Az elmúlt 6 nap alatt sütöttem brownie-t (tudom, öndicséret büdös, a süti viszont csodálatosan illatos volt és olvadós és csokis, hát nem nagyon lehetett abbahagyni míg volt belőle. A leányka elcsipegetett 3-4 kockányit, a gyerök meg legalább a dupláját pakolta be egy-egy alkalommal) vasárnap, hétfőn, és szerdán. A vasárnapi után dupláztam az adagot, így maradt belőle egy kevés keddre és csütörtökre is, ma meg már itt a palacsintanap...

Szóval sürgősen keresnem kell valami jó kis egészséges keksz receptet, mert az én drága kamasz gyermekeim az iskolából hazaérvén a hajat is leennék a fejemről. De valami téllegjó kell, mert ezek a kölykök borzasztóak. Múlt hétvégén kacsát sütöttem. És irtó finom lett! Erre mit mondtak? Hogy a kacsából kihoztam a maximumot, jó, omlós és ízes, de ne pazaroljam rájuk a tehetségem meg a drága húst, mert nem érdemes.

Asszem valami tévedés folytán a (kaja)megrögzöttek családjába keveredtem. 

Hétvégén sütöttem pavlovát. Gondoltam, ha már úgyis egész vasárnapom a konyhában töltöm, akkor belefér. Régebben találkoztam már vele különféle sütős-főzős blogokon. Úgy tűnik nálam most jött el az ideje. Hát hiába, mindig tudom mikor kell nekikezdeni a dolgoknak. Például akkor, amikor a kedvenc kézi mixerem az utolsókat rúgja. (Ó, pedig hogy szerettem! Annyi mindent csináltunk közösen az elmúlt 17 évben... Olyan jó kis készülék volt. Mióta a gyerekek tudnak beszélni, csak keverem-kavarom volt a neve.) Eleinte csak az volt, hogy harákolva és irtó hangosan keverte a habot. Erre a fijúk jöttek, hogy büdös van. Égett műanyagszag. Aztán követelték, hogy ne indítsam el többet. Többször is. Utoljára akkor, mikor a tévé sem bírta már tovább miatta. Így a tojásfehérjés hab elég folyós állapotban maradt. Meg se próbáltam ráborítani a sütőlapra, mert csak szétterült volna. Inkább tortaformában sütöttem, amit később egyáltalán nem bántam, mert az eredmény meglepően jó lett. Hogy anyukám két nagy doboznyi rózsaszín epret küldött, az különösen kapóra jött. Már a tejszínhabozás után is olyan remekül nézett ki, alig vártam, hogy készen legyek vele. El is fogyott persze mind. Csak pár kép maradt róla.

Legújabb specialitásom a gumimuffin. Akarom mondani gumipasztilla. Sajnos nem érdemli a muffin elnevést, mert ez még a szenes változatnál is rosszabb. Arról egy pillantással meg lehetett állapítani, hogy ehetetlen. Ennél viszont csak akkor kezded sejteni mikor az állkapcsod kissé már zsibbad de állaga még az 528. rágás után is ugyanolyan. Ha hagynám megszáradni, akár dobócsillagként is használhatnám. De nem hagyom. Inkább csinálok belőle egy másik sütit (egy kétszersült muffint), még mielőtt kalapáccsal kellene széttörni. 

Pénteken elmentem a piacra kápé nélkül. Eléggé lelombozott, hogy nem kaptam meg amit akartam, dehát úgy kell nekem ha ennyi eszem van. Gondoltam veszek fel pénzt a közeli áruházban, de mire odaértem még jobban elborult a hangulatom. Irtó éhes voltam, hát mindjárt eszembe jutott, hogy a piac várhat másnapig, inkább gyorsan összedobhatnám azt a sütit amihez kb. egy hete megdaráltam a mandulát. Hazafelé menet az aluljáróban már hangosabban kopogott a szemem, mint a cipősarkam. Volt vagy ötven forint a tárcámban, de a lángosos előtt ácsingózva addig kutattam, míg nem találtam egy kétszázast a táskám aljában. Így hát sikerült szereznem egy finom krumplislángost. Az éhségem elszállt, de azért a macaronnak nekiálltam. Eszembe se jutott, hogy esetleg összejön a dolog, inkább csak a kíváncsiság hajtott. Volt egy óra szabadidőm. A recept szerint fél óra pihentetés meg negyed órányi sütés kellett, gondoltam simán belefér. Hát... ezt most már picit sajnálom, de legalább van néhány dolog amire rájöttem. Legközelebb talán jobb lesz. És addig megpróbálok beszerezni pár darabot valahonnan, hogy tudjam, milyennek kell lennie egész pontosan. 

Egyébként azért (is) vagyok ennyire ráállva a sütigyártásra, mert két hét múlva vége a sulinak, és a gyerök már nem lesz többet általánosiskolás. Két tucatnyi ember jön hozzánk, hogy együtt örüljünk. Én ebbe biztos belebolondulok kicsit még a szokottnál is jobban, hát jó lenne legalább a sütiket előre elkészíteni. :)

Úgy tűnik, ez jobban fekszik nekem, mint a mályvacukor.

 Tökmindegy, csak legalább annyi töltelék legyen benne, mint amennyi tészta

Tegnapelőtt őrületes sütiehetnék tört rám. Egész délelőtt az járt a fejemben, hogy milyen csodás lenne valami fincsi kis csokis sütike, jóféle csokikrémmel, puncsfagyival, pörkölt mandulával… esetleg diófagyival. Vagy málnafagyival. Vagy egyefene, lehet vaníliafagyi is. (idevele de azonnal) Szerencsére a szokásos napi tennivalókon kívül is akadt dolgom, öt percem sem akadt sütizésre. Végre kitölthettem a cafeteria táblázatot, talán talán lesz is belőle valami talán, aztán telefonáltam is sokat ezügyben. Többet nem tehetek a megvalósulásért, esetleg majd megpróbálok imádkozni. Szabiügyeket is egyeztettem, de a nap csúcspontja a villanyszerelés volt. Eredetileg egyszerű izzócserét óhajtottam végrehajtani, miután a többiek reggel említették, hogy a mosdóban és a zuhanyzóban is csak nagy sötétség van, hiába kapcsolgatnak. Becipeltem a létrát, felmásztam (természetesen magassarkú papucsban meg rövidke szoknyában, ahogy kell) és nem estem le. Viszont ahogy levettem a búrát, az izzó már repült is. Jó nagy hanggal robbant szét, a mosdó és a fal közé szorulva. Kicsúszott a számon egy általam ritkán használt szófordulat, mert egyik kolleganőm a létra mellett állt. Megijedtem, de szerencsére az üvegszilánkok nagy része a mosdókagyóba repült, ő nem kapott belőlük. A foglalat szűkítőjét (vagy izé, nem tudom mi az a kis fémbigyó, amit a kerámiamenetbe helyeztek) a törött izzóról szedtem le és mivel simán elfordult, vagyis inkább lötyögött, elég sokáig tartott, mire az új égőt be tudtam csavarni úgy, hogy ott is maradjon. A következőt már pillanatok alatt kicseréltem, és lefelé jövet csak majdnem estem. Hát... mit mondhatnék még, ügyes vagyok.

Ja, és tegnap reggel édesség gyanánt (jobb híján) kakaóscsigát reggeliztem.
 

A sonka-cékla-tojás és az összes süti is elfogyott már, mikor É.P. belépett a konyhába és felnézve a plafonra megállapította, hogy valami nagy fekete bogár állomásozik ott. Felállt egy székre, gondolta kitessékeli a lakásból. És akkor vette észre, hogy a fekete bogár nem más, mint egy darab a rizses kávézacc tésztájából. Az a rész, ami nem pottyant le.

Kikevertem a tésztát. Természetesen kakaósat. Nagyon kakaósat. A fehér sütőtálamba próbáltam áthelyezni bőszen. A tészta ragaszkodott eredeti helyéhez, én meg ahhoz, hogy a sütőbe kerüljön. Szerintem nem volt ott semmi hirtelenkedés vagy erőszakoskodás. Úgy emlékszem én inkább lassan, erélyesen tessékeltem kifelé a keverőtálból. Igaz, hogy egyszer megcsúszott a kezemben a műanyag tésztakitessékelő, de ez sem volt különösebben heves mozdulat. Ezért is lepődtem meg annyira. Teljesen váratlanul ért, hogy valahonnan az égből, éppen az orrom előtt (talán ha két centi volt közöttünk) elsuhant valami és hangosan placcsant a tűzhelyen. Csokiillatot húzott maga után. Megállapítottam, hogy a tésztából származó, ujjnyi darab indult vándorútra. De, hogy mikor, milyen úton távozott, és milyen meggondolásból tért vissza? Hát azt nem tudtam. Csak sajnáltam, hogy elvétette a sütőt. Melléesett. A többit azért megsütöttem. El is fogyott még akkor is, ha úgy nézett ki, mintha rizses kávézacc lett volna. (ezt kedves családtagjaim állapították meg)