Azért egyes, mert máris tudom, hogy most éppcsak belekezdek. Hosszas és körülményes leszek, ahogy szoktam.

A berlini kirándulást hónapok óta vártam magamban. Eredetileg úgy terveztem, hogy pihent leszek és majd ott nem alszom, de sajnos van az a mániám, hogy teljesen rendben kell itthon hagyni mindent, mert utálok hazaérve rendetlenséget találni. Emiatt általában már indulás előtt hullára fárasztom magam. Elég nagy hülyeség, mert amikor itthon vagyok, nem zavar ugyanaz a kupleráj. Pünkösdkor három napig főztem (főzni szeretek, csak a hozzá tartozó takarítást utálom), és minden más elmaradt. Hétközben minden napra jutott valami program, így pénteken nem győztem mosni, suvickolni, pakolni, szombaton pedig képes voltam fél6-kor felkelni a folytatáshoz. Ja, hát magamat is megleptem, de úgysem tudtam volna aludni, gondolatban már utaztam. Izgatottságom ellenére sikerült rendben befejezni a dolgaimat, még reggelit is csináltam, aztán puszi a gyerekeknek, és már ott sem voltunk. Az egyetlen komolyabb szomorúság a buszon ért, még a reptér felé menet. Elhalálozott kedvenc napszemüvegem. Én vagyok az oka. Tudnom kellett volna, hogy az én öreg szemüvegem simán lecsúszik amikor hátravetem a fejem. És tudnom kellett volna, hogy a hátizsák nem állítja meg. Hátravetettem, lecsúszott, nem állította meg semmi, lehullott a mélybe, valahova a busz alá. Emiatt most szomorú vagyok. Akkor viszont nem értem rá szomorkodni, mert csodás dolgok következtek. Átszálltunk a vonatra, ahol Nimmel szemben ült egy fiú, aki igazi nyakörvet viselt, a húsz perces vonatozást sikerült negyven perc alatt letudni, a reptéren kiderült, hogy fölösleges lett volna sietnünk mert jócskán késik a gépünk, kárpótlásul viszont hosszasan kávézhattunk és bámulhattuk a Kiss együttes repülőgépét. Mire érezhettem, hogy igazán gyorsulunk és elemelkedünk a földtől, már több mint négy órája úton voltam...