Ha véletlen láttad azt a nőt az utcán piros tűsarkúban, fekete harisnyában és miniszoknyában, amint egyik kezében lazán lóbál 6 darab zsemlét, egy liter tejet, két feles kakaót, félkilónyi darálthúst meg egy palacsintasütőt, közben túrórudit majszol és a kistáskájából diszkréten kikandikál 1 kiló 20 deka juhbeles virsli... Na az én voltam.

 A reggeli rohanásban otthon felejtettem a pénztárcát, hajkefét, rágógumit, és ami a lényeg, a zeneeszközt is. Tudtam, hogy nem lesz jó vége. Délután beültem a busz hátsó ficakjába. Mikor leült mellém a két kedves és szép leányka, még nem sejtettem. Semmit. Az első 10 percben édesen leültek, édesen néztek kifelé a fejükből és édesen csacsogtak semmiségekről, suliról. Főiskola. Egyetem. Nemtom. Annyira nem is érdekel. De hallom. És csak csacsognak tovább. Próbálom a könyvem sorait figyelni, hát nehéz. Csak csacsognak, és hiába nem szeretném, viszonylag intim információkat szerzek Katáról, Zoliról, karácsonyi ajándékozás balhéról, smárolásról, aztán gyakorlati tanácsok következnek. (pl. utazáshoz csak olyan könyvet, amit nem sajnálsz, ha gyűrődik, tehát kölcsönzöttet) És csak mondják az édes kis hangocskájukon, nekem meg beszivárog a fejembe, nem tudom ignorálni, a hangok befurakodtak a betűk és a fejem közé, nem hagynak helyet másnak, szeretném nem hallani, szeretnék inkább ott lenni a zöld szalonban és megtudni, hogy ki a gyilkos. De alighanem itt ülnek mellettem, a hangulatomat tették hidegre és csacsognak szakadatlan. Mi lesz velem a fülhallgatóm nélkül? Hogy fogok megmenekülni? Talán van remény! Talán ha becsukom a szemem, jó alaposan és hosszasan. És mindössze arra kell figyelni, hogy ne maradjon nyitva a szám és ne horkoljak. 

Azért egyes, mert máris tudom, hogy most éppcsak belekezdek. Hosszas és körülményes leszek, ahogy szoktam.

A berlini kirándulást hónapok óta vártam magamban. Eredetileg úgy terveztem, hogy pihent leszek és majd ott nem alszom, de sajnos van az a mániám, hogy teljesen rendben kell itthon hagyni mindent, mert utálok hazaérve rendetlenséget találni. Emiatt általában már indulás előtt hullára fárasztom magam. Elég nagy hülyeség, mert amikor itthon vagyok, nem zavar ugyanaz a kupleráj. Pünkösdkor három napig főztem (főzni szeretek, csak a hozzá tartozó takarítást utálom), és minden más elmaradt. Hétközben minden napra jutott valami program, így pénteken nem győztem mosni, suvickolni, pakolni, szombaton pedig képes voltam fél6-kor felkelni a folytatáshoz. Ja, hát magamat is megleptem, de úgysem tudtam volna aludni, gondolatban már utaztam. Izgatottságom ellenére sikerült rendben befejezni a dolgaimat, még reggelit is csináltam, aztán puszi a gyerekeknek, és már ott sem voltunk. Az egyetlen komolyabb szomorúság a buszon ért, még a reptér felé menet. Elhalálozott kedvenc napszemüvegem. Én vagyok az oka. Tudnom kellett volna, hogy az én öreg szemüvegem simán lecsúszik amikor hátravetem a fejem. És tudnom kellett volna, hogy a hátizsák nem állítja meg. Hátravetettem, lecsúszott, nem állította meg semmi, lehullott a mélybe, valahova a busz alá. Emiatt most szomorú vagyok. Akkor viszont nem értem rá szomorkodni, mert csodás dolgok következtek. Átszálltunk a vonatra, ahol Nimmel szemben ült egy fiú, aki igazi nyakörvet viselt, a húsz perces vonatozást sikerült negyven perc alatt letudni, a reptéren kiderült, hogy fölösleges lett volna sietnünk mert jócskán késik a gépünk, kárpótlásul viszont hosszasan kávézhattunk és bámulhattuk a Kiss együttes repülőgépét. Mire érezhettem, hogy igazán gyorsulunk és elemelkedünk a földtől, már több mint négy órája úton voltam...

Ja, tegnap érdekes dolgokat láttam. Reggel is, de főleg délután. A metrón egy vörös parókás nénit. Úgy állt a fején, mintha csak sapkát viselt volna. Ahogy a formából kivettem, az elnyűtt, seprűs darab, valaha kleopátra-frizurát formázhatott. Nem is láttam még ilyen vörös parókát. Eszembe juttatta kedvenc hosszúhajú babáimat. Azoknak nézett ki így a feje az első mosás-szárítás után. :) A villamoson meg magát Szerda királynőt láttam. Tökéletesen átlagos, fiatal nőnek álcázta magát, egy átlagosan aranyos kislánnyal lépett be a szerelvénybe. Engem viszont ez nem vezetett félre. Azonnal megismertem, hogy ő az, hiszen rajta kívül senki nem hordhat szerdán ilyen gyönyörű, számtalan flittertől csilli-villi, piros western csizmát. Csak úgy ragyogott a lába! A szeme nem annyira, talán megviselte az időjárás, vagy a tömeg a villamoson.

Néha utazás alatt lehet fura dolgokat látni. Az autópályán pl. különös szállítmányokat. Ma egy kistraktort láttam utánfutón, tegnapelőtt pótkocsis teherautót ami két nagy trafóházat vitt. Korábban volt egy hatalmas vöröses szépen csiszolt gránitlap, és végül -ami legjobban tetszett- egy toronytető kúpos faváza. Egyébként éppen ma reggel láttam a legszebb színű autót életemben, egy hihetetlen meggypiros fordfieszta személyében. Elképesztő élénkségű, mégsem rikító meggypiros volt, egyszerűen csodálatos!

Imádom a motorozást! :)

Először csak igyekszem alkalmazkodni, még akkor is, ha nem fűlik hozzá a fogam. Aztán megpróbálom a magam javára fordítani a dolgot, és így mindjárt újra jó lesz. Persze tudom, hogy jön még kutyára kamion, meg lesz ez még így se, de az számít, hogy most mi van. Nem akarom előre tudni a jövőt. Váratlan helyzetekben könnyebb a jó részre koncentrálni.

Galád módon, az utolsó pillanatban rábeszéltem a kisnőcit, hogy süni helyett legyen a farsangon inkább Piroska. :) Süti- és jelmezkészítés nem ment volna ma. Neki van piros blúza, így csak gyorsan előkaptam a rövid piros szoknyámat szoknyának, a hosszút meg köpenynek. Kapott egy fehér kötényt, van kiskosara, nekem meg egy kétdekás borosüvegem, azt telefőztem neki teával, mellé fonottkalács, és már kész is. Mennyivel macerásabb lett volna egyenként szívószálakat ragasztgatni... Szerencsére nem okozott nagy törést a hirtelen váltás, a kis lelkéhez is közelebb áll Piroska, mint egy süni.

Végre már a kádban ülök, hosszú volt ez a nap, és egy csomó minden történt. Még nem is meséltem, hogy reggel, a wc és a radiátor kilyukadása között volt egy apró afférom. Ahogy a vilire felszálltam és hátranéztem, pillantásom összeakadt egy fiúéval. Egy pillanat volt csak, azonnal vissza is fordultam, de végig az úton magamon éreztem a tekintetét. Gondoltam, micsoda hülyeség, de aztán ahogy a mozgólépcsőn elhaladt mellettem, végigstírölt. :) És ez már egyértelmű volt. Láttam ahogy a másik irányba megy a metróállomáson. Nem különösebben érdekelt, mentem amerre szoktam és megálltam az oszlopomnál. Egyszercsak azt látom, hogy a fiú szép lassan elhalad mellettem, a kettővel arrébb lévő oszlopot megkerüli, majd visszacsorog és megáll majdnem velem szemben. Szerintem ez sem volt véletlen, mint ahogy az sem, hogy míg a szerelvény meg nem érkezett, addig engem nézegetett. Én direkt nem néztem rá. Beszálltam, ahogy a peronról mindenki. Kivéve őt. :) Vagyis jól láttam, a másik irányba akart menni eredetileg. Ezzel végül kiérdemelt egy barátságos mosolyt (amit viszonzott is), egészen addig, míg a kocsi ki nem gördült az állomásról. Utána egész metrózás alatt az járt a fejemben, hogy mennyi mindent láttam már utazás közben. Az is megérne egy bejegyzést. A metrón mindig lehet látni érdekes dolgokat. Mindig. Például amíg ezen tűnődtem, azon vettem észre magam, hogy bámulom egy kalapos férfi hátsó felét. A felső hátsó felét, egész pontosan a haját, ami hosszú copfban lógott úgy a derekáig. Nem volt gyönyörű vagy dús, igazán még csak szép sem, viszont élénk bordósvörös színben pompázott. Hogy mik vannak? :)

A metró ajtajánál állva bámultam kifelé. Épp az egyik kedvencemet hallgattam a Szkafander és pillangó zenéi közül. Tom Waits karcolta bele magát újra a hallójárataimba és én tényleg csak kibambultam a kocsiból. Bezáródott az ajtó s közben megláttam. Felfelé lépkedett a lépcsőn. Anyukája kezét fogta és ugyanabban a pillanatban ő is rám nézett. Kétéves lehetett. Kabátka, sapi és még a kapucni is a buksiján felhúzva; igazi kis manó volt ő. A pici gyerekek halálos komolyságával vizsgálta a lépcső melletti korlátot. Nem tudom.. fogalmam sincs, hogy ő kezdett rám mosolyogni, vagy én őrá, de végigjártuk a szemek mosolygásától az elragadtatott örömet sugárzó arcig tartó saját közös lépcsőinket és mikor az utolsó fokra értünk, ő elkezdett integetni. :) Boldogan integettem vissza neki.

Ez meg itt a másik kedvencem a film zenéi közül. Nem bambuláshoz való. :)

Idén valahogy elfeljtettük ezt a mai ünnepet. Nem, nem úgy. Csak olyan Provolone módra... tudtam, csak nem sejtettem. :) De nem is vidám ez. É.P. délelőtt elment postára, mikor visszaért dolgavégezetlen, akkor jutott el a tudatomig, hogy ma, ma van. Anyukám apukámhoz ment a kórházba, hát ő is elfelejtette. Épp ezért akartunk gyertyát vinni a szülei sírjára. Az elmúlt 5 évben nem jártunk túl sokat a temetőben. Ez is eszembe jutott, ahogy az autópályán suhantak mellettem a fák. A csupasz ágak összemosódtak a sebességtől, mögöttük -épp a levéltelenség miatt- láthatóvá vált az ég. Mintha valami fekete mintás, ikeás függönyön keresztül néznék ki az ablakon. A nap már csak nyomait mutatta. A fák fekete sziluettje fölött sárgásszürke sáv húzódott keskenyen, aztán láthatatlan átmenet után egyszerre kékesfehér lett az egész, hogy elég hely legyen a szakadtszélű felhőknek. Gyönyörű és lehangoló este. Vagy inkább ráhangoló. Gyerekkoromban komoly halálfélelmem volt. Még ma is fel tudom idézni azt a feneketlen, mindent elnyelő sötétséget magamban. Persze már rá kell gyúrnom, de akkor nem kellett. Jött magától és nehéz volt megszabadulni tőle. Nem is jártam sokat temetőbe. Múlnak az évek, idén rosszul éreztem volna magam, ha meg sem próbálunk kimenni. Eszembe jutott apai nagyanyám. 16 voltam mikor meghalt. Vajon milyennek látna most, hogy felnőttem? És milyennek látnám én? Legjobban a hajára emlékszem. Csodásan selymes, vékonyszálú haja volt. Tökéletesen egyenletesen őszült. Mindenhol ugyanolyan arányú sötét és ősz hajszálak... és milyen jól lehetett formázni... tudom, mert minden héten én sütöttem be neki. Közben meg beszélgettünk. Ma is beszélgetnék vele...  Mire ideértem a gondolattal, a temetőbe is beértünk. Temérdek gyertya és nagyon sok ember. Atyaég! De régen jártunk itt! Annyira régen, hogy egyszerűen nem találtuk nagyszüleim sírját. Kétszer is felhívtuk anyukámat, aki kétszer is elmagyarázta, hogy ha szemből jöttünk be, akkor a nagy kereszteződés utáni második kisutcában van. Nem találtuk. Pedig én mindkét bejárattól tudom az utat. Talán a sötét... vagy nem tudom mi. Fél órát bolyongtunk, aztán inkább haza. Majd holnap kimegyek anyukámmal. És felírom, hogy jövőre odataláljunk. Itthon meg ittam egy pohár bort, ha már gyertyát nem gyújtottam.

 kicsit ide de nem nagyon

15:53 - kiléptem az ajtón.

Beadtam anyukámékhoz a paprikát, meg odaadtam neki a frissen másolt kulcsot. Pár szóval elmeséltem, hogy most rohanok vissza, mert az egyik egyáltalán nem nyitja a zárat és futottam is tovább. A buszmegállóban találkoztam a gyerekeimmel (azokkal, akiktől nemrég vettem búcsút, midőn edzésre indulva összepuszilgattam őket) vigyorogva mentem feléjük, ők meg elémjöttek. Ez nem igazán a tisztelet vagy a túláradó szeretet megnyilvánulása volt -bár mindkettő megvan bennük-, szerintem csak el akarták kerülni, hogy a többi edzésre induló kölyök előtt puszilgassam meg őket újra. :) Otthagytam a két cukorfalatot, siettem tovább a kulcsoshoz. A fiatalember megismert, mondom itt voltam ma, 5 kulcs, 4 tökéletes, 1 tökéletesen rossz. Elvette, megcsinálta, még reszelgetett is rajta kicsit. Kiadta, mondott valamit, én mosolyogva megköszöntem, és rohantam kifelé. Aztán pár lendületes lépés után megtorpantam. Öööö... most akkor mit is mondott? Talán ez is pénzbe került? Én ugyan nem figyeltem.... kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mindegy, már nem mentem vissza, úgy döntöttem, ez benne van az árban. Végülis ő nem csinálta meg tökéletesre, és senki nem rohant utánam kiabálva. Azért hátranéztem. Nem, senki nem volt ott. Rápillantottam a telefonomra: 16:10. Irány haza. Csak úgy suhantam át a zebrán, amint zöldre váltott a lámpa. Mikoris az első autóból egy női személy integetését észleltem. Nézem, kiafeneaz? Halványlila segédfogalmam nincs. Nézem még jobban, integet ezerrel. S még vigyorog is. Ismer engem, nem vitás. De vajon ki lehet az? Csak nem a tótszilvi? Hát, csak nem a tótszilvi... Megállok a túloldalra érve, várom, hogy elinduljon és még oldalról is sasolom. Ő még oldalvást is csak vigyorog rám és integet rendületlenül. Visszaintegettem, bár nemtom kinek... :D Mindenesetre e megdöbbentő eset eredményeképp az út további részében vigyorgok én is, mint pék kutyája kiflire. Közben meg bámulok kikerekedett szemekkel, mert az út mellett elkerekezik egy olllyan szemű férfi, hogy eláll a lélegzetem. Pedig még csak rám sem néz. A következő zebránál (úgy látszik ma különös szerepük volt a zebráknak) villámcsapásként aztán ráismerek az előbbi ezüskocsis nőcire. Ha lehet, még vidámabban vigyorgok. Néha még ki is hallatszik. Ahogy haladok az aszfalt-fehérsáv kombináción, nézek ki a fejemből, feltűnik a túloldali lámpaoszlop alatt egy igen-igen ismerős színű öv. Persze, hogy a csajóca kabátjáról. :) Az öv szarráázott,  még reggel veszíthette el. Ha pedig így volt, akkor ma már 2x, azaz kétszer mentek el mellette. Hol járhat ezeknek a gyerekeknek az esze? És kitől örökölhették? :) Innentől a vihogás elszabadul, hazáig abba sem bírom hagyni.

16:21 - belépek a lakásba. :D

19:08 - G. rámköszön gmail-en, hogyaszongya:

G-re álmomban sem gondoltam volna. Én egész eddig abban a hitben ringatóztam, hogy a zAandika integetett nekem. :D Őőrület...