Csak úgy mondom, az a leírós dolog, nem jött be. Attól nem érzem magam jobban, illetve kevésbé magányosnak.Vagyis nem attól érzem magam jobban. Ööö...

és akkor egy kiváncsi kattintás után pofán vág valami amitől sírva nevetek az én legnagyobb fájdalmamon (hogy van aki azt se tudja hol laktam az elmúlt másfél évben, olyan vagyok akár az elemes bútor: könnyű vele bánni és gyorsan felejthető/cserélhető).

Így néhány hónappal később meg kifejezetten attól érzem rosszul magam, hogy egyáltalán leírtam. Mindegy, most már itt marad.

Egy ideje már érzem, hogy megváltoztál. Nem úgy figyelsz. Azt hiszem más érdekel már. Az én szempontomból mindegy, hogy munka, család, hobbi vagy bármi más. Lényeg, hogy hiányzik valami ami korábban belőled jött és én kaptam.  Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg mert úgysincs időd. Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg, mert még úgy találod, hogy igazam van, és azt mondod hagyjuk az egészet. Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg, mert úgyis azt írsz amit akarsz, én meg elhiszem. Csak az van, hogy mostanában mindig csak várlak, és valahogy sosem jön össze úgy, ahogy én azt elképzelem. Ha írsz is, elintézed egy sorral, vagy csak kinyitsz üldögélsz mellettem (közben valami más dolgot intézel) és nem történik semmi. Sehol a szenvedély, az érzés, hogy szükséged van rám. Én nem akarok neked kötelező lenni. Nekem nem kell, hogy igazságos legyél, eloszd magad és ideülj, mert ez is egy feladat. Belém nem kell írnod. Csak lehet, ha szeretnéd.

És ma is ittvagy és naná, hogy nem érsz rá. Persze egy szót se szólok örülök, hogy legalább ennyit... Aztán elköszönösz, szomorú leszek és újra várom, hogy mellém ülj és kinyiss és beszélj mindenről és megint legyünk, csak úgy, együtt mi ketten. 

 Hétfőn egy fél Nyuljorkival vacsoráztunk, az nagyon vidám volt, kivéve, hogy a szerelemcipőmet vettem fel, ami iszonyúan rossz választásak bizonyult. Azért szerelemcipő, mert beleszerelmesedtem első látásra, ő meg könyörgött, hogy vigyem magammal haza. A rózsaszín köd elvette az eszem és úgy tettem. Sajnos azonban igen hamar kiderült, hogy az ágyon kívül nem sok hasznát veheti az ember. Talán a legjobb nézegetni. 

Tegnap megkerestem az egyik közeli piacot. Még sosem jártam arra. Most is csak másodikra sikerült (eltévedésben igen ügyes vagyok). Vettem néhány lobéliát. Már csak egy tucat pistike, pár petúnia meg föld kellene hozzájuk. És akkor szép lesz az erkély. Majd igyekszem rendesen itatni őket. Szerintem nem lesz nehéz, mostanában gyakran kezdem az erkélyen a napot. 

Ma otthon voltam. Megnéztem a gyerekeket, aztán este kicsit zsúroztam. Alig kezdtük el, tök jó volt a hangulat, és akkor én felálltam és eljöttem, hogy elérjem az utolsó buszt. Eh...  

 Íme a költözési veszteséglista:

kedvenc vizespoharam

3 db virágtartó cserép

méztartó 

cseresznyés tálka

egyik salátástál

1 db kifújt, festett tojás a 8-ból (ezen borzasztóan csodálkoztam, azt hittem mind odalesz)

a bőrke az ujjaim közül. 

Fránya ekcéma. Eddig annyira örültem, hogy nekem nem jött még elő. Ezek szerint én sem lógok ki a családból, csak valószínűleg ennyit segített a mosogatógép meg, hogy szinte sosem mostam kézzel. 

És ha már a veszteségeknél tartunk, nagyon úgy fest, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Fogalmam sincs hová raktam a pénztárcámat. Emiatt szomorú is vagyok, mert nagyon szeretem a kis pénztárcámat. Ajándékba kaptam kedvenc fodrászomtól. 

És ha még ez sem lenne elég ok a szomorúságra, elég szörnyen nézek ki mostanában. A hajam, a bőröm, a súlyom. Jobb is lesz, ha ezt a bejegyzést most abbahagyom.

Na igen, jó ideje már csak szösszenetekből áll a blog. Vagy nem is, inkább haldoklik. Nincs kedvem írni (még a kedvenc blogomat se nézem meg minden nap), pedig csuda helyen voltunk most is. És ma ettem rózsaborsos, kardamomos, szerecsendiós, mentás és fahéjas csokikat, és 3 pár új cipőm is van (nem beszélve a tavaly nyári fekete szépségről) Csak valahogy annyira letaglózfoglal az iskolaválasztás meg az áprilisi költözködés...   Főleg a költözködés. Másik város, másik lakás (ami egyelőre még nem otthon), másik élet. Talán.

Ui3: és másodszor is úgy tett, mintha elmentette volna, aztán meg sehol semmi. Grrr. 

Gondoltam elmesélem, hogy mekkora borzasztóság ért rögtön azon a napon, mikor É.P. elutazott és megkezdtem 10 napos szalmaözvegységem.

 "Elég felületes alvás volt az a 3 órányi, de boldogan húztam a lóbőrt, majdnem hétig. Tudod milyen amikor arra ébredsz, hogy szameg,de elaludtam! Hát így ébredtem. Tudtam, hogy máris elkéstem, nem is kicsit, mégis hiába próbáltam gyorsan elkészülni, még lassan se nagyon ment. A buszon is ájulásszerű alvás tört rám, csak egyszer ébredtem fel a mögöttem ülő bácsi rettenetes köhögésére. Mikor másodszor is kinyitottam a szemem, máris a Petőfi hídnál álltunk. Felkaptam a táskám, kabátom és leugrottam a buszról. Két lépés után hirtelen hiányérzetem támadt (nem, kivételesen nem rólad van szó). Egy minutummal odébb már azt is tudtam, hogy a telefonom a buszon maradt. Leesett az ölemből. Jajj! Gondoltam kb. 123ezerszer. Szedtem a lábam, kirohantam a Népligetbe. Előbb az ügyfélszolgálatost vegzáltam, aztán a forgalomirányító férfiút. Próbáltak unottan segíteni, és csak kicsit néztek hülyének, mikor határozottan állítottam, hogy nem a kék buszon utaztam, nem is a fehéren, hanem egy nagyobb fehér buszra szálltam fel, vagyis nem arra, ami bent áll. Térültek fordultak közben a sofőrök mellettem, s a kérdezgetések során meglett végül a nagy fehér is. A sofőrbácsi fel is vitt az üres buszra de hiába csörgettem (nem a sofőrt), nem volt már a buszon. Nagy szomorúan bebattyogtam hát a többiekhez és elújságoltam a hírt. Próbáltak segíteni, rengetegszer hívtuk a számomat, még sms-t is küldtem a kedves becsületesnek, de semmi válasz. Lesújtva és némán ültem egész délelőtt, kivéve mikor épp telefonáltam. Hol a pályaudvarra, hogy nem adták-e le mégis, hol meg a telefonomra. Nem tudtam eldönteni, hogy letiltassam-e a számot. Ugyan nem vették ki a kártyát, mert kicsörgött. De mifenéért nem vették fel? Délután érkező kolleganőmmel nem volt kedvem beszélni, nem is mondtam neki semmit. Persze a többiek elmesélték mi a helyzet, ő meg intézkedős, úgyhogy azon nyomban intézkedni kezdett. Felhívott, és basszus, neki elsőre felvették! Nem tudtam az egészről, csak látom, hogy jön felém, dumál. Rettentően meglepődtem, meg bosszantott is egy pillanatig a dolog. De azért mégis inkább boldoggá tett. A kedves becsületesekkel megbeszéltük, hogy mikor meg hol vehetem át, és irtó nagy szerencsémre (kész csoda) éppen ittenik voltak, méghozzá innen a szomszéd utcából. :D Hazafelé vettem egy kis ajándékot, aztán kikuncsorogtam apukámtól, hogy jöjjön el velem. Kocsival összesen ha 3 percig tartott az út. Ott volt a bácsi, akire a buszról emlékeztem, meg a felesége is. Behívtak, ezerszer megköszöntem, átadtam, szabadkoztak, hogy nem azért, én mondtam, hogy tudom és nagyon örülök…  és normál esetben itt vége is lett volna az egésznek, de tudod, apukám az a kvaterkázós típus, és hát elkövettük azt a hibát, hogy a konyhában leültünk az asztalnál. :) Így aztán a továbbiakban megtudtam, hogy a bácsi azért köhögött annyira a buszon, mert időnként vizesedik, mert volt egy bypass műtétje bő két éve, azóta is mindenfele járnak kontrollra, meg kezelésekre. Most is épp odavolt. Na akkor megbeszélték, hogy apukámnak is volt kb. akkoriban ugyanez, aztán részletesen végigvették hogy kinek mennyiszer mennyit csapoltak, hol milyenek az orvosok, az összes kórházat ahol ebből kifolyólag megfordultak,  a kosztot, a személyzetet, az épületet, a települést. Majd itt a néni is bekapcsolódott, mert neki is volt már egy infarktusa, aztán közben véletlenül kiderült, hogy ugyanaz a keresztnevük mint a szüleimnek, és ezen nagyon nevettem magamban. :) És aztán még hosszasan tudták volna a világ dolgait sorolni (hiszen pl. a kutyatémát nem is érintették, pedig a házban egy nagyon helyes puli is volt, akit alaposan megdögönyöztem), de akkor én szívtelenül azt mondtam, hogy menjünk, mert már 7 óra volt, és még nem jártam itthon. :) Kb. 10 perccel később azonnal elindultunk, közben boldogan szorongattam a telefont. "

az éjszakát 3 nap nyamvadás után, éppen teliholdkor. Oly magányos vagyok! Azonnal jöjjön ide valaki és dédelgessen, különben kénytelen leszek könnyáztatta szemekkel, rettenetes önsajnálatba merülve hajnalig ilyesmiket hallgatni.

...

Külföldön él, távol innen. Csak akkor jön, ha hívják. Dehát úgyis levelezünk, gondolja ott messze. Nem, fogalma sincs arról, hogy mennyire hiányzik. Nem hívhatom fel, már nem a szomszéd irodában ül. Nincs netes társalgás, hiszen este más a program, mindkettőnknek van dolga. Levélben finoman szólva is szűkszavú. Amikor végre hazajön és találkozunk az tényleg vidám, intenzív és eseménydús, csak éppen igen röpke. Nincs idő komolyabban belefolyni egy beszélgetésbe, néha olyan mintha teljesen idegen lenne. Sietni kell, hogy legalább egy jó kávézás/sütizés beleférjen, hiszen mindig intézni kell valamit (mikor nyit a posta?), vagy várják, sietni sietni mert sok a dolog... és huss, már el is repült újra. Én meg örülök, hogy láttam, közben pedig már tudom, hogy hamarosan újra nagyon fog hiányozni, újra csak várom majd, minden nap megnézem az egyetlen képét, hogy a szemem se felejtse, és legalább gondolatban megölelem. És ez már másfél éve így van. Ritka vendég, de még mindig kedves a szívemnek.