15:53 - kiléptem az ajtón.

Beadtam anyukámékhoz a paprikát, meg odaadtam neki a frissen másolt kulcsot. Pár szóval elmeséltem, hogy most rohanok vissza, mert az egyik egyáltalán nem nyitja a zárat és futottam is tovább. A buszmegállóban találkoztam a gyerekeimmel (azokkal, akiktől nemrég vettem búcsút, midőn edzésre indulva összepuszilgattam őket) vigyorogva mentem feléjük, ők meg elémjöttek. Ez nem igazán a tisztelet vagy a túláradó szeretet megnyilvánulása volt -bár mindkettő megvan bennük-, szerintem csak el akarták kerülni, hogy a többi edzésre induló kölyök előtt puszilgassam meg őket újra. :) Otthagytam a két cukorfalatot, siettem tovább a kulcsoshoz. A fiatalember megismert, mondom itt voltam ma, 5 kulcs, 4 tökéletes, 1 tökéletesen rossz. Elvette, megcsinálta, még reszelgetett is rajta kicsit. Kiadta, mondott valamit, én mosolyogva megköszöntem, és rohantam kifelé. Aztán pár lendületes lépés után megtorpantam. Öööö... most akkor mit is mondott? Talán ez is pénzbe került? Én ugyan nem figyeltem.... kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mindegy, már nem mentem vissza, úgy döntöttem, ez benne van az árban. Végülis ő nem csinálta meg tökéletesre, és senki nem rohant utánam kiabálva. Azért hátranéztem. Nem, senki nem volt ott. Rápillantottam a telefonomra: 16:10. Irány haza. Csak úgy suhantam át a zebrán, amint zöldre váltott a lámpa. Mikoris az első autóból egy női személy integetését észleltem. Nézem, kiafeneaz? Halványlila segédfogalmam nincs. Nézem még jobban, integet ezerrel. S még vigyorog is. Ismer engem, nem vitás. De vajon ki lehet az? Csak nem a tótszilvi? Hát, csak nem a tótszilvi... Megállok a túloldalra érve, várom, hogy elinduljon és még oldalról is sasolom. Ő még oldalvást is csak vigyorog rám és integet rendületlenül. Visszaintegettem, bár nemtom kinek... :D Mindenesetre e megdöbbentő eset eredményeképp az út további részében vigyorgok én is, mint pék kutyája kiflire. Közben meg bámulok kikerekedett szemekkel, mert az út mellett elkerekezik egy olllyan szemű férfi, hogy eláll a lélegzetem. Pedig még csak rám sem néz. A következő zebránál (úgy látszik ma különös szerepük volt a zebráknak) villámcsapásként aztán ráismerek az előbbi ezüskocsis nőcire. Ha lehet, még vidámabban vigyorgok. Néha még ki is hallatszik. Ahogy haladok az aszfalt-fehérsáv kombináción, nézek ki a fejemből, feltűnik a túloldali lámpaoszlop alatt egy igen-igen ismerős színű öv. Persze, hogy a csajóca kabátjáról. :) Az öv szarráázott,  még reggel veszíthette el. Ha pedig így volt, akkor ma már 2x, azaz kétszer mentek el mellette. Hol járhat ezeknek a gyerekeknek az esze? És kitől örökölhették? :) Innentől a vihogás elszabadul, hazáig abba sem bírom hagyni.

16:21 - belépek a lakásba. :D

19:08 - G. rámköszön gmail-en, hogyaszongya:

G-re álmomban sem gondoltam volna. Én egész eddig abban a hitben ringatóztam, hogy a zAandika integetett nekem. :D Őőrület...