Azért néha úgy gondolom, hogy egyáltalán nem hiányozna a háromnapos migrénem, ha egyszercsak nem lenne többet. Főleg a mostani, merthogy nem sikerült időben elkapnom, így ma már hányingerem is van. Juhéj!

Mióta ideköltöztünk, ma reggel keltem legkorábban. Kipróbáltuk milyen, ha a kisnőci csak hétfőn reggel utazik vissza. Annyira azért nem jó. Viszont a tegnap délután, meg, hogy este is itt ült mellettem, az nagyon jó volt. Majd néha csinálunk még ilyet. De csak mikor épp nincs fejfájás rajtam. 

 A helyzet az, hogy (ah de rég írtam ilyesmiről) leestem a lépcsőn. Komolyan. Nem, nincs mokka a szemem alatt. Tényleg a lépcső volt. Csak a jobb sípcsontomon van egy hupli. Egy bemélyedés. Ami valószínűleg nem is bemélyedés, hanem az utána következő rész kiemelkedése. Szerintem holnapra kék lesz. Na jó. Kékes. De nem biztos. Nem hiszem, hogy ez véletlen. Kizárt dolog, hogy ennyire jó vagyok, szerintem már megint az őrangyalom gondosokodott rólam. Talán már leírtam, hogy mindig olyan jön, amilyen még nem volt. Azt hiszem nedves leveleken eddig még sosem csúsztam el a legfelső lépcsőfokon. Elcsúsztam, térdre estem, lépcsőfok a jobb sípcsontomban. Basszus. Ennyit tudtam mondani, miközben roppant meglepődve, lelki szemeimmel láttam ahogy bukfencezve egészen az aljáig gurulok. De csak további két-három lépcsőnyit csúsztam. Aztán felálltam, sóhajtottam egyet és minden ment tovább.

 Tegnap nem tudtam volna indulat nélkül leírni egyetlen szót sem, de végül nem ezért maradt el a bejegyzés, hanem mert elaludtam. Még ma is sajog minden porcikám. (nem izomláz) A kezeim is eléggé fájnak, az ujjaim is, a hátam végig, a csípőm, térdem, vállam, de még a nyakam is. És ahogy a tegnapot végiggondolom, újra kezdek mérges lenni. Úgyhogy inkább csak: IMÁDOM A HIVATALT!

 Tudomén... eljön még a nap, amikor nosztalgiával gondolok vissza a havi háromnapos migrénekre. Tudomén... csak sehogy sem bírom elképzelni. 

Valamelyik fölöttünk lakó nagyon kedves szomszédunk kb. ötvenedszer indította el az imént ugyanazt a leendő világslágert. Még sosem hallottam ezelőtt, de már oda-vissza ismerek benne minden hangot. Minden alkalommal van néhány másodperc szünet a vége és eleje között, és mindannyiszor azt hiszem, hogy akkor végre mára ennyi. Erre újra megszólalnak a dobok. Mta-mta-mta...

Vasárnap reggel korán keltem és kigyalogoltam a nagyboltba. Csodálatos volt az idő, ragyogó napsütés már kora reggel, szélcsend (akkor még, mert aztán délre újra fújdogált) és kellemes nulla fok. Csak az úton a tükörjég, az volt a baj. Keskeny járda, mellette hatalmas hókupacok, én meg hajlamos vagyok nagyon megijedni akármekkora kutyától, hát naná, hogy az úttestet választottam. Meg egy biciklis (biciklis!) is jött velem szemben. Szóval kimentem az útra. A második lépéssel már fordultam is vissza, mert életveszélyesnek éreztem a jeget, és azzal a mozdulattal ki is szaladtak alólam a lábaim. De még vicces se volt, mert nem nagy és látványos esést produkáltam, csak leültem. Viszont nem a párnára. Pedig van bőven, de nem, én egyenesen a csontra estem. Azonnal elöntött a könny, piszok módon fájt ahogy feltérdeltem és már tudtam, hogy még jó sokáig fájni is fog. Annyira rosszul esett, hogy még nyüszögtem is kicsit. :) De tényleg nem volt vicces. A túloldalon a pasi sem nevetett, meg én sem, pedig hahotázni szoktam a korábbi hasonló alkalmakkor. Tegnap még egyfolytában fájt, ma már csak akkor, ha mozgok.

Kevés olyan megbízható dolog van a mai világban, mint a háromnapos fejfájás.

A régi ismerős akit már elsőre is utál az ember, aztán évek alatt megismeri, hozzászokik és már csak hagyja magát, mert tudja, hogy bárhogy küzd, úgysem szabadul előbb. Aki időnként beköszön tökmindegy, hogy senkinek nics szüksége rá. De szeretném már elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk!

Mindigmondom, a fejfájásban egy jó van. Mikor megérzem, hogy vége. Egy másodpercre pillekönnyű vagyok és boldog. Csodás érzés!