Külföldön él, távol innen. Csak akkor jön, ha hívják. Dehát úgyis levelezünk, gondolja ott messze. Nem, fogalma sincs arról, hogy mennyire hiányzik. Nem hívhatom fel, már nem a szomszéd irodában ül. Nincs netes társalgás, hiszen este más a program, mindkettőnknek van dolga. Levélben finoman szólva is szűkszavú. Amikor végre hazajön és találkozunk az tényleg vidám, intenzív és eseménydús, csak éppen igen röpke. Nincs idő komolyabban belefolyni egy beszélgetésbe, néha olyan mintha teljesen idegen lenne. Sietni kell, hogy legalább egy jó kávézás/sütizés beleférjen, hiszen mindig intézni kell valamit (mikor nyit a posta?), vagy várják, sietni sietni mert sok a dolog... és huss, már el is repült újra. Én meg örülök, hogy láttam, közben pedig már tudom, hogy hamarosan újra nagyon fog hiányozni, újra csak várom majd, minden nap megnézem az egyetlen képét, hogy a szemem se felejtse, és legalább gondolatban megölelem. És ez már másfél éve így van. Ritka vendég, de még mindig kedves a szívemnek.

Kellemes ébresztés, jó reggeli, munka, várt levél érkezése, ebédidőben egy váratlan meghívás sütizésre farmer+pulcsi+nemvoltkedvemhajatmosni szakadtan, fejmosás után összebújva megmagyarázni a gyereknek, filmnézés, forró fürdő, na meg néhány szomorú zene.

Igen, úgy néz ki, ma megint sikerül új életet kezdenem. Azt hiszem a lakás miatt van az egész. Ez az első olyan, ahol nincs lehetőségem időnként átrendezni mindent, mert egyszerűen nincs hely. Pedig ez a legnagyobb lakásunk, és arról a luxusról, hogy azt is megtartsuk amit nem használunk, már rég leszoktam. A változtatás hiányzik tehát, nem mellesleg szükséges is, mert ha nincs helye - mégpedig elérhető helye - mindennek, pillanatok alatt tudok rettentőnagy káoszt csinálni. Természetesen én tökéletesen tudom, hogy mi hol van, vagy mi alatt, de azzal is tisztában vagyok, hogy a többieket ez sokkal hamarabb zavarni kezdi mint engem. Ezek az új életek rendszerint egy átfogó naaaagy pakolással kezdődnek. Kint és bent. Ésszerű átcsoportosítás, válogatás, tisztítás. Mi az amire szükség van? Búcsú a felesleges cuccoktól. Tehát új élet, frissesség, lendület meg minden. Azt még megsúgom, hogy előre sose lehet tudni mi lesz a vége. Némelyik új élet nevetségesen hamar lejár. Ha belegondolok, hogy ezt a néha igen rövid időszakot egy hosszabb rendetlenség fogja követni, valamint a naaaagy pakolás idején egy ennél is nagyobb rumli előzi, talán jobban tenném, ha maradnék a lusta hátsómon ülve és nem zaklatnék senkit, de hiába minden, nekem ez kell.

Szerintem hazafelé jövet azért nem ült mellettem senki a buszon, mert horkoltam.

Voltam egy "olyan" boltban. Érteeeed, "olyan". Szexbolt na, fene az értetlen mindenedet! Bementem és jó alaposan körülnéztem. Azzal, hogy beléptem, menekülésre kényszerítettem egy férfit. Épp elindult kifelé a kazettás részről, aztán éreztem, hogy meglátott, és visszafordult. Csak a lábszárát és a cipőjét láttam. Ki sem jött amíg ott voltam, pedig nem siettem. Kicsit később a pultnál álltam mikor bejött egy másik férfi. A hangján hallatszott, hogy fiatal. Azt kérdezte lehet-e kapni olyan zselét, amitől... ilyen lesz? És mutatta a karjával. Naná, hogy lehetett. Néhány pillanatig válogatott az ízek között, azalatt hátranéztem rá. Talán 20-21 éves lehetett. Hát csak nem magának vitte... ugye? Minek kellene egy ennyire fiatal fiúnak ilyesmi? Vagy rosszul gondolom?

Emiatt meg kell jegyeznem, hogy Lukrécia mindig is közelebb állt a szívemhez.

Tudom, hogy nem szabadna még gondolnom sem rá. Tudom, hogy legjobb volna elfelejtenem. Tudom, hogy egészségesebb volna, ha nem élnék vele. Biztosan fogynék, ha hirtelen eltünne. Napok telnek el nélküle s könnyedén megbirkózom a hiányával. Aztán eljön az a reggel és én már arra ébredek, hogy ez az a nap, mikor mindent szabad. Ha észnél lennék, legalább ebédig várnék, de nem. Nekem kell már reggel! Annyi lehetőség lenne, nekem mégis mindig ugyanaz kell. Alig várom, hogy ott legyen előttem. Sietek, hogy minél előbb hozzájussak és ahogy meglátom, végem. Ízlelgetem és arra gondolok, hogy veszíthetem el a fejem minden alkalommal már a látványtól...

Imádom a szénhidrát napot!

Bizony van olyan nő, aki anélkül lép utcára, hogy a tükörbe nézne. És bizony megesik, hogy nagyon félrenyúl a szekrényben. Az ilyen nő aztán kénytelen tankolás közben beszaladni a teszkóba, hogy 3 percnyi hisztérikus és kétségbeesett keresgélés után jutányos áron hozzájusson egy lánykapólóhoz. Ha nem kell tankolni? Akkor, nincs más hátra mint előre alapon felveszi a pléhpofát és vonulni kezd, mintha direkt vett volna fekete alsóneműt a világossárga ruha alá. Időnként elfelejt fésülködni, jó esetben ezt a garázs felé menet pótolja.  A kocsiban sminkel és előfordul, hogy hiányos öltözékét is ott egészíti ki. (Hogyis?) A nagy számok törvénye alapján azonban megtörténik egyszer-egyszer, hogy un. életveszélyes kombinációba takarózva hagyja el a lakást. Néha erről külön figyelmeztetést kap, ekkor örömmel veszi tudomásul, hogy túlszárnyalta szerény képességeit, aztán folytatja ahol abbahagyta.

Lelkifurdalásom van. Tegnap, fizetés közben vettem észre, hogy a leányka nagy dobozban adta a karfiolt. Szerintem úgy kértem, hogy kis adag, köret nélkül, de nem esküdnék rá. Úgy tűnik, hogy nagyot kaptam és biztos, hogy kicsit fizettem. Ezt a hülyeséget! Bár inkább lenne lelkifurdalásom azért, mert fogalmam sincs róla, hogy jutottam haza egy buli után... ilyen például még sosem történt velem és most úgy érzem már lecsúsztam róla.