük is illatozik! Elsétáltam a parkba, ahova szoktam. Mondjuk tudtam, hogy nem lehetek egyedül, hiszen mindenféle zenés rendezvény volt ott már tegnap is. Mire odaértem hazafelé szállingóztam a fiatalok. Továbbindultam a tóhoz. Ott is van egy kis park. Közben Schillert szólt a fülemben. Megnéztem az alvó kacsákat a vízen, meghallgattam kicsit az ezer béka hangját, bekukkantottam egy lagziba, de nem láttam a menyasszonyt. Viszont egy vadászó macskát, azt igen. És előtte együtt mentem át az úton valami nyestfélével. Ittam a kútnál, aztán leültem egy padra, élveztem a zenét és lestem a csillagos eget. 

Nem sikerült végighallgatnom az albumot, mert T. telefonált, hogy van-e még kedvem valamihez? Így aztán bekeveredtünk a belvárosba. Legnagyobb meglepetésemre több hely is nyitva volt. Közben befutott még T. két ismerőse, hát négyen iszogattuk a jegescsokit és cseverésztünk. Azaz ők hárman cseverésztek, én meg mosolyogva hallgattam, mert halványlila dunsztom nem volt róla, hogy kik azok az emberek, akikről szó esik.

mesél

2008\06\19

köd 2x és gömbkutya

köd először:

Szombaton éjjel, mikor jöttünk hazafelé, kanyargós kis utakon éjféltájt, valami boszorka - vagy tündér - otthagyta a nyomait a levegőben. Mindenfelé apró fehér ködpamacsok gomolyogtak. Ahogy a fényszóró megvilágította, olyan volt, mintha valami "B" kategóriás misztikus thrillerben lennénk. Egy darabig gurult előttünk egy másik autó, aztán az egyik kanyarban nyoma veszett, és többet nem értük utol. Onnantól egyes-egyedül haladtunk az éjszakában szétkergetve a kis fehér füstfelhőket. Az jutott eszembe, hogy ha mondjuk meg akarna állítani valaki, 100%, hogy inkább még az ajtókat is bezárnám, és húznék onnan, ahogy tudok. :) 

 

köd másodszor:

Ma reggel friss tiszta időre ébredtünk. Verőfényes napsütés, 13fok. Éppen ezért volt annyira meglepő, az a tó melletti sűrű köd. Nézelődtem a motor hátsó ülésén, és először csak azt figyeltem, hogy a tó egyik fele gyönyörű tiszta, a másik viszont nem látszik. Mintha csak valami fal választaná el a két részt. Aztán beleszaladtunk. Egyik pillanatról a másikra világosszürke és sokkal hűvösebb lett a levegő. A nap fehér koronggá változott, az út melletti benzikút és a jegenyesor csak sejtette magát. A levegő nehéz volt a hideg párától. Mintha valami hegycsúcson járnánk. Egy jókora felhő lepihent ide hajnalban, hogy aztán a nap eltüntesse délelőttre.

 

gömbkutya:

A gömbkutyát még vasárnap láttam. Valaha yorkshire terrier lehetett. Erre ma már kizárólag szőre és füle formája emlékeztett. Pirinyó kis yorki volt, hoszúra növesztett, vékonyka bundácskával. Ez a bundácska normál esetben a földet seperte volna. Viszont aprócska tulajdonosa csak néhány centivel volt rövidebb a közepén, mint az orrától a fenekéig. Úgy nézett ki, mint egy jó hasas kis hordócska. :) Sajnáltam szegényt, ahogy a pici lábait rakosgatta, a kis hordót egyensúlyozva.  

mesél

süti beállítások módosítása