És van is rá okom. A gyerök (az imádnivaló kis tündér) hétvégén 18 éves lett, de előtte még megtaláta elveszettnek hitt esküvői videókazettánkat, valamint még pár tucat felvételt úgy 15-16 évvel ezelőttről. A szüleinkkel együtt ünnepeltünk vasárnap, közben megnéztük a filmecskéket és persze vagy százezerszer elolvadtam a gyönyörűségtől. Volt egy rakás kaja és sütik és torta. És a héten az én édes kicsi lányom főzni tanul anyukámtól, ma meg a tizenkilencedik házassági évfordulónk volt. Romantikaözön és nosztalgiahegyek, halászlé, marhapörkölt, sör...

Hú de megmámorosodtam!

Harmadik legjobb benne, hogy megszerzed a mozdulatot. Akár évekig tökéletesítgeted  míg végül teljesen a tiéd lesz. Belekeveredsz egészen. És úgy sejtem, hogy ahogy változol az évekkel, az veled változik.  

Második legjobb dolog benne most éppen a legyező. A nőiesség teteje, sőt, netovábbja.

Legjobb pedig az, hogy akármit is csinálsz, soha nem lehetsz túl sok hozzá. 

Nekem a heti 9 ing kivasalása az sok. Tényleg sok. Persze az is igaz, hogy vasalás-utálás témában a maximumot hozom ki magamból. Olyan látványosan tudom utálni a vasalást (és minden kellékét), hogy néha megsajnálom szegény vasalómat. Ilyenkor inkább nem is vasalok, csak neki jobb legyen. 

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszik majd ha É.P. szakállat növeszt. Néhány hete viselte egy darabig (majd levágod a jövőhéten... na, csak még két nap... akkor még a hétvégéig, jó?), a kezem nem bírtam levenni az arcáról.

Mindig azt gondoltam, hogy ha eccer elköltözik a fánkos az Árpád híd aluljárójában, soha többé nem találok haza. A fánkos volt az én iránytűm. Erre ma azt kellett észrevennem, hogy az aluljáró mindkét oldala tartalmaz fánkos büfét. Semmiben se bízhat az emberlánya...

1. 

A közvéleménykutató hölgy, aki tágranyílt szemekkel, jó hangosan kérdezett vissza többször is, hogy: negyvenkettő? De tényleg negyvenkettő?  Aztán meg nem átallotta úgy folytatni, hogy azt hitte, hússzal kevesebb. És tényleg? NEGYVENKETTŐ? Még sose mondták, hogy nemnéz ki?

Nyilván kellene neki egy szemüveg amivel lát, de azért így is kedves volt.

2. 

Tulipánhagymákat dugdostam a virágládákba. Szép kicsi narancssárga tulipánjaink lesznek. Már alig várom, hogy előbújjanak jövő tavasszal!

3.

Délután elmentünk leánykámmal egy táncos bulira. Aszonta a tancsinéni, villámcsődület lesz. Összejövünk, kis koreográfia, táncolunk egy jót, vidámság meg minden. Erre készültem. Úgy estünk be pár perccel az esemény kezdete előtt. És akkor valahogy az egész olyan furán jött ki. Megszólalt a zene, gondoltam akkor most: tánc! Sőt, még azt is gondoltam, hogy milyen vicces lesz az álldogáló emberek között mozogni, a zenét viszont pár másodperc után leállították. Vártam, hogy majd újra megszólal és akkor majd marháskodunk, ehelyett rövid beszéd végén felkonferáltak minket, mint műsorszámot. Dehát izé, kéremszépen én nem erre készültem! Újra jött a zene, és akkor az az érdekesség történt, hogy - bár a fejem határozottan nemmel szavazott a fellépésre - a lábaim vittek a többiek után. Eccercsak ott találtam magam a fellépők (egyik fele tanár, másik taníthatná) között, nézősereggel körülvéve. És akkor már nem volt visszaút csinálni kellett. Ambivalencia (szép dallamos szó). Az volt bennem. Tele voltam vele, közben meg úgy éreztem, ha már itt vagyok, megcsinálom. Meg úgy is, hogy nem győztem csodálkozni mi a fenét keresek én itt és egyáltalán, hogy jövök ahhoz, hogy szépen táncoló nők előadását lehúzzam? És még úgy is, hogy atyaég de profik, hát még a legegyszerűbb mozdulatokat is élvezettel előadják, nem csak úgy megteszik. Meg voltam szeppenve, a szívem kalapált. Aztán valahogy egyszerre elfogytak a lépések, vége lett a számnak, és ekkor következett a nap legjobb része. Odamenekültemszaladtam a leánygyerekhez, aki széles mosollyal várt. Megöleltük egymást és ez a drága büdöskölök azt mondta nekem: ügyes voltál anya, jól áll neked, hogy táncolsz, csak egy picit több szenvedéllyel csináld! Vigyél bele egy kis életet, ahogy a többiek. De tökjó voltál. (ugyehogy ez a legjobb rész?) Én meg csak olvadozni tudtam. :)

Vannak az ún. ajándéknapok, széles mosollyal. Mint a mai tegnapi is. :)

És akkor most nem felejtem el élesíteni a bejegyzést...

Egyébként szinte biztos vagyok benne (98%), hogy a kolleganőm belenyúlt a táskámba és megnézte a telefonomat. Vagyis azt biztosan megnézte, de igazából ha már úgyis ott volt lehet, hogy az egész táskát átvizsgálta. És ha egyszer csinált ilyet, megtehette már korábban is akárhányszor. Tudtam mindig, hogy kíváncsi, de azért ezt nem gondoltam róla. Rettenetesen zavar ez a dolog.

Aza helyzet, hogy a hétfő sokkal-sokkal-sokkal jobb volt a mai napnál. 

A második emeleti lakó postaládájába valaki félig begyömöszölt egy fehér sportzoknit. Nem szagoltam oda, szóval fogalmam sincs, hogy fenyegetés vagy ajándék...