Álmomban lementem a mosott ruhákért az alagsorba. Ahogy befordultam a folyosóra a vér meghűlt bennem, mert éppen akkor lépett ki egy nagyon veszélyes külsejű férfi az én mosókonyhámból. Egy olyan mindent elintéző forma mint a filmekben. A zárt mosókonyhámból. És akkor ahogy mondani szokás, a pillanat töredéke alatt elözönlöttek a gondolatok. Célpont lettem. De miért? Mit akar ez az ember itt csinálni? Az lehet, hogy véletlenül keveredtem bele. Nem látszott, hogy ismerné az arcom, de nagy eséllyel végem van ha rákérdezek mit csinál itt? Nem, nem árulhatom el magam. Ki kellene rohanni visszafelé. De már látott, tehát inkább közömbös arccal el kell mellette sétálni, mintha... De mit csinálok, ha elmentem mellette? Majd kimegyek a másik ajtón a garázsba. Nem szabad futni, csak higgadtan. De mi lesz ha úgy történik ahogy a filmekben szokás? Majdnem sikerül meglépnem, kezdek fellélegezni amikor meghallom a lépteit a hátam mögött. És nem lesz menekvés. Brrr... 

Mindig is utáltam félni álmomban. Meg a hosszú, sokajtós modern folyosókat. 

Már csak egyetlen aprócska gondolatfoszlány választott el attól, hogy megértsem a világmindenséget és megtudjam, mi miért van. Ott volt a szemeim előtt mindennek a nyitja, a MEGOLDÁS. A zsigereimben már éreztem, szinte tudtam! És akkor arra ébredtem, hogy ki kell mennem a mosdóba. 

Úgy  tűnik véletlenül élesítettem a befejezés nélküli bejegyzést. :) Abbamaradt akkor a dolog, mert először megpróbáltam lerajzolni azt az érthetetlen építményt amibe később felmásztam, aztán közben mindenki felébredt és elillant az álomhangulat. 

Szóval ott álltunk a lépcsők előtt. Kintről nézve fordított L alakot adott a lépcsősor és a kis folyosó, aminek vége egy nagy gyémántforma bumszliba torkollt. Mondtam a fiúknak, hogy maradjanak csak itt, én vagyok a legkisebb, majd megnézem mi a helyzet. Meglepően sok lépcső után ráfordultam a folyosóra, aminek végén egy kis termet láttam. Oda kellett elmennem, hogy megtudjam mi a helyzet. Épp senki nem volt fent, talán mert a szél miatt a kinyúló rész egyfolytában mozgott és mormogott. Még jó, hogy kétoldalt végig lehetett kapaszkodni. Ahogy haladtam (inkább araszoltam) előre a szobácskához, a széllökéseken kívül valami mást is éreztem. Egyre jobban lejtett a padló. Irtóra féltem, de valahogy tudtam, hogy nem lehet bajom. Természetesnek tűnt a folyosó lehajlása és rugalmasnak az épület. Beléptem a köralakú terembe és éreztem, hogy szinte földig süllyedünk. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de nemcsak a liftezés miatt. A látvány szédítő volt. Első pillantásra, körben az egész fal és mennyezet, mintha ablak lett volna. Ez volt a menetrend. Az egész szoba. Nem ablakok vettek körbe, hanem monitorok, amiken az összes járatot láttam. Illetve láttam volna, de sehol nem találtam egyetlen buszt sem. Szomorúan indultam hát visszafelé. Ahogy kiléptem a lépcsőre, semmi sem olyan volt, mint előtte. Hirtelen nagyon melegem lett a kabátban. Lassan ballagtam lefelé, húzkodtam le magamról a kabátot, sálat, de még a pulcsit is. Közben nézelődtem, ugyanis É.P. meg a gyerök sehol nem voltak. Gondoltam biztos a környéken lesznek, és milyen jó, hogy hamarosan láthatjuk a kisnőcit is. Csodálkozva mentem tovább miután leértem. Akkor már nyári melegben jártam, sütött a nap, lágy szellő lengedezett, minden zöld volt, virágok nyíltak... Mint egy meleg májusi napon. Valami parkba jutottam, ahol emberek üldögéltek plédeken, és piknikeztek, napoztak. Tudtam, hogy őket is ott találom. Csak sétáltam tovább, mindenki vidám volt és jó illatok szálltak, meg kellemes (bár ismeretlen) zene is szólt. Végül észrevettem hol vannak, elkanyarodtam arra és a zene szólt tovább...

És erre ébredtem. Nagyon jó hangulatban. A zene pedig egész addig a fejemben volt, míg a többiek fel nem ébredtek. Ilyen eddig még sosem történt velem. :)

Úgy szeretem ezt...  Hajnali 8:53, a többiek még mind alszanak. Nem akarok visszafeküdni. Olyan majdnemmindenemfáj érzéssel ébredtem (és tényleg fáj is), de annyira érdekeset álmodtam, és annyira jó volt a vége! Az elejére persze nem emlékszem, a közepe meg csöppet zavaros, egy megőrzésre kapott fekete hátizsákkal, palacsintával meg a hátizsákban megpillantott lekvárral.

Tudtam kié a hátizsák, vissza is akartam adni neki. A palacsintát én sütöttem, hogy majd a dolgozóban legyen reggelim. Tipródtam rajta, hogy beletegyem-e, úgy éreztem nem lenne szabad kinyitni. Féltem tőle, hogy belelátok valaki más életébe meglátok valami olyat mi nem rám tartozik. Aztán győzött a praktikum. Gondoltam csak nem lesz harag és baj belőle, ismerjük egymást, a táska meg arra való, hogy belepakoljuk, nem fogom én külön cipelni a cuccomat. Igyekeztem nem odanézni, nem kutattam csak simán beletettem. És akkor tényleg teljesen véletlenül észrevettem a táska alján egy üveg lekvárt. Itt elég zavaros lett a történet, mert ezzel rájöttem valami nemtommire. Később jött a hátizsák tulajdonosa és egyszerre voltak fura sötét érzéseim amiatt, hogy tudok valamiről amiről nem kellene, és nem értem miért titok, mikor semmi különös nincs benne. Valami nagyobbat sejtettem az egész mögött, de nem kérdeztem rá, mert hirtelen sietnem kellett a buszpályudvarra. É.P.-vel meg a gyerökkel akartunk buszozni haza a kisnőcihez (aki a szüleimnél lakik mostanság). Ítéletidő volt odakint.  Jeges hideg szél fújt, nehéz volt haladni gyalogosan. A hó csak szállingózott volna, de a szél dermesztő tűszúrásokká változtatta az apró pelyheket. Busz sehol, pedig mindig onnan indultunk. Volt viszont egy fura építmény, amiről teljes természetességgel tudtuk mindannyian, hogy az egy menetrend. Lépcsősor vezetett fel egy fura, semmibe nyúló, kicsi keskeny folyosóra. Talán ha két ember fért volna el szorosan egymás mellé állva. Nem volt hosszú, csak négy lépésnyi, és a végén 

Múlt éjszaka álmodtam és meg is jegyeztem a történetet, de a mai nap annyira eseménydús volt, hogy végül  csak elfelejtettem. Pedig nagyon kalandos és izgalmas álom volt. Titkos széffel és titkos kapcsolatokkal és titkos titkosságokkal, de persze én átláttam az egészet és úgy annyira egyszerű és tiszta volt minden...

Azokat a hajnali pillanatokat, amikor a világ összes kérdésére és problémájára majdnem tudom a választ és a megoldást, azokat nagyon szeretem.

Az éjjel álmomban valamit sütni akartam. Benyúltam a szekrénybe és elővettem a tojást (bár a hűtőben jobb szeretem tartani, helyhiány miatt most valóban a szekrényben van). Arra gondoltam, hogy a nagy hőség biztosan nem tett jót neki, és milyen kár, hogy nem fért be a hűtőbe.  Közben felütöttem az elsőt. Egy félig kifejlett, ragacsos trutyival körbevett kiscsirkét találtam benne. Nagyon nem volt szép. 

 Még a múlt hétvégén. Már nem emlékszem az összes részletre, de még mindig a fejemben van a nagyja. 

Behívtak egy egész nagy vállalathoz! (valami munkakeresés is volt az elején, de azt már nemtom, hogy kirúgtak, vagy még nem...) Magamban csodálkoztam, hogy vajon milyen munkát kaphatnék én ott, ezért érdekelt a dolog. É.P. elkísért, mert valahol a világvége után kettővel volt a hely ahova mennem kellett. Kocsival indultunk, de állandóan visszatartott bennünket valami. Nem voltak meg a kocsipapírok, tankolni kellett, leálltunk útközben. Végül már parkoltunk és csak pár percre voltunk a céltól, mikor É.P. összetalálkozott valami régi ismerősével, és akkor neki muszáj volt beszélgetnie. Szerintem még rengeteg időnk volt, én viszont idegeskedtem. Kis ideig hallgattam őket, aztán mondtam, hogy én elindulok inkább gyalog, különben nem érek oda 11-re, hiszen még azt sem tudom, pontosan hova is kell mennem az épületben. Ekkorra már úgy általában is ideges voltam a sorozatos hülyeségek miatt. El is húztam onnan, és futottam az épületig. Szerencsére pillanatok alatt odataláltam. Ott valami pult mögött ült egy titkárnő(féle). Vérmes nőszemély. Mondom neki (lihegve a futástól), hogy 11-re, és tudom, hogy már 11:15 de sehogy nem értem ide előbb. Erre ő: nem tesz semmit, mert a megbeszélést úgyis áttették 10:45-re, szóval már teljesen mindegy. Meghökkentett (sértve éreztem magam), hogy pont engem senki nem értesített erről, de rögtön el is felejtettem a sértődöttséget, mert mielőtt bármit szólhattam volna, nagy hangon azzal folytatta, hogy különben meg mindjárt jön a rendőrség és majd ők megvizsgálnak. Közben látta a kikerekedett szemeimet, hát folytatta, hogy ő bocsássak meg, de ő még ilyen rettenetesen ronda nő sosem látott, és hát ne haragudjak, mert ezért hívta a rendőrséget. És a kezében egy elmosódott belepislogós (félig csukott, csak a fehérje látszik szemű) fénykép rólam. Hát ezen már csak röhögni tudtam volna, de ő rendületlenül folytatta, hogy amíg leellenőriznek, megmutatja az épületet. Akkor én már tudtam, hogy egyáltalán nem akarok ott dolgozni, de irtóra kíváncsi lettem. Elindultunk körbe folyosókon, de ajtókra nem emlékszem. Aztán egyszercsak kikötöttünk a mosdónál. Arra már nem emlékszem, hogy kellett, vagy csak úgy. A lényeg, hogy én még ilyen mosdót sosem láttam! Mintha az egész valami fémhídon állt volna. Rácsos volt a talpunk alatt az út. Lenézve észrevettem, hogy valahol az utca fölött vagyunk borzasztó magasságban. Egyébként nem volt félelmetes, széles út, végig korlátokkal. Csak éppen mindenfelé lehetett nézelődni. (most, hogy így belegondolok, olyan volt mint valami kilátó :) ) Az egyetlen ami zavart, hogy rettentően huzatos volt az egész. A folyosó, a fülke, a mosdó. Ezután visszatértünk és végre bemehettem a nagyemberhez elbeszélgetésre. Egy nagyonfontos ember ült az asztal túloldalán. Kinyitotta a dossziét amiben valami papírok voltak rólam meg a fényképem. Szólni nem tudott, mert már csak annyi történt, hogy megköszöntem a lehetőséget és aztán kijöttem. Meg sem hallgattam. Pedig lehet, hogy lett volna valami csúcsszupcsi nekemvaló... Siker pénz csillogás meg minden.

Múlt éjjel álmomban, férjes asszony voltam valamelyik kalapos, hosszúballonos időben. Egész éjjel hiába vártam a szeretőm egy motelszobában. Csak magányosan dohányoztam (dohányoztam!) az éjszakában, aztán egy pillanattal később már egy másik nap délutánján találkoztunk, és esett az eső miközben azt mondta, elhagy egy férfiért. Ah, majdnem elfelejtettem, említeni, hogy a szeretőm egy kalapos, hosszúballonos férjes asszony volt.

Nem egészen egy hete özönvizes rémálmom volt.

Szerettem volna írni, de az előbb arra ébredtem, hogy elaludtam.

Amúgy nem tudom, hogy észrevette-e valaki, de hogy kikoptak a szmájlik a blogomból :)