Az éjjel csak néhány órát tudtunk aludni, É.P-nek dolgoznia kellett. Emiatt elaludtunk kicsit, késve indultunk, rohanni kellett és egész napom tompa fáradtságban telt. (Igen, ez volt a mentegetőzős rész) A motorról leszállva még hűvösnek éreztem a levegőt, a villamos megállójában viszont már levettem a pulóvert és szokás szerint táskámra aggattam. A mozgólépcsőn még a helyén volt, ahogy a metró jött, vidáman lengedezett, de aztán nem tudom mi történhetett. Talán az én szép piros, pihe-puha, termo és mégis kis helyet elfoglaló kedvenc pulcsim világot akart látni, mert pontosan mielőtt beléptem volna a kocsiba, könnyedén és puhán lecsusszant a táskámról. Le a mélybe. Rettenetes látványt nyújtott! Ott hevert a sín mellett, én láttam, és nem tehettem érte semmit. Egyszerre három dolog fordult meg a fejemben. Ki kellene onnan szedni, mi lesz a metróval, most, hogy az oda belehullott, és kinek kell ilyenkor szólni? Persze tudtam, hogy nem érnék el odáig, nem beszélve a helyzet veszélyességéről. És tudtam, hogy nem fog kisiklani tőle a szerelvény, inkább szanaszét fogja szaggatni. És nem késhettem többet, muszáj volt továbbmennem. De azért jó lett volna lehajolni és felkapni onnan. Egy fiatalember látta az esetet. Előttem szállt be s odapillantott mikor én sikkantottam, hogy hhhi... természetesen látta a pulcsimat is. Rámnézett és szinte észrevétlen megrázta a fejét. Nem tudom eldönteni, ezzel vajon azt akarta-e mondani, hogy meg se forduljon a fejemben utánakapni, vagy azt, hogy ehh, egy rakás szerencsétlenség vagyok és felelőtlen hp.