"Miért csináltunk volna bármit, mikor tudtuk, hogy jössz haza..."

Az elmúlt 6 nap alatt sütöttem brownie-t (tudom, öndicséret büdös, a süti viszont csodálatosan illatos volt és olvadós és csokis, hát nem nagyon lehetett abbahagyni míg volt belőle. A leányka elcsipegetett 3-4 kockányit, a gyerök meg legalább a dupláját pakolta be egy-egy alkalommal) vasárnap, hétfőn, és szerdán. A vasárnapi után dupláztam az adagot, így maradt belőle egy kevés keddre és csütörtökre is, ma meg már itt a palacsintanap...

Szóval sürgősen keresnem kell valami jó kis egészséges keksz receptet, mert az én drága kamasz gyermekeim az iskolából hazaérvén a hajat is leennék a fejemről. De valami téllegjó kell, mert ezek a kölykök borzasztóak. Múlt hétvégén kacsát sütöttem. És irtó finom lett! Erre mit mondtak? Hogy a kacsából kihoztam a maximumot, jó, omlós és ízes, de ne pazaroljam rájuk a tehetségem meg a drága húst, mert nem érdemes.

Asszem valami tévedés folytán a (kaja)megrögzöttek családjába keveredtem. 

Boldog elképedéssel hallgatom amint a családom szombaton, a pénteki (kötelező) palacsintavacsora után csillogó szemekkel újságolja egymásnak, hogy: tudod mi lesz az ebéd? Pa-la-csin-ta! 

Vasárnap hallottam egy beszélgetésfoszlányt. Négy nő ült az asztalnál, egyikük épp a gyerekéről mesélt. Hogy milyen édicuki és okosis, és mennyi esze van, mert amikor azt kérdezik tőle, hogy ki szeret téged a világon a legjobban, akkor már tudja, hogy mindig az, aki éppen kérdi. Nekem meg égnek állt a hajam. Ez ugyanolyan hülye játék, mint a kitszeretszjobban.  Jelentéktelen kis kázus lett volna, de néhány órával ezután kedvenc barátném, hétfő este pedig másik barátnőm mesélte, hogy anyukája jobban szereti az öccsét, mint őt. Ezt mindketten tényként közölték. Érzik és tudják is. Én meg nem így gondolom. Nekem is öcsém van, de sosem jutott eszembe, hogy anyukám őt jobban szeretné. Más kapcsolat van közöttük, tudom. Ez szerintem nem baj. Mások vagyunk, másképpen viszonyulunk egymáshoz. Anyukámmal való kapcsolatomat én is alakítottam... Ami mégis zavar, vajon a gyerekeim is így érzik-e? Néha biztosan

Testvéremék elválnak. Néhány hete felhívott és közölte, hogy sógornőm elválik tőle. Eléggé szíven ütött a hír. Az ősszel ugyan már éreztem, hogy valami nem olyan, köztük... aztán voltunk együtt bulizni és azt hittem én vagyok a hülye és mégis oké a helyzet. De nem az sajnos. És milyen fura, hogy most hirtelen kikerül a családból. Egyelőre nem tudom igazán érezni a hiányát, mert nem találkoztunk túl sűrűn. És valahogy soha nem jut eszembe, hogy ők már nem tartoznak össze. Még ott van a családi címek között a postafiókomban, ugyanúgy küldöm neki a méleket (sosem reagál, talán ideje lenne tényleg kivenni onnan), a napokban meg hirtelen jeges rémület fogta el a szívem mikor eszembe jutott, hogy a francbais, elfelejtettem felköszönteni a szülinapján. Még olyan mintha semmi nem változott volna. De majd egyre jobban megszokom, hogy a testvérem is itt van a városban, aztán karácsonykor biztosan fogom már tudni.

A gyeröknek szombaton kezdődik az előkészítő. Szeretnénk, ha jövőre gimnazista lenne. Be van tojva, hogy megint kicsi lesz. Mondtam neki, hogy ez előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezett volna. Érdekli a dolog, de fél. Azt hiszem sokat fogunk még erről beszélgetni vele.