A metró ajtajánál állva bámultam kifelé. Épp az egyik kedvencemet hallgattam a Szkafander és pillangó zenéi közül. Tom Waits karcolta bele magát újra a hallójárataimba és én tényleg csak kibambultam a kocsiból. Bezáródott az ajtó s közben megláttam. Felfelé lépkedett a lépcsőn. Anyukája kezét fogta és ugyanabban a pillanatban ő is rám nézett. Kétéves lehetett. Kabátka, sapi és még a kapucni is a buksiján felhúzva; igazi kis manó volt ő. A pici gyerekek halálos komolyságával vizsgálta a lépcső melletti korlátot. Nem tudom.. fogalmam sincs, hogy ő kezdett rám mosolyogni, vagy én őrá, de végigjártuk a szemek mosolygásától az elragadtatott örömet sugárzó arcig tartó saját közös lépcsőinket és mikor az utolsó fokra értünk, ő elkezdett integetni. :) Boldogan integettem vissza neki.

Ez meg itt a másik kedvencem a film zenéi közül. Nem bambuláshoz való. :)