1. 

A közvéleménykutató hölgy, aki tágranyílt szemekkel, jó hangosan kérdezett vissza többször is, hogy: negyvenkettő? De tényleg negyvenkettő?  Aztán meg nem átallotta úgy folytatni, hogy azt hitte, hússzal kevesebb. És tényleg? NEGYVENKETTŐ? Még sose mondták, hogy nemnéz ki?

Nyilván kellene neki egy szemüveg amivel lát, de azért így is kedves volt.

2. 

Tulipánhagymákat dugdostam a virágládákba. Szép kicsi narancssárga tulipánjaink lesznek. Már alig várom, hogy előbújjanak jövő tavasszal!

3.

Délután elmentünk leánykámmal egy táncos bulira. Aszonta a tancsinéni, villámcsődület lesz. Összejövünk, kis koreográfia, táncolunk egy jót, vidámság meg minden. Erre készültem. Úgy estünk be pár perccel az esemény kezdete előtt. És akkor valahogy az egész olyan furán jött ki. Megszólalt a zene, gondoltam akkor most: tánc! Sőt, még azt is gondoltam, hogy milyen vicces lesz az álldogáló emberek között mozogni, a zenét viszont pár másodperc után leállították. Vártam, hogy majd újra megszólal és akkor majd marháskodunk, ehelyett rövid beszéd végén felkonferáltak minket, mint műsorszámot. Dehát izé, kéremszépen én nem erre készültem! Újra jött a zene, és akkor az az érdekesség történt, hogy - bár a fejem határozottan nemmel szavazott a fellépésre - a lábaim vittek a többiek után. Eccercsak ott találtam magam a fellépők (egyik fele tanár, másik taníthatná) között, nézősereggel körülvéve. És akkor már nem volt visszaút csinálni kellett. Ambivalencia (szép dallamos szó). Az volt bennem. Tele voltam vele, közben meg úgy éreztem, ha már itt vagyok, megcsinálom. Meg úgy is, hogy nem győztem csodálkozni mi a fenét keresek én itt és egyáltalán, hogy jövök ahhoz, hogy szépen táncoló nők előadását lehúzzam? És még úgy is, hogy atyaég de profik, hát még a legegyszerűbb mozdulatokat is élvezettel előadják, nem csak úgy megteszik. Meg voltam szeppenve, a szívem kalapált. Aztán valahogy egyszerre elfogytak a lépések, vége lett a számnak, és ekkor következett a nap legjobb része. Odamenekültemszaladtam a leánygyerekhez, aki széles mosollyal várt. Megöleltük egymást és ez a drága büdöskölök azt mondta nekem: ügyes voltál anya, jól áll neked, hogy táncolsz, csak egy picit több szenvedéllyel csináld! Vigyél bele egy kis életet, ahogy a többiek. De tökjó voltál. (ugyehogy ez a legjobb rész?) Én meg csak olvadozni tudtam. :)

Elérkezett az aranykor. Legalábbis tegnapig.

Az úgy volt, hogy egész nyáron hadakoztam. Először jöttek a levéltetvek. Sikerült megszabadulni tőlük, aztán elmentünk pár nap szabadságra a legnagyobb melegben. És hiába locsoltam agyon mindegyiket, azért megsínylették. Már szinte sikerült visszaállni, amikor megint következett egy hétnyi vízmentes időszak, naná, hogy rekkenő hőségben. Ezután megjelentek a piszok atkák és taroltak. Rátett az utolsó hétnyi szabadság is egy lapáttal, végül úgy gondoltam ennyi volt a pistikéknek és petúniáknak, a hajnalka meg úgysem virágzott soha, hát ez van. Azért persze locsolgattam őket igyekeztem vigyázni rájuk. Erre most, mikor itt a zimankó, ezek észnélkül virágzanak. (Azért nagyon nagyon örülök ám ennek :) )

Bánatomra beatkásodtunk. És ha úgy van ahogy olvastam, akkor máris keresztet vethetek az én drága pistikémre. Pedig úgy figyelek rá. Egyszer találtam egy kis kukackát a levelek között. Már kirágott egy virágalakú lyukat. Azon nyomban eltávolítottam. Lehet, hogy nem kellett volna leszedni, talán megvédte volna az atkáktól a pistikét. Pedig locsolom ám rendesen. Az összeset.

Majd meglátjuk mi lesz. Azt sem tudom, kibírják-e míg nyaralunk... Lehet, hogy mire hazaérünk atkástul, virágostul kinyuvadnak. Egy picit azért aggaszt ez a dolog. 

Olyan helyet hagytunk ott két hónapja, ahol alig volt fehér. Talán csak a lámpák. A falak mind erős sárga színre voltak festve. Nem mondom, kellett pár hét mire megszoktuk, de mindannyian nagyon szerettük. Itt minden fal fehér, ami kicsit uncsi (ebben a lakásban gyakran előfordul az ilyesmi). Annyira rettenetesen hiányzik nekem a sárga! Mindenhol azt keresem, és legszívesebben hazahordanék minden sárga dolgot amit épp meglátok. 

 A lakás persze nem rossz (igazából hasra kéne esnem tőle, tudom), mindenkinek nagyon tetszik. Nekem is tetszik, csak benne élve azért érzek néhány apró hiányosságot. De nem gond, már vannak terveim az uncsi részek feljavításra. Minden jó lesz. Bár... Aki úgy gondolta, hogy a konyha padlóját fényes fehér járólapokkal fedi be (mert az szép), azt jól meg kellene ijeszteni, aztán beállítani egy hónapra takarítani. Öt perc. Ennyi ideig tiszta, gondos felmosás után. Amennyiben nem lépünk rá. Egyéb esetekben 3 perc. Ezt például nagyon nem bírom.  Szerencsére ez azért sokkal kevésbé rossz, mint amennyire jó az erkély. Imádom az erkélyt! Szépek a virágaim, és láthatóan jól érzik magukat, ahogy én is ha kimegyek. És gyakran kimegyek, ha fúj, ha esik, ha hétágra süt a nap. Enni-inni is nagyon jó odakint, de ma egyszerűen csak kifeküdtem a szőnyegre, és élveztem ahogy a szél borzongásig cirógat, és a virágillat az agyamig kacskaringózik. Eddig ez a legjobb itt.

Napok óta először tettem ki a lakásból sajátkezűleg a lábom, és rögtön ezt találtam:

Jön a tavasz. Ez olyan jó! :))

A szekrények tetejéről mind leszedtem a virágokat. Már egy sincs lábujjhegynyi magasság felett. Talán így nem halnak meg többen. Talán.

Hétfőn délelőtt hóvirágokat láttam egy kertben.

A másik blogom kimúlt.

Megvolt a farsang és túl vagyok a 3 nap szabin. (undok fájás)

A hátsóm még mindig fáj. (francba)

A tavasz pedig itt van a nyakunkon. Végre! :)

Bodzavirágból, bodzavirágból

hullik a, hullik a sárga virágpor.

 

Fönt meg a felhők szállnak az égen,

bodzafehéren, bodzafehéren.

 

Szállj, szállj, felhő,

pamacsos,

hullj le, te zápor,

aranyos,

hullj le, te zápor,

égi virágpor,

égen nyíló bodzavirágból.

 

 

 

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

"Nyílsz, nősz, becsukódsz, az életed

 

fekete gyöngy lesz.

Kár hogy nem dúdolsz, bodzavirág.

 

Kettesben mégiscsak könyebb."

 

 

 

Varga Katalin

 

Új szerelem van az életemben! Íme, ő az:

Kicsit homály a kép, de legalább visszaadja az érzést. Mert mindig elérzékenyülök, ha ránézek. Tavaly került hozzám a drága -egyik nagyáruház leértékelése folytán- és volt olyan kedves, hogy életben maradt. Igazából részemről szerelem volt első látásra, de bő egy hete már tudom, hogy ő is érez irántam valamit. Akkor vettem észre az aprócska bimbót. Nagyon várom már, hogy kipattanjon. Minden nap megnézem, és ő napról napra szebb, nagyobb. :) Remélem sokáig megmarad!

Mostmár egészen biztos, hogy én vagyok Vacskamati. Sajnálom azokat a szegény virágokat, akiket a karmaim közé sodor a végzet. Titokban azért reménykedek benne, hogy elviselik, netán túlélik rapszodikus természetem.

A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.

A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.

Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy „dömdödöm”.

– Hallottátok? – mondta Ló Szerafin. – Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.

Hogyne hallották volna!

– Bizony nem gondozza a virágját.

– Bizony nem öntözi.

– Bizony rá se néz.

– Bizony hervadozik szegény virág.

– Bizony kornyadozik.

Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.

– Jaj, elfelejtettem – sápítozott Vacskamati. – Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.

– Hát akkor gondozd!

– Hát akkor öntözd!

– Hát akkor törődj vele!

A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.

És két nap múlva azt mondta:

– Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!

Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.

– Mit képzelsz – mondta Ló Szerafin –, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!

– Zöldelleni!

– Sárgállani!

– Lilállani!

– ékelleni!

– Dömdödöm!

– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.

– Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.

– De igenis elvesszük!

– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

Csodálkozva néztek rá.

– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?

– Döm.

Megkérdezték hát a virágot.

– Akarsz Vacskamatinál maradni?

A virágnak szép virághangja volt.

– Igen – mondta.

– De hiszen nem öntözött!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen nem kapálgatott!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen rád se nézett!

– Tudom – mondta a virág.

– Aztán meg agyonöntözött.

– Tudom – mondta a virág.

– Agyonkapált.

– Tudom – mondta a virág.

– Sápadt lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Csenevész lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Akkor még miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.

– Azért, mert szeretem – mondta a virág.

– Miért szereted? – háborgott Aromo.

– Csak – mondta a virág.

Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.

– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.

A virág meg azt mondta:

– Hiszi a piszi.

És olyan boldog volt, amilyen még soha.

Na és ha még hozzáteszem, hogy ma megríkattam egy kisbabát is.... pfff... iszonyatos a mai nap!