Utálom ha valaki kikéri a véleményem, megállapítja, hogy az úgy nem jó, aztán mikor kiderül, hogy mégsem ő gondolta jól akkor újra megkérdezi, hogy namostakkorhogylegyen? És utálom ha azt amit mondtam, valaki fél perccel később megismétli, kinyilatkoztatásképpen. És azt is utálom ha azt mondja közben, hogy ő már az előbb is megmondta. És még utálom azt is, ha belekezdek egy számomra ismeretlen dologba közben valaki odajön és a másik végén elkezdi csinálni. 

De legjobban utálom, amikor ilyen hülyeségek miatt megsértődök. Mintha az oviban lennék. Eh...

(Azt mondom: úgy csináljátok, ahogy csak akarjátok, nekem olyan mindegy, aztán meg odanyomom a kezébe a cuccot, hogy akkor tessék, csináld te.)

Vasárnap megpróbáltam a konyhaművészetben kiteljesedni.

Közvetlenül kiteljesedésem (szenes hagymakockák) után, először új tapasztalatot tettem a súrolás terén (a szenes hagymakockák kizárólag a teflonbevonattal együtt hajlandóak eltűnni), másodszor a kis teflonserpenyőmet a kukába. Később újra megpróbáltam (feketére sült tészta). Az egyik kislábasom még ázik, remélem eltávolítható az aljáról minden fekete rész (úgy tűnik be kell szereznem egy olyan fényes súrológombócot, mert a szivacs nem használ)! Az előzmények ismeretében szerintem senkinek nem okozott meglepetést  mikor bejelentettem, hogy a víz(el)forralás miatt a másik kislábasomat szépen újraedzettem. Ezután kivonultam a konyhából és be sem tettem a lábam oda többé. Egészen másnapig. 

Remélem ennél túl sokkal hülyébb már nem leszek! Ma elvesztettem a könyvemet. Még csak a felénél tartottam. Annyira bosszantó vagyok! 

Mert mostanában azok vannak, hogy fanyalgok meg rosszkedvűsködök, közben meg pontosan tudom, hogy egyáltalán nem kellene ilyesmiket csinálnom.

(Itt következett volna néhány sor az unalmas házimunkák rengetegéről, régi barátnők elmaradásáról, kis nyafogás egyedül töltött délutánokról és estékről, végül egy rövid nincsisszükségénrám témájú nyöszörgés. Úgy döntöttem mindenkinek jobb, ha ettől a bekezdéstől eltekintek)

Aztán az van még (csak úgy érdekességképpen mondom), hogy már hónapok óta tombol itt valami deja vu. De tényleg. Állandóan érzem, hogy ez már mind megtörtént velem. Szerintem tavaly. Kezdődött a téli nyaralással. Aztán elromlott a mosogatógép. Utána következett a felvételi miatti szaladgálás meg az idegtépő várakozás, hogy bejutott vagy sem? Piac, Margitsziget, meg gyaloglás a hídon, ezeknél mind előjött és azóta is folytatódik. Most járunk ott, hogy sokszor rettenetesen egyedül érzem magam, közben megy a ballagás előtti fényképrendelős hercehurca, aztán meg hamarosan újra jön egy ballagás. Én mondom, kísérteties.

Simán lehet, hogy emiatt volt az a bizonyos palacsinát eset. Úgy kezdődött, hogy tényleg szomorkodtam. Ha pedig az ember kissé elkámpicsorodva tűnődik az élet nagy kérdésein egy péntek délelőtt, arra legjobban használ egy darab leánygyermek szakadatlan és abbahagyhatatlan vihogása péntek délután. És mikor a mozgólépcsőn egy helycsere után azt mondja angyali ártatlansággal, hogy: tudod mi lesz, ha kicseréled a kezdőbetűket abban, hogy cseréljünk helyet? Én persze erre fád orcával bólogatok (kinemtudjanemegynagyvicc). Haladunk lefelé pár másodpercet s ő ugyanolyan édesen és ártatlanul és közönyösen aszongya: meg van egy másik is. Kicsapongás. Na akkor  következő pillanatban az én röhögésemtől zeng az egész metró. És csak zeng, zengedezik egy egész percen keresztül. Ez az a pillanat ami visszatért az este folyamán újra és újra. Szerintem csak ez lehetett az oka, hogy a fáradságos munkával előkészített palacsintatésztát egyetlen - elegánsnak nem mondható - mozdulattal a mosogatóba döntöttem. Egész apró kis kis söprintés volt, de télleg. Csak sajnos pont ott állt a söprintés útjában a tál. A mosogató szélén. Az szerencsére teljesen üres és tiszta volt. Következőket láthatta volna aki benéz a konyhába: a nő, őrülten kever valamit egy tálban. A tálat a mosogató szélére állítja. Térül-fordul, előkap egy rakás palacsintasütőt, csavargatja a tűzhely kapcsolóit, jajj, nagyon gyors, nagyon fontos nőszemély, a konyha úrnője. Jelen van ám mindenhol a konyhában, jó széles mozdulatokkal teszi a dolgát. Jó széles mozdulattal fordul a pult mellett... Az őrült nő palacsintatésztás kezeivel könyékig a mosogatóban fekszik és kétségbeesetten próbálja két marokkal visszakanalazni a tésztát az edénybe, mielőtt az végleg eltűnik a lefolyóban. 9, azaz kilenc palacsintát mentettem meg az én nagy örömömre és a többiek bánatára. Csak azzal lehetett az elégedetlen hőzöngésnek gátat szabni, hogy másnap reggelire friss palacsintát ígértem. Amit meg is kaptak.

Arról már senkinek nem kell tudnia, hogy (miután újult erővel nekiláttam másnap reggel a palacsintatésztának) feltörtem két tojást a beleborulós tálamba és jól megszórtam (csipet só helyett) két nagy mérőkanálnyi ételízesítővel. :)

Az orvosnál

Rendelő. Ajtón be, kedves doktornéninek litánia előad, az én kartonom itt van, de még sosem voltunk orvosnál, nemrég költöztünk, a gyerök beteg, úgy tudjuk nem kell kikérni a papírjait, iskolában sem volt, mileszmost? Kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy a következő ajtó mögöttihez tartozunk. Sor kivár, ajtón be, litánia előad (igen, az egészet). Kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy ő megvizsgálja, de nem vállal gyereket, menjünk a gyerekorvoshoz. Gyerekrendelő. Ajtón be, kedves doktornéninek litánia elő, kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy a másik ajtó, mert ez itt a tanácsadás. Sor kivár, ajtón be, litánia.... és végre jó helyen voltunk.

Az irodában

Papírok határidőre készen, leadtuk. Másnap reggel ott hevert az asztalomon. Nem írtam alá, de majd most mindjárt jó lesz. Aláírás után visszavittem, leadtam. Mire újra betettem a lábam az irodába, megint ott hevert az asztalomon. Leadtuk, alá is írtuk, de nem betűkkel kel jelölni a papíron jelölni, hanem ikszekkel. Ikszelés, aláírás után elsuhantam és visszamentem. Adnám át, mikor észrevettem, hogy otthagytam az összes csodás harmadik, helyesen kitöltött példányt. És akkor nagylevegő, és még egyszer utoljára: le a papírokért és fel a papírokkal. 

A postán

Értesítő jött levélről. Postára be, sorszám, várakozás. Itt még aszittem. A postáskisasszony elvette, megnézte, megállapította, hogy ezzel a másik ajtón kell bemenni, de az jó, merott nincs sorszám. Átballagtam. Sorszám télleg nem volt, csak harmincketten előttem szép kígyózó sorban. Várakoztam és még mindig aszittem. Végre én következtem. A postáskisasszony elvette, megnézte, megállapította, hogy nincs rajta név. Kutatta, kutatta, közben mögöttem csak nőtt a sor. Meglett. megnézte, megállapította, hogy a borítékon sincs név. Hangosan kiabálva megbeszélte a kolleganővel, hogy nincs név, csak a (és itt mondta a pontos címünket). A másik visszakérdezett, de mi a név? Erre újra előadta a műsort. Problémáztak még előttem néhány percig, aztán mikor már mindenki pontosan tudta, hogy hova kellene mennem (haza), elment a főnökéhez. A sor már kétszer olyan hosszú volt, mint amikor beálltam a végére, én pedig csak azt sajnáltam, hogy nem kértem vissza azonnal a személyimet, mert már rég otthon lehettem volna. Meg a sor is. Végre visszajött és közölte, hogy: m-m, nem lehet, nem engedi a főnök, visszamegy. És akkor végre ő is visszaadta a cuccomat és ha üres kézzel is, de mehettem. 

És ez mind mind belefért egyetlen örömteli napba. 

A kesztyűelhagyásos nap óta egy alkalommal a kötöttsapimat másszor a félpár kesztyűmet hozta utánam egy-egy kedves ember. Ezen kívül egyszer pedig el is veszítettem pár órára a félpár kesztyűmet (azt nem tudom, hogy ugyanaz volt-e kétszer vagy mindegyik egyszer-egyszer), de szerencsére jól végződött az eset, megtaláltam hazafelé jövet szépen kifektetve a kőszegélyen. 

Az egész (majdnem) borzasztó nap a migrénnel kezdődött. Harmadszor is arra ébredtem (11 perccel az ébresztő előtt grrr), hogy szétszakad a fejem. Fél órával később már tudtam, hogy a következmény katasztrofális lesz. A bogyó amit bevettem vajmi keveset ért, legszívesebben a falba verdestem volna a fejem. Elkéstem, a szoknyám felhajtása leszakadt, a harisnyám kilyukadt. A délelőtt folyamán a fejem tovább hasogatott, a hülye halál egyszerű kitölthetetlen táblázatot csak harmadszorra sikerült kitölteni. És akkor jött a délután és az egész szarság végre eltűnt. És nem fájt semmim, és annyira örültem, hogy  megúsztam a napot különösebb galiba nélkül... És akkor találkoztam egy volt kolleganőmmel és tökjó volt az este is. Aztán hazaindultam. 

A szemközti ház előtt fényes hálózsákszerűségbe burkolt, emberalakú csomag hevert. Nem tudom mi történt ott, de akkor szerettem volna máris inkább otthon lenni. Elvileg 40 perc alatt haza lehet érni. Nekem ez több mint egy órába telt. Mielőtt felszálltam a buszra, barátnőm a számba rágta, hogy 3 (három) megálló és akkor kell leszállnom. Számoltam erősen. Egy, itt csak a felszállók miatt álltunk meg. Hoppá, kettő. Nahát, itt meg nem is állt meg a busz! Biztosan senki nem akart se le-, se felszállni. Három, itt kell leszállni, itt kell leszállni, itt szállok le. Ki a sarokig, óóó... hát hova tűntek a sínek? Sehol egy villamos, semmi vezeték. Na ekkor kezdett derengeni, hogy valamit nem jól csináltam. Vissza a megállóba, kiolvasni a menetrendet. Következő buszra fel és rövidesen juhéj, ott egy vili! A villamos szerencsére nem körjárat, vagyis ugyanarra kell visszamenni, amerről jöttem. Jól megnéztem, kitaláltam, hogy melyik lesz az én oldalam, és nagy örömömre már láttam is a sárga járgányt. Helyem is volt, meleg is volt, örültem. Akkor még. Első megállóig elbíbelődtem a kis lejátszómmal. Második megállóig élveztem a zenét, aztán fura érzésem lett. Dehát helyem is van, meleg is van, zene is van. Elérkezett a harmadik megálló. Kicsit elbambultam, és mire eljutott a megfelelő helyre az információ, az ajtó bezárult, zötyögtünk tovább. Elkéstem. A negyedik megállóban aztán nagy bőszen leszálltam, mert már akkor tudtam, hogy valamit nagyon nem jól csináltam. Megint. Hát... Ott álltam késő este egy olyan helyen ahol még sosem jártam, és ahol a madár se nagyon járt akkor éppen. És már pontosan tudtam, hogy négy megállón keresztül nem esett le, hogy ellenkező irányba megyek. Ekkor éppen egyáltalán nem örültem. Sőt! De aztán boldogabb lettem, mert jött még visszafelé is villamos, ráadásul volt még rajta bőven hely is. Innen viszonylag könnyen mentek a dolgok, csak annyi történt, hogy az ajándékba kapott sütiből kétszersült lett, de legalább kicsit lefogta a forró levegőt és nem égett annyira a lábam.

A pont az i-re pedig nem a villamostól hazafelé gyaloglás közben került fel, de ettől csak a jó közvilágítás mentett meg. Én tényleg végig azt figyeltem, hogy hol van egy sötét zug, mert nem bírom tovább és szégyenszemre bepisilek de mostmár azonnal. Zug nem volt, hát kibírtam, de persze a lakásba úgy rontottam be. Táska, szatyor a székbe vág, tetejükbe a kabátom és rohantam is a mosdóba. Egy röpke pillanatra megütköztünk rajta, hogy a kabátom követ engem, de ha menni kell, hát menni kell. Ketten (a kabátom meg én) elfoglaltuk az egész helyiséget. A nyomorult zippzárból alig tudtam kiszabadítani a beakadt bélést. Közben az ajtó egyik oldalán É.P. röhögött hangosan a másikon én. De végre, valahára otthon voltam. 

93628szor se jutottam be a naplóba, hogy megnézzem a gyerök jegyeit. Elegem van. 

Egyébként meg nem vagyok normális (teljesen helytálló volt a mai megállapítás)! Hát mi a fenét keresek még itt, mikor kora reggel akarok indulni holnap?

Egy jó, egy rossz. 

Mérges vagyok magamra, mert elfelejtettem két névnapot is. Pedig még előtte annyira eszemben volt, hogy feladjam a lapokat! Csak annyira el voltam foglalva magammal, hogy alig fért más a fejembe. 

Fogytam vagy fél kilót. De tényleg.