Anyukáméktól jöttem ki épp, és a ház előtt ott állt a legfölsőn lakó szomszéd 3 gyereke. A fiúval egykorúak vagyunk, még együtt mentünk beiratkozni a középiskolába. Most ott állt a lánytestvéreivel együtt. Külön-külön is irtó rég láttam őket, így hármasban meg vagy 20 éve. Szíven ütött a helyzet, de nagyon jó volt. Úgy sajnáltam, hogy nem tudok beszélgetni kicsit velük. Siettem haza. 

Annyira siettem, hogy nem is vártam a liftre. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de az első emeleti fordulóba érve megtorpantam. Valaki egyszerűen odaszart. Nem lehet ezt szebben mondani. Fura, mert a lépcsőház teljes fala üveg. Nem értem én ezt. Nos, ez a helyzet (meg a szag) szintén szíven ütött. De ez nem volt jó. (Nem, nem mentem vissza feltakarítani, nem bírtam rávenni magam)

 Mikor hosszú hónapok után véletlenül összefutsz egy kedves ismerőssel, és ő azt mondja, nem sokat változtál.

Ha megszeretsz egy embert a blogján keresztül, boldogsággal tölt el amikor jó dolgok történnek vele, de ettől még nem ismered. Ha valami szörnyűség éri, együttérzel vele, de nem ismered. Csak sejted mi esne jól neki, fogalmad sincs tehetnél-e érte bármit, nem tudod mit mondhatsz és mit nem.

Így aztán gondolatban többször megölelgeted hosszasan, közben simogatod a haját, és reméled, hogy ilyenkor hajszálnyival kevésbé fáj neki ott a távolban.

A mai vidámságomhoz meg csak annyi kellett, hogy kommunikálhassak pár baráttal. Még akkor is, ha éppen szomorú volt a téma.

Jó nap, jó barátok.

Külföldön él, távol innen. Csak akkor jön, ha hívják. Dehát úgyis levelezünk, gondolja ott messze. Nem, fogalma sincs arról, hogy mennyire hiányzik. Nem hívhatom fel, már nem a szomszéd irodában ül. Nincs netes társalgás, hiszen este más a program, mindkettőnknek van dolga. Levélben finoman szólva is szűkszavú. Amikor végre hazajön és találkozunk az tényleg vidám, intenzív és eseménydús, csak éppen igen röpke. Nincs idő komolyabban belefolyni egy beszélgetésbe, néha olyan mintha teljesen idegen lenne. Sietni kell, hogy legalább egy jó kávézás/sütizés beleférjen, hiszen mindig intézni kell valamit (mikor nyit a posta?), vagy várják, sietni sietni mert sok a dolog... és huss, már el is repült újra. Én meg örülök, hogy láttam, közben pedig már tudom, hogy hamarosan újra nagyon fog hiányozni, újra csak várom majd, minden nap megnézem az egyetlen képét, hogy a szemem se felejtse, és legalább gondolatban megölelem. És ez már másfél éve így van. Ritka vendég, de még mindig kedves a szívemnek.

Hol van az pont, amíg még nem válik az egész nyálasan érzelgős seggnyalássá?

Egész pontosan a bocsánatkérésre gondoltam. Kicsikét belegázoltam a barátnőm lelkivilágába. Kaptam tőle valamit a tegnapi (amúgy kissé egyhangú) banyazsúron. Meglepett vele és nagyon örültem neki. Aztán mikor hazaindult a társaság, a készülődés, öltözködés közepette egyszerűen ottfelejtettem az asztalon. És teljesen hiába minden kifogás, hogy elkalandozott a figyelmem, szelburdi és feledékeny vagyok (mert az vagyok), neki valószínűleg az maradt meg belőle, ennyit ér, hogy gondolt rám. Bánatos vagyok miatta, mert úgy éreztem mikor elköszöntünk, hogy neheztel rám. És annyira szánalmasak a ténylegek. Pedig. Tényleg!

Hogy éreztethetném vele, ami bennem van? Milyen egyszerű volna valami telepatikus úton átadni...  azt hiszem a megbeszélésen kívül ezt is megpróbálom. Egyébként meg remélem a legjobbakat. Nem szeretnék egy baráttal kevesebbet, így sincsenek sokan.

Nos, úgy tűnik minden oké. Írtam neki, ő válaszolt, nem haragszik. Juhéj! Örülök!

Jaaaajj nagyon fáratt vagyokén. A múlt hét szép volt és eseménydús! Úgy kezdődött, hogy a vírusok miatt megfagyott szegény gépem, és összesen 6 órába került, hogy végigmenjen rajta a vírusirtó. Hétfőn még döcögött, kedden beállt, szerda délutánra sikerült rendberakni. Viszont újra van hangom, végre megkapom a leveleket, sőt, ha küldök, az is megérkezik egy napon belül. Juhéj! Mivel kedden semmit nem tudtam csinálni, egy órával korábban leléptem és hazabuszoztam. A buszon lovagom is akadt, de aztán ezt hamar kihevertem. Estére várt az én kedvenc fodrászbarátném. Ritkán járok hozzá, hát ilyenkor engem fodrászol utoljára, aztán elmegyünk valahova egy levesre vagy desszertre. Későn végeztünk, mondtam neki, hogy készülődjön, én addig összesöprök. Furi volt mikor kijött és megállt mellettem, de nem sejtettem, hogy így meglep. Előhúzott a háta mögül egy gyönyörű csokrot, hogy ezt a névnapomra. A névnapom hetek múlva lesz majd valamikor. Nagyon megölelgettem, és egy kicsit nem láttam jól. Még egy ilyen nőszemélyt! Szeretem na! Nem először csinálja ezt, de minden alkalommal kiborít (persze jó értelemben) vele. :)

Ugye milyen szép?

És persze kedvenc fodrászom mindenhol ügyfelekbe botlik, ennek is köszönhettük azt a remek kávét amit ittunk, és bár nem kaptunk karfiolt, ez kizárólag azért volt, mert egyáltalán nem találtak a konyhán. Különben csináltak volna nekünk, úgy is, hogy az étlapon nem szerepelt. :) Nagyon vidám estét töltöttünk együtt, ettem egy remek vadragu levest és egy részeges kehely nevű izét, ami somlói volt kévélikőrrel és fagyival. Már másnap kerültem ágyba, hát innen indult a mostani fáradtság.

Múlt csütörtökön busszal mentem dolgozni. Gondolatban kissé előreszaladtam, így kapásból az Árpád hídig (Petőfi helyett) kértem a buszjegyet. :) A sofőrbácsi villantott egy mosolyt: meddiig? Én kedvesen mosolyogva (mint aki biztos benne, hogy nem hallották amit mondott): az Árpád hídig. Sofőrbácsi vigyorogva: pisztolya van? Én meg értetlenül: nincs. Erre ő: pedig akkor eltéríthetne. :) Na közben leesett nekem is és míg javítottam és megkaptam a menetjegyet, együtt rötyögtünk.

Tegnap -vagyis szombaton- főzésen kívül nem csináltam semmit. Viszonylag korán keltünk, fél10-re már túl voltunk a reggelin. Utána kis dögledezés, olvasgatás, aztán megérkezett Kundika. Ó, nagyon-nagyon-nagyon rég volt nálunk utoljára. Igen hiányzott már, meg -ahogy mondta- én is neki. Tökjó laza, nyugodt volt. Legalábbis az első félóra után. Senkinek nem könnyű ha hónapokat kell eltöltenie a párja nélkül. (Most lelkiismeret furdalásom van a sógornőm miatt. Szeretem őt, de nem vagyunk annyira közel egymáshoz, hogy barátnők legyünk. Ritkán eszembe jut, hogy meg kellene keresni és beszélgetni vele, de mindig olyan érzésem van, hogy fölösleges az időjárásról beszélgetnünk. Pedig nagyon valószínű, hogy innen kellene indítani és később jönnének az igazi dumálások is.) Visszatérve Kundira, jött, hogy itt legyen velem kicsit és beszélgessünk sokat. :) A megbeszélés szerint segített volna ebédet főzni, aztán megenni és kávézni. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy érkezés és az üdvözlőcuppantások meg közös családi örvendezés után főztem egy kávét. 10 perc múlva békésen üldögéltünk és kávéztunk a konyhapult és az asztal közötti 80x120 centis részen, a konyhakőre letett párnákon. Valahogy sokkal meghittebb volt, mint széken ülve. :) Úgy éreztem eltakarnak a bútorok. És különösen titkos, magántermészetű dolgokat jobban lehet halkan, kis zugokban megbeszélni. :) Kettőre azért elkészült a pizza is, de én aaaannyira elfáradtam, hogy ebéd után már csak pihenni bírtam. Este valahogy beugrott, hogy jéééé, hát Luca napja van! Természetesen ezzel tökéletesen lehetett indokolni az egész napos semmittevést. A gyerekek is elég későn feküdtek. Alig tudtam befejezni a mesélést -elég érdekes részhez érkeztünk- este 10 is elmúlt mire elaludtak. Eztán É.P.-vel megnéztünk kb egy tucat részt az Így jártam anyátokkal-ból és máris éjjel egy óra lett.

A mai nap első felében úgy tűnt, folytatódik a remek széria, hiszen háromnegyed10-kor keltünk. :) De a reggeli után megkaptam, hogy ma már nincs Luca nap. Viszonzásul szörnyen megsértődtem és mártírságom biztos tudatával indultam dolgomra. Istenbíz nem ezért, de rögtön el is törtem egy poharat. :) Délután meg egy kistányért. Ez utóbbi nem számít, mert ugyanabba a készletbe tartozik aminek megsemmisítését néhány nappal ezelőtt elkezdtem. :) Így estére meg arra a megállapításra jutottam, hogy mégis jó valamire a vénülés. Az emberre csak ragad ez-az a koszon kívül, mert ahhoz képest, hogy semmit nem csináltam, van mosott ruha, ebédeltünk is (nem is rosszat és én főztem), feltettünk egy kis díszítést a szobákban, meglátogattuk anyósomékat, kiveszekedtem magam a gyerkőcökkel, tanultunk verset is, most meg a kisnőci itt a hátam mögött nyomkodja szorgalmasan a formákat a mézeskalács tésztájába. :)

Már tudom, éjszakába nyúló napom lesz. Rengeteg tésztát gyúrtam, biztos, hogy éjjelig tart majd megsütni. Ez minden évben így van. Összesen annyi változott, hogy pár szezon óta a gyerekek segítenek kiszúrkodni a formákat. Ja, ma találtam bő félkilónyi tavalyi szaloncukrot. Jó lesz a fára. A frisset meg kitesszük tálban az asztalra. Bár szerintem izgis úgy kicsomagolni a fán lévő cukrot, hogy aztán ne látszon, hogy már semmi nincs a csomagolásban. :) Ó és elpakoltam a gyerekek alsós üzenőfüzeteit, ellenőrzőit meg néhány tőlünk örökölt könyvüket. Közben kivételesen eszembe jutott a jövő. Hogy micsoda öröm lesz nekik megtalálni ezt a dobozt felnőttkorukban. És, hogy fognak majd vigyorogni a gyerekeikkel a beírásokon. És, hogy jövőre már nem lesz egy darab alsós kölyök se a családban. Hm... na mindegy. Elkezdtem összeírni az ajándékötleteket. Igazán jó dolgok ugrottak be. Mindjárt előkeresem a karácsonyi cd-met. Én csináltam (eredetileg kazettára) úgy 10 éve. Nem kizárólag karácsonyi zene van rajta, de valahogy úgy esett, hogy minden évben ez szól a mézeskalács sütés alatt. :)

Nincs visszaút, nyakig vagyok a karácsonyi hangulatban. 

Hát kérem. Olllyan pompás táncestben volt részem, hogy az csuda! Mindjárt úgy kezdődött, hogy kilenc óráról tízre csúszott az indulás időpontja. A város egyik patinás szórakozóhelyére mentünk. A patina ez esetben a pókhálóval beszőtt lámpákat, és zugokat jelentette. Nem kicsiben játszanak, itt minden eredeti volt. A pókháló is. A mi eredeti terveink szerint táncolni mentünk. Volna. Kedvenc fodrászom és kolleganője társaságában. Nem először buliztunk együtt, de ilyen buli még sosem volt. A Helyen találkoztunk egy azaz 1 darab leány és egy fiju ismerősünkkel. Az első 5 perc után levettem, hogy ők épp most kezdenek szerelembe esni egymással, vagy legalábbis a fiú nagyon bátortalan, és mindenbe belekapaszkodna, -főleg a csinos leány egynehány testrészébe- a lány meg ezt nem bánja. Irtó diszkrétek voltak, minden szigorúan az asztal lapja alatt zajlott, de én azért úgy éreztem baromira felesleges vagyok. Röpke másfél óra üldögélés közben megnéztem, ahogy a zén kedvenc fodrászomat megforgatják a táncparketten egyszer, aztán ahogy a többi egytucat lányokfiúk tömeg táncol, aztán ahogy a leendő pár magában a fenébe kíván mindannyiunkat, meghallgattam egy (állítólag) zsebes fiatalember kérdezősködését a helyi éjszakai életről, még ültünk néhány percet és akkor végre elhangzott a kérdés: menjünk? Bólogattam. Nem szégyellem. Ami az est mérlegének pozitív oldalára írható, az a szerelem, két kedves leánybarátném társasága, a fűtött autóban oda-vissza fuvarozás és egy pohár martini rosso. Összefoglalva: lehetett volna rosszabb is. :)