Mostanában többször jártunk be autóval. Ilyenkor más utat használunk, mint motorozáskor. Még néhány hét és a motor téli pihenőbe vonul. Már ma is fura volt, hogy nem látom a szokott dolgokat. Azokra gondolok, amiket minden nap megnézek. Az út menti virágoskert -ahol már elnyíltak az idei virágok-, a ház ami igazán szép lenne felújítva. Utánuk jön a mentőállomás. Szeretem nézni, hogy kávéznak és beszélgetnek az épület előtt. Néha számolom hányan vannak. Minél többen, annál kellemesebb látni őket.Még ez jár a fejemben, mikor -ha szerencsém van- a déli pályudvarnál érezni, hogy a ligetből erdőillat féle száll. Következik a Moszkva tér melletti emelkedő, itt nyáron rendszerint fellocsolták az aszfaltot. Végül feltétlen látnom kell, ahogy megcsillan a napocska a Dunán, a Margit híd előtt. Ez az út fénypontja, vidámmá tesz, ha láthatom. Nos, ezektől lassacskán el kell búcsúznom néhány hónapra. Autóval teljesen más az út. Olyankor beszélgetés van, rádiózni kell és zenét hallgatni, sminkelni meg telefonon beszélni a gyerekekkel. CD-t kell keresni/váltani, nem lehet aprókat sikkantani ha hupli van az úton, viszont engedélyezett az alvás. Az is jó lesz.

Lehet, hogy mégsem Mazda MX5, hanem inkább Honda S2000? Az előbb néztem, nem volt ötös a lottón. Tiszta szerencse, nyertem egy hetet, hogy eldönthessem. Vagy legyen inkább mindkettő?

Remélem ropika meg üccsi van a gép mellé készítve, mert hosszú leszek és unalmas. Á, hülyeség a ropi és felesleges. Egyetlen kattintással is meg lehet oldani...  szóvaltehát.

Péntek13 az nagyon jó nap. Mindig valami jó történik. A legutóbbin pl. az, hogy reggel úgy döntöttem, itt a tavasz és én már nem vagyok hajlandó felvenni a télikabátot. Ennek megfelelően kicincáltam a bőrdzsekim a szekrényből. Már a buszmegállóban álltam, mikor a zsebében kotorászva találtam egy szép nagy egészséges diót, meg egy kutyaguminak való tasakot. Vagyis utoljára akkor volt rajtam, mikor apukám kórházban, anyukám meg nála volt és én sétáltattam a kutyát. A diónak megörültem, de aztán elfelejtettem, még most is ott hordom a zsebemben. Aztán a metrón láttam egy férfit cuki manófüllel. De tényleg, ezzel a két szememmel láttam a hegyes kis manófülét. Egy felnőtt férfi viselte. Barna hullámos hajat hordott hozzá, és valamiért igyekezett ráfésülni a füleire. Pedig nekem nagyon is tetszett az a manófül. Valószínűleg másoknak is tetszett volna. Alig bírtam nem odanézni és bámulni egész úton. Délután megnéztük a motorkiállítást. Láttunk szép motorokat meg igen hiányos öltözetű lányokat. Sajnálatos, hogy mégsem ez volt a nap eseménye. Éppen csak kiértünk a városból az M7-en, pötyörgött az eső, és sütött a nap. Az apró cseppek százszorosan verték vissza a napfényt, szinte semmit nem lehetett látni. Nagyon szép és veszélyes helyzet. A pálya fullon, hasítottunk szépen a sorban, mikor É.P. hirtelen teljes erejével benyomta a féket. Első pillanatban azon aggódtunk, hogy mennyire megyünk bele az előttünk álló kocsiba, második pillanatban már amiatt estünk kétségbe, hogy vajon a mögöttünk jövő beletol-e az előttünk álló kocsiba

É.P. kissé bekormányozta az autónkat, így a mögöttünk jövő befért mellénk. A segge egy vonalban állt a mi orrunkkal, szóval csúnya ütközés lehetett volna, ha nem kunkorodunk beljebb. Ugyanekkor, a mellettünk lévő (középső) sávból fékezés, ütközés, üvegcsörömpölés hangjait hallottuk. Ő nem kormányozta arrébb az autóját és a következő kocsi félig betolta mellénk. Közvetlen előttünk akibe nem mentünk bele, mellettünk koccanás, de szerencsére volt akkora a kettő közötti hely, hogy ki tudtunk kanyarodni és haladtunk tovább, most már szinte lépésben. Úgy 8-10 autónyival később, a belső sávban megláttunk két kocsit állni. Mindjárt meg is beszéltük, hogy akkor ezek miatt volt az a hirtelen lassítás, és ezek miatt koccantak a mellettünk lévő sávban. De mire idáig jutottunk a beszélgetésben, megint láttunk két kocsit a belső sávban. Elcsodálkoztunk és mindjárt meg is beszéltük, hogy akkor ezek miatt volt egy hirtelen lassítás, ami miatt az a kettő koccant, ami miatt volt előttünk a hirtelen lassítás.... és innentől azt mondtam, ilyen nincs. Mire ide értünk a beszélgetésben, megint láttunk két autót a belső sávban. Aztán pár méterrel később hármat és még hármat, és kissé távolabb a külső sávban kettőt, aztán megint kettőt. Ezek mind mind egymásba szaladtak. Fogalmam sincs, hogy ezek a koccanások egymástól függetlenül következtek-e be, ezen a rövid pályaszakaszon, vagy egyik hozta a másikat, de borzasztó volt, még így is, hogy csak viszonylag kisebb koccanások voltak. Bár a mellettünk lévőnek elszállt a szélvédője, és volt olyan kocsi, amelyiknek rendesen meg volt nyomva az egész hátsófele, sérültet nem láttunk. Hát ez volt a nap eseménye.

Igen fontos dolgok jutottak ma eszembe!

Előszöris: mindenki menjen mogyorót szedni. Hullik a mogyorófákról a termés. Lehet összeszedni, aztán elő a kalapáccsal!

Másodszor: mi történt ma emberek? Bemegyek pár nap után dolgozni, és azt látom, hogy az összes nő kivirulva, mosolygósan jön-megy az intézetben. Ez a szeptemberi nyár műve lehet! Éppúgy az is, hogy hazafelé jövet tele volt a pálya sportkocsikkal. Először egy tűzpiros Corvette mellett húztunk el, aztán következett egy Pontiac, egy BMW, és egy Porsche. És azt a "festetlen" ezüst színű Mazda MX5-öt nem is sorolom fel.

Az öt napnyi szünet után, ma újra motoroztam. Nagyon is jó volt. A motoron csomagoskodásnak van számos jó oldala. Ide tartozik az is, hogy jó kis gondolatfutamok támadnak az ember fejében. A mai úgy kezdődött, hogy eszembe jutott egy néhány hónap előtti dolog az életemből. És szinte hihetetlen volt, hogy mennyire messze járok már attól az énemtől. Erről meg a középiskolai magyartanárom került a fejembe. Ő egyszer azt ecsetelte, hogy az ember érzései nem visszahozhatók. Vagyis az ember emlékszik az eszével, arra, hogy mit érzett, de az érzést többé nem éli át. (Ezzel persze lehet vitatkozni, és én vitatkoznék is, de az egy másik bejegyzés.) Aztán jött az a sor a Rapülők egyik számából, hogy: "az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok" és ezzel egyszerre az is teljesen világos volt számomra, hogy én nem akarok más lenni, mint vagyok. Szeretem azt ami lett belőlem, ha nem is igazán jó. Szeretem ha nem is tökéletes, mert akkor is én vagyok, és nekem jó, hogy ilyen vagyok.

Remélem másoknak is jó.

A tegnapi, kellemes semmittevős napnak indult. 10 körül reggeliztünk, volt tésztába csavart virsli a kisasszonynak, :) piritós, vaj és kis kaviár a ház urának és a fiatalúrnak, nekem meg tejeskávé hidegen, 3 és feles tejből. :) A mennyei falatok után lógattuk a lábunk, én barbiztam egy keveset a csajszival, a fiúk meg NatGeo-n művelődtek. Bőven egy óra után ebédeltünk. Nem különösebben erőltettem meg magam, pörköltet dobtam fel és kagylótésztát köretnek. Annyira tele voltam a reggelitől, hogy nem is ebédeltem, csak odaültem a többiekhez. A kávé után mostam egy keveset, muszáj volt a gyerkőcök cuccát rendbetenni. Rendet raktam a konyhában, aztán, úgy megültem. Hat óra körül egyszercsak valami történt. Rámjött a valamit kéne csinálni érzés. :) Leánykám persze mindenben benne van, amiben én is, hát nekiálltunk festeni. Ő a nyaralás alatt készített agyagcuccait, én meg azt a törött poharat, amit már egyszer említettem. És ha már belelendültünk, cipősdobozból készítettem egy takarót annak a csúnya izének is, ami a konyhafalon van. Valami trafóféle. Irtó rondán nézett ki. Csak úgy meztelenen lógott a falon. Most azért sokkal kellemesebb. Ha már eleget láttuk, akkor meg egyszerűen lecserélem a dobozt. :)