Mert az úgy volt, hogy egy szép napon megláttam a gyönyörű málnaszín mosogatószert. Valami gond lehetett velem, mert úgy döntöttem, egy életem egy halálom, nekem az kell! A zsákmánnyal felszerelkezve indultam haza. Kolleganőm közben felajánlott egy ingyenes idegenvezetést a piacon, ahol még sosem jártam. Uccuneki, akkor veszek egy kis mandarint. Következő amire emlékszem, hogy a buszmegállóban állunk, ő teljes odaadással figyeli amint a hónom alatt két liter tejjel meg 15 tojással fogom a nájlonacskó vészesen vékonyodó egyik fülét, másik  kezem könyökig a zacsiban, és próbálok helyet csinálni a mandarinok, narancsok, banánok (asszem pár banán is volt), 2 doboz tea és fél kilónyi csicseriborsó között a kinnszorult cuccoknak. Nem, nem kell segítség, akkoris megcsinálom. Hoppá! Egyszercsak azt látom, hogy piros a kezem. Fenébe, hát mikor vághattam el, mivel nyúzhattam le és hol? A második pillanatban egyszerre éreztem gejl málnaillatot, hogy nem is fáj vagy csíp sehol, valamint hogy belenyúltam valamibe ami folyik és ragad. Harmadik pillanatban már tudtam, hogy kinyílt a flakon. Ó. Sőt, óhogyaza... Még szerencse, hogy van akinél mindig található néhány tucat szatyor, hát kapok egyet, meg szoros egymásutánban három papírzsepit, hogy kitöröljem a szutykot mielőtt minden beveszi a szagot. Én állítottam már az elsőnél is, hogy fölösleges, aztán mikor a harmadikat is úgy emeltem ki, hogy csöpögött belőle a lé, mert nem bírt már többet magába szívni, akkor belátta, hogy tényleg az. Pakoljunk inkább külön, három szatyorba. Határozott tiltakozásomra (mi vagyok én, málhás szamár?) maradt a két szatyros megoldás, így talán elkülönítettük amit lehet. Rendben, ha lúd legyen kövér, akkor még be kellene menni egy drogériába öööö.... Mittoménmármiér, senki ne kérdezze. Talán az lehetetett, hogy ha már úgyis cipelek akkor vigyek mindent haza ami kell. Fizetés után újraelosztás a szatyrokban, közben egy szép kövér málnaszín cseppet pillantunk meg a földön. Kolleganőm csendben kérdezi, vajon belőlünk csepeg-e, mondom minden lehetséges, de húzzunk mostmár nagyongyorsan haza. Könnyes búcsú, vidám arccal piros kézzel integet. Hazafelé a buszon még hagytam 3 apró emléket a csomagom alatt, mert ügyesen megfogadtam kolleganőm tanácsát és sem ölbe, sem le nem tettem semmit. Itthon a mosogatóba ömlesztettem minden szerzeményt és közben azon elmélkedtem, hogy a francba festhet pirosra mindent egy mosogatószer, és milyen fura lesz, ha pont ez nem jön le a kezemről. Végül egyetlen mandarint (azt csak mert már romlott volt) meg a teásdobozokat és néhány filter papírtasakocskáját kellett csak kihajítanom. Úgy döntöttem nem sajnálom azt a majdnem egynegyednyit ami hiányzott a mosogatószer flakonjából, mert már a szagát se állhattam. Na és most jön amiért egyáltalán elkezdtem ezt a bejegyzést. Jó hamupipőkéhez illően kiválogattam egy maréknyi málnaszínű csicseriborsót az uncsi átlagosak közül és beáztattam. Egyrészt reméltem, hogy kiázik belőlük a mosogatószer maradéka, másrészt azt gondoltam, ez a mennyiség pont jó lesz megismerkedni az ízével.  Tehát beáztattam, hogy aztán megfőzhessem. Mikor újra láttuk egymást, a csicseriborsókból aprócska fehér kacsok nyúladoztak kifele. Gondoltam, ha már így alakult, kicsíráztatom, hiszen emlékeim szerint a csicseriborsó csíra igen egészséges. Legközelebbi találkozásunkkor a zöld levélkezdemények hatására hatalmas csicseriborsó ültetvényeket vizionáltam az erkélyre, és a gömböckéket mind azonnyomban elültettem másnap. Már csak arra kell figyelni, hogy ne halasszam szomjan szegényeket, és akkor jó lesz. 

Ja, és mióta elkezdtem a bejegyzést, csak ennyit nőttek:

Talán célszerű volna behoznom az erkélyről a ruhákat. Úgy sejtem, hogy a következő napokban ott nem aszalódnak csontszárazra.

El vagyok maradva mint tavaly. Szeretném a nyári élményeimről megírt néhány fogalmazást feltenni ide. Csak annyi a bibi, hogy még egyik sincs megírva. Roppant hamar elrepült az idei nyár, talán jobb lenne, ha inkább a 2009-es őszi-téli élmények megírásával foglalkoznék.

Meg akarom szüntetni az egyik postafiókomat. Lusta vagyok levelet írni, inkább kivárom, hogy megszüntessék ha eljön az ideje. Vajon direkt pont 9 hónap a várakozási idő?

Galád módon, az utolsó pillanatban rábeszéltem a kisnőcit, hogy süni helyett legyen a farsangon inkább Piroska. :) Süti- és jelmezkészítés nem ment volna ma. Neki van piros blúza, így csak gyorsan előkaptam a rövid piros szoknyámat szoknyának, a hosszút meg köpenynek. Kapott egy fehér kötényt, van kiskosara, nekem meg egy kétdekás borosüvegem, azt telefőztem neki teával, mellé fonottkalács, és már kész is. Mennyivel macerásabb lett volna egyenként szívószálakat ragasztgatni... Szerencsére nem okozott nagy törést a hirtelen váltás, a kis lelkéhez is közelebb áll Piroska, mint egy süni.

Végre már a kádban ülök, hosszú volt ez a nap, és egy csomó minden történt. Még nem is meséltem, hogy reggel, a wc és a radiátor kilyukadása között volt egy apró afférom. Ahogy a vilire felszálltam és hátranéztem, pillantásom összeakadt egy fiúéval. Egy pillanat volt csak, azonnal vissza is fordultam, de végig az úton magamon éreztem a tekintetét. Gondoltam, micsoda hülyeség, de aztán ahogy a mozgólépcsőn elhaladt mellettem, végigstírölt. :) És ez már egyértelmű volt. Láttam ahogy a másik irányba megy a metróállomáson. Nem különösebben érdekelt, mentem amerre szoktam és megálltam az oszlopomnál. Egyszercsak azt látom, hogy a fiú szép lassan elhalad mellettem, a kettővel arrébb lévő oszlopot megkerüli, majd visszacsorog és megáll majdnem velem szemben. Szerintem ez sem volt véletlen, mint ahogy az sem, hogy míg a szerelvény meg nem érkezett, addig engem nézegetett. Én direkt nem néztem rá. Beszálltam, ahogy a peronról mindenki. Kivéve őt. :) Vagyis jól láttam, a másik irányba akart menni eredetileg. Ezzel végül kiérdemelt egy barátságos mosolyt (amit viszonzott is), egészen addig, míg a kocsi ki nem gördült az állomásról. Utána egész metrózás alatt az járt a fejemben, hogy mennyi mindent láttam már utazás közben. Az is megérne egy bejegyzést. A metrón mindig lehet látni érdekes dolgokat. Mindig. Például amíg ezen tűnődtem, azon vettem észre magam, hogy bámulom egy kalapos férfi hátsó felét. A felső hátsó felét, egész pontosan a haját, ami hosszú copfban lógott úgy a derekáig. Nem volt gyönyörű vagy dús, igazán még csak szép sem, viszont élénk bordósvörös színben pompázott. Hogy mik vannak? :)

Múlt csütörtökön busszal mentem dolgozni. Gondolatban kissé előreszaladtam, így kapásból az Árpád hídig (Petőfi helyett) kértem a buszjegyet. :) A sofőrbácsi villantott egy mosolyt: meddiig? Én kedvesen mosolyogva (mint aki biztos benne, hogy nem hallották amit mondott): az Árpád hídig. Sofőrbácsi vigyorogva: pisztolya van? Én meg értetlenül: nincs. Erre ő: pedig akkor eltéríthetne. :) Na közben leesett nekem is és míg javítottam és megkaptam a menetjegyet, együtt rötyögtünk.

Tegnap -vagyis szombaton- főzésen kívül nem csináltam semmit. Viszonylag korán keltünk, fél10-re már túl voltunk a reggelin. Utána kis dögledezés, olvasgatás, aztán megérkezett Kundika. Ó, nagyon-nagyon-nagyon rég volt nálunk utoljára. Igen hiányzott már, meg -ahogy mondta- én is neki. Tökjó laza, nyugodt volt. Legalábbis az első félóra után. Senkinek nem könnyű ha hónapokat kell eltöltenie a párja nélkül. (Most lelkiismeret furdalásom van a sógornőm miatt. Szeretem őt, de nem vagyunk annyira közel egymáshoz, hogy barátnők legyünk. Ritkán eszembe jut, hogy meg kellene keresni és beszélgetni vele, de mindig olyan érzésem van, hogy fölösleges az időjárásról beszélgetnünk. Pedig nagyon valószínű, hogy innen kellene indítani és később jönnének az igazi dumálások is.) Visszatérve Kundira, jött, hogy itt legyen velem kicsit és beszélgessünk sokat. :) A megbeszélés szerint segített volna ebédet főzni, aztán megenni és kávézni. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy érkezés és az üdvözlőcuppantások meg közös családi örvendezés után főztem egy kávét. 10 perc múlva békésen üldögéltünk és kávéztunk a konyhapult és az asztal közötti 80x120 centis részen, a konyhakőre letett párnákon. Valahogy sokkal meghittebb volt, mint széken ülve. :) Úgy éreztem eltakarnak a bútorok. És különösen titkos, magántermészetű dolgokat jobban lehet halkan, kis zugokban megbeszélni. :) Kettőre azért elkészült a pizza is, de én aaaannyira elfáradtam, hogy ebéd után már csak pihenni bírtam. Este valahogy beugrott, hogy jéééé, hát Luca napja van! Természetesen ezzel tökéletesen lehetett indokolni az egész napos semmittevést. A gyerekek is elég későn feküdtek. Alig tudtam befejezni a mesélést -elég érdekes részhez érkeztünk- este 10 is elmúlt mire elaludtak. Eztán É.P.-vel megnéztünk kb egy tucat részt az Így jártam anyátokkal-ból és máris éjjel egy óra lett.

A mai nap első felében úgy tűnt, folytatódik a remek széria, hiszen háromnegyed10-kor keltünk. :) De a reggeli után megkaptam, hogy ma már nincs Luca nap. Viszonzásul szörnyen megsértődtem és mártírságom biztos tudatával indultam dolgomra. Istenbíz nem ezért, de rögtön el is törtem egy poharat. :) Délután meg egy kistányért. Ez utóbbi nem számít, mert ugyanabba a készletbe tartozik aminek megsemmisítését néhány nappal ezelőtt elkezdtem. :) Így estére meg arra a megállapításra jutottam, hogy mégis jó valamire a vénülés. Az emberre csak ragad ez-az a koszon kívül, mert ahhoz képest, hogy semmit nem csináltam, van mosott ruha, ebédeltünk is (nem is rosszat és én főztem), feltettünk egy kis díszítést a szobákban, meglátogattuk anyósomékat, kiveszekedtem magam a gyerkőcökkel, tanultunk verset is, most meg a kisnőci itt a hátam mögött nyomkodja szorgalmasan a formákat a mézeskalács tésztájába. :)

Már tudom, éjszakába nyúló napom lesz. Rengeteg tésztát gyúrtam, biztos, hogy éjjelig tart majd megsütni. Ez minden évben így van. Összesen annyi változott, hogy pár szezon óta a gyerekek segítenek kiszúrkodni a formákat. Ja, ma találtam bő félkilónyi tavalyi szaloncukrot. Jó lesz a fára. A frisset meg kitesszük tálban az asztalra. Bár szerintem izgis úgy kicsomagolni a fán lévő cukrot, hogy aztán ne látszon, hogy már semmi nincs a csomagolásban. :) Ó és elpakoltam a gyerekek alsós üzenőfüzeteit, ellenőrzőit meg néhány tőlünk örökölt könyvüket. Közben kivételesen eszembe jutott a jövő. Hogy micsoda öröm lesz nekik megtalálni ezt a dobozt felnőttkorukban. És, hogy fognak majd vigyorogni a gyerekeikkel a beírásokon. És, hogy jövőre már nem lesz egy darab alsós kölyök se a családban. Hm... na mindegy. Elkezdtem összeírni az ajándékötleteket. Igazán jó dolgok ugrottak be. Mindjárt előkeresem a karácsonyi cd-met. Én csináltam (eredetileg kazettára) úgy 10 éve. Nem kizárólag karácsonyi zene van rajta, de valahogy úgy esett, hogy minden évben ez szól a mézeskalács sütés alatt. :)

Nincs visszaút, nyakig vagyok a karácsonyi hangulatban. 

A reggel motoGP-vel indult. Lemaradtunk ugyan az első negyedóráról, de még így is igazi izgalmakban volt részünk. Azért olyan érdekesek a motoros versenyek, mert valóban az utolsó pillanatig történhet valami. És többnyire történik is. Talmát is szeretjük persze, de amit Rossi művel, az egyenesen művészet! :) Ma is. Szokás szerint nem rajtolt valami fényesen (12.) és végül másodiknak futott be. Hihetetlen a pacák. Az egész bagázs az. Nem lazsálnak, nyomják az utolsó pillanatig, ahogy bírják. Én is bírom! :)

Az 5. (ötödik) boltban végre kaptam kabátot a kicsire. Azt hittem ilyen csak a mesében van, meg azt csak úgy mondják, hogy csak épp abban a méretben nem volt ami kellett volna. Most megtapasztaltam. 4 boltban találtam kisebb és nagyobb méretet, csak épp akkorát nem. Már nem is hittem, hogy kapok neki. Ezek után persze mit számított, hogy halványlila. Fő, hogy van!  :)

Egyébként olllyan szemránckrémet vettem, hogy egy hónap és 25-nek nézek ki. :)

Vasalnom kéne. Lusta vagyok. Még mindig. :) Az ingek egy helyes kupacban ott figyelnek az ülőgarnitúra sarkán. Kb. egy hete. Látom körülöttük a szemrehányás aurát, ha rájuk nézek. Muszáj lesz ma vasalnom. :P Ezt még 15:40-kor írtam. A világ állandó változásban van, vele pedig én is változok. Meg ez a mondat is. Mostanra például kimaradt belőle a ma. :)