Elárulok valamit: másfél napnyi kalapviselés után az ember hiába veszi le délután fél5-kor a fejfedőt, este tízkor még mindig úgy érzi, mintha a fején lenne.

Az éjjel csak néhány órát tudtunk aludni, É.P-nek dolgoznia kellett. Emiatt elaludtunk kicsit, késve indultunk, rohanni kellett és egész napom tompa fáradtságban telt. (Igen, ez volt a mentegetőzős rész) A motorról leszállva még hűvösnek éreztem a levegőt, a villamos megállójában viszont már levettem a pulóvert és szokás szerint táskámra aggattam. A mozgólépcsőn még a helyén volt, ahogy a metró jött, vidáman lengedezett, de aztán nem tudom mi történhetett. Talán az én szép piros, pihe-puha, termo és mégis kis helyet elfoglaló kedvenc pulcsim világot akart látni, mert pontosan mielőtt beléptem volna a kocsiba, könnyedén és puhán lecsusszant a táskámról. Le a mélybe. Rettenetes látványt nyújtott! Ott hevert a sín mellett, én láttam, és nem tehettem érte semmit. Egyszerre három dolog fordult meg a fejemben. Ki kellene onnan szedni, mi lesz a metróval, most, hogy az oda belehullott, és kinek kell ilyenkor szólni? Persze tudtam, hogy nem érnék el odáig, nem beszélve a helyzet veszélyességéről. És tudtam, hogy nem fog kisiklani tőle a szerelvény, inkább szanaszét fogja szaggatni. És nem késhettem többet, muszáj volt továbbmennem. De azért jó lett volna lehajolni és felkapni onnan. Egy fiatalember látta az esetet. Előttem szállt be s odapillantott mikor én sikkantottam, hogy hhhi... természetesen látta a pulcsimat is. Rámnézett és szinte észrevétlen megrázta a fejét. Nem tudom eldönteni, ezzel vajon azt akarta-e mondani, hogy meg se forduljon a fejemben utánakapni, vagy azt, hogy ehh, egy rakás szerencsétlenség vagyok és felelőtlen hp. 

Rájöttem miért utálok annyira takarítani. Ha valami gáz van, hát csak rendet rakok a szekrényemben és mindjárt tisztábban látom a helyzetet. Egyéb esetekben viszont csak az van, hogy csomó -többnyire fájdalmas- emlék jön elő, bele a fejembe. És ezután már csupa hiábavalóság következik. A dolgok újra és újra elgondolása, a milettvolnaha meg a mivanha... És egyébként mivanha? Semmi a világon. Nem történik semmi. Tök fölösleges az egész, nekem meg csak rosszkedvem lesz. Utálok takarítani. Na például most meg az jutott eszembe, hogy biztosan azért van ez, mert nem csinálom szívvel és beleéléssel. Nem az lebeg lelki szemeim előtt, hogy micsoda gyönyörű csillogása lesz annak az ajtónak, ha én lemosom. Utálok takarítani.

1. Véletlenül összeakadtam a jamaikai rummal izesített csokitojásokkal a konyhaszekrényben. Igen, azokkal, akiket március elején még azért vettem, hogy majd beviszem a csajoknak húsvétra.

2. Jaaaj, hát szupi kis alkalmazások vannak az iwiw-en! Csak azt nem tudom, hogy ha én egyiket sem kívánom használni, akkor miért van a nevem mégis játékban? Kapom az értesítést, hogy valaki az ismerőseim közül válaszolt arra, hogy jó-e az én ízlésem. De miért? Ki kérte, hogy erről bárki is nyilatkozzon? És ha én nem akarok ilyet játszani? Vagy ez a csali? Hogy húha, valamit mondott rólam valaki, akkor azt meg kell tudnom, szóval fel kell vennem az alkalmazást... Ha valakinek véleménye van rólam, nyugodtan elmondhatja nekem, akkor is, ha az éppen rossz. Legfeljebb soha többé nem állok szóba vele. :)

3. Atyaég! Ki volt az a balfék, aki egy jujjdeférfi sármos álrosszfiúnak (akit Banderas játszott) engedélyezni bírta a Gaby (Gábi... de ó miért?) nevet? Vagy ez egy vígjáték lett volna? A Thick as Thieves még így is hatost kapott, ami szerintem csak valami tévedés lehet. Pedig színészek is szerepeltek benne. De az egész film unalmas utánérzés volt. Mintha már láttam volna valahol, csak az érdekesebb változatot. Az első kockáknál beugrik, hogy a VörösZsaru is hasonlóan indul, aztán kiderül: öreg róka fiatal naggyonkúl társat újít magának a nagynagynagy akcióhoz. Ezt is láttuk már pár verzióban. Amikor megjelent a szőke maca, mindjárt arra kellett gondolnom, hogy a SeronSzton biztosan pont nem ért rá, a táncparkettes jelenet meg csak ráerősített erre. Sajnos az unalmassága miatt nem tudtam nevetni a halovány poénokon, nem is éltem bele magam, pedig nyilván izgalmasnak hangzik a történet. A végén meg a többfordulatos hipercsavar szinte kötelező elemnek tűnik, nem is váltott ki megdöbbenést, inkább csak tudomásul vettem, hogy ásztámindenit, mindenki borzasztóan átverte itt szegény Banderast, de már jött is szintén elmaradhatatlan hepiend, hogy a szerelem az igaz volt. Nem nézem meg többször.

Élünk és szeretünk. Ez jó.  Mikor rossz, akkor is.

A szemközti lakásból behallatszik a néni köhögése.  Cigarettázik. Valószínűleg nem keveset. Ha kinyílik az ajtó érezni lehet a szagon is, ami kiáramlik a lépcsőházba. A fiával él, aki rendes melósember. Ismerem még régről. '90 tájékán bejárt hozzánk a kocsmába, hiába, kicsi a világ. A bő két év alatt, míg ott dolgoztam, végig törzsvendég volt. Ha este összetalálkozunk a ház környékén, most is éppoly visszafogottan részeg, mint akkor. Köszön rendesen, csak a szemén látszik kicsit, hogy fáradt, meg tolja a biciklit. Azalatt a másfél év alatt mióta itt lakunk, egyetlen alkalommal láttam nőtársaságban.  Pedig nem volt csúnya gyerek, és biztosan most is volna/van akinek tetszik. Eszembe jut róla milyen volt a kocsmában dolgozni, milyen voltam akkor... jajj, én nagyon jó gyerek voltam. Csak kicsit lázadtam, és azt is kizárólag úgy, hogy mindenki számára elfogadható legyen. Nem akartam továbbtanulni, pedig B. tanárúr simán benyomott volna fősuliba. Csak egyrészt távolról sem vágytam B. tanárúr benyomására (jó, most gonosz voltam, mert engem egyszer se hívott be a szertárba pakolni a négy év alatt), másrészt meg mi a fenét csináltam volna egy műszaki főiskolán? Maradt a kocsma, mert dolgozni kellett valahol. Oda legalább anyukám nyomott be. A néni befejezte a köhögést, engem meg megrohantak az emlékek, :) úgyhogy most gyorsan be is fejezem, még mielőtt részletesen taglalni kezdem milyen helyeken dolgoztam... 

Láttuk Mohai Tamás szerzői estjét még ötödikén. Megmondom a zőszintét, nem vagyok nagy Faxni rajongó. Jó, hát egy-két szám van, amit meghallgatok (szeretem a rövidre nyírt, ápolt női körmöket) , de nem emiatt mentünk. Nekem ebben a sorrendben tetszett (legkevésbétől a legnikábbig): Faxni, Almási Enikő és a Zenekar, Háború, Muckshow, Török Ádám és a R.A.B.B., TOMISTARS. Utóbbi 3 egyformán tetszett. Ami még kimaradt pedig nagyon szeretem, az a KFT. Egy lemezt készítettek együtt, de szerintem az nagyon is jó lett. Valami újat adtak. Na mindegy, nem ez a lényeg, meg nem is az, hogy igazán jól éreztem magam a koncerten, hanem... Sokan voltak ott a városból. Ahogy beléptünk, az első ember akit megpillantottam, az életem első fiúja volt. :) Innen már szinte bámi történhetett volna, nekem jókedvem lett, annyira vicces volt, ahogy látványosan nem ismert meg. :) Nem, tényleg semmi gond nincs azzal, hogy igyekezett nem észrevenni, mindenfelé máshova feszülten figyelni, mikor a tekintetét kerestem. Végülis gyerekek voltunk, főleg én a 13 évemmel, az egész 2 hónap se volt és nem is mondtuk ki, hogy: járunk. És sosem kérdeztem meg, hogy miért lépett le szó nélkül, miért nem köszönt el legalább? Pedig régebben találkoztunk már és akkor még beszéltünk is egymással. Nem különösebben érdekelt mi volt akkor régen, én csak szimplán örültem neki, ha láttam, mert nekem jó élmény volt. Szóval nem kellett volna rosszul éreznie magát tőlem, én csak köszöntem volna. :) Persze lehet, hogy neki gáz, hogy sétáltunk kézenfogva, ölelgetett a sötét lépcsőházban, puszilgatta a nyakam, és egyszer elvitt moziba is, ahol a barátai is ott voltak. Mind 3-4 évvel idősebb volt nálam. Eszembe jutott, egy érdekes dolog. Azzal a lánnyal, aki ott volt a társaságban és szintén valakinek barátnője volt akkor, és gyakorlatilag ismeretlen, na vele sok-sok évvel később is váltottunk néhány szót, minden alkalommal, ha összefutottunk a városban. :) Emiatt arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg, kellemetlen epizód vagyok a srác életében. Ha az egész nem számítana semmit, akkor biztosan megismert volna. Pedig hú de iszonyú régen volt! :)

...rossz tulajdonságimról. Tényleg csak néhány, mert fényezni jobban szeretem magam.

Van az, hogy pl. most kb. százezer tennivalóm van még, tudom, hogy azt muszáj megcsinálni, mert esetleg nincs már tiszta tányér és csak egy gombnyomás lenne az egész. Mégis, inkább ideülök és írok egy kis bejegyzést. Aztán majd ha végeztem, rohamtempóban megcsinálok mindent amit tudok, utána meg lóg a nyelvem a fáradtságtól. Ha szépen rendesen nekiálltam volna, vagy beosztom az időmet, minden kényelmesen meglenne. De nem. Én nem. És ha esetleg erre valaki felhívja a figyelmemet, akkor meg pláne nem! Csakazérse!

Aztán van az, hogy úgy kell lennie a dolgoknak, hogy az nekem megfeleljen. Vagyis időnként nem veszem észre, hogy van körülöttem más is. De nem ám csak olyan egyszerűeni, hogy ha nem tetszik valami, akkor ezt kinyilvánítom és nem tűrök ellentmondást. Neeem. Ez néha úgy van, hogy meghallgatom a másikat és amiben lehet egy kicsikét engedek. A lényeg pedig marad, ahogy én azt eképzeltem. Pl. úgy gondoltam, muszáj étkészletet vennünk. Ez valóban igaz, mert már csak 3 mélytányérunk maradt év elejére. (Én nem tudom micsoda törékeny cuccokat gyártanak manapság, a téliszünetben vagy féltucat pohárral meg 2 tányérral lettünk szegényebbek. :) ) É.P. inkább lebeszélt volna róla. Mert igazából van még miből ennünk. Erre megemlítettem, hogy hiába van még 4 tányér a valaha 6 db-os készletből a szekrényben, azokból ugyanis nem hajlandó enni. Mert nem mindegy neki, hogy miben tálalom a kaját. Tehát olyan tányérokat vettünk, ami neki megfelel. De vettünk. :)  Aztán olyan is van még, hogy meghallgatom a másikat, és csinálok mindent úgy, ahogy nekem jólesik. Ezt rendszeresen gyakorlom anyósom esetében. És nem tehetek róla, de tényleg az a legjobb megoldás, amit én gondolok. :) Tehát úgy áll ez a dolog, hogy nem elég, hogy az legyen amit én akarok, csak úgy jó, ha mindenki tud hozzá elégedett arcot vágni.

Időnként magamba szállok és elhatározásra jutok. Igyekszem kicsit változtatni. Néha ugyan jó, hogy önfejű vagyok, néha viszont rossz. Táncolás közben szoktam ezt nagyon érezni. Amikor a partnerem nem biztos a lépésekben, a figurában, akkor őt is segíti, hogy én tudom. Viszont időnként egyáltalán nem figyelek és nem azt táncolom amit a parner vezetne. :) Ilyenkor egész csöppet elszégyellem magam. Ugyanakkor tény, hogy szvsz, aki engem nem tud vezetni, az vessen magára, mert ő az oka az egésznek. :)

Összefoglalva: utálnám, ha mindig az lenne amit én akarok, de erősen küzdök érte. (Igen, tudom, hp. De soha nem mondtam, hogy könnyű eset vagyok. :) )

Hát kérem. Olllyan pompás táncestben volt részem, hogy az csuda! Mindjárt úgy kezdődött, hogy kilenc óráról tízre csúszott az indulás időpontja. A város egyik patinás szórakozóhelyére mentünk. A patina ez esetben a pókhálóval beszőtt lámpákat, és zugokat jelentette. Nem kicsiben játszanak, itt minden eredeti volt. A pókháló is. A mi eredeti terveink szerint táncolni mentünk. Volna. Kedvenc fodrászom és kolleganője társaságában. Nem először buliztunk együtt, de ilyen buli még sosem volt. A Helyen találkoztunk egy azaz 1 darab leány és egy fiju ismerősünkkel. Az első 5 perc után levettem, hogy ők épp most kezdenek szerelembe esni egymással, vagy legalábbis a fiú nagyon bátortalan, és mindenbe belekapaszkodna, -főleg a csinos leány egynehány testrészébe- a lány meg ezt nem bánja. Irtó diszkrétek voltak, minden szigorúan az asztal lapja alatt zajlott, de én azért úgy éreztem baromira felesleges vagyok. Röpke másfél óra üldögélés közben megnéztem, ahogy a zén kedvenc fodrászomat megforgatják a táncparketten egyszer, aztán ahogy a többi egytucat lányokfiúk tömeg táncol, aztán ahogy a leendő pár magában a fenébe kíván mindannyiunkat, meghallgattam egy (állítólag) zsebes fiatalember kérdezősködését a helyi éjszakai életről, még ültünk néhány percet és akkor végre elhangzott a kérdés: menjünk? Bólogattam. Nem szégyellem. Ami az est mérlegének pozitív oldalára írható, az a szerelem, két kedves leánybarátném társasága, a fűtött autóban oda-vissza fuvarozás és egy pohár martini rosso. Összefoglalva: lehetett volna rosszabb is. :)