A reggeli rohanásban otthon felejtettem a pénztárcát, hajkefét, rágógumit, és ami a lényeg, a zeneeszközt is. Tudtam, hogy nem lesz jó vége. Délután beültem a busz hátsó ficakjába. Mikor leült mellém a két kedves és szép leányka, még nem sejtettem. Semmit. Az első 10 percben édesen leültek, édesen néztek kifelé a fejükből és édesen csacsogtak semmiségekről, suliról. Főiskola. Egyetem. Nemtom. Annyira nem is érdekel. De hallom. És csak csacsognak tovább. Próbálom a könyvem sorait figyelni, hát nehéz. Csak csacsognak, és hiába nem szeretném, viszonylag intim információkat szerzek Katáról, Zoliról, karácsonyi ajándékozás balhéról, smárolásról, aztán gyakorlati tanácsok következnek. (pl. utazáshoz csak olyan könyvet, amit nem sajnálsz, ha gyűrődik, tehát kölcsönzöttet) És csak mondják az édes kis hangocskájukon, nekem meg beszivárog a fejembe, nem tudom ignorálni, a hangok befurakodtak a betűk és a fejem közé, nem hagynak helyet másnak, szeretném nem hallani, szeretnék inkább ott lenni a zöld szalonban és megtudni, hogy ki a gyilkos. De alighanem itt ülnek mellettem, a hangulatomat tették hidegre és csacsognak szakadatlan. Mi lesz velem a fülhallgatóm nélkül? Hogy fogok megmenekülni? Talán van remény! Talán ha becsukom a szemem, jó alaposan és hosszasan. És mindössze arra kell figyelni, hogy ne maradjon nyitva a szám és ne horkoljak.