Úgy szeretem ezt...  Hajnali 8:53, a többiek még mind alszanak. Nem akarok visszafeküdni. Olyan majdnemmindenemfáj érzéssel ébredtem (és tényleg fáj is), de annyira érdekeset álmodtam, és annyira jó volt a vége! Az elejére persze nem emlékszem, a közepe meg csöppet zavaros, egy megőrzésre kapott fekete hátizsákkal, palacsintával meg a hátizsákban megpillantott lekvárral.

Tudtam kié a hátizsák, vissza is akartam adni neki. A palacsintát én sütöttem, hogy majd a dolgozóban legyen reggelim. Tipródtam rajta, hogy beletegyem-e, úgy éreztem nem lenne szabad kinyitni. Féltem tőle, hogy belelátok valaki más életébe meglátok valami olyat mi nem rám tartozik. Aztán győzött a praktikum. Gondoltam csak nem lesz harag és baj belőle, ismerjük egymást, a táska meg arra való, hogy belepakoljuk, nem fogom én külön cipelni a cuccomat. Igyekeztem nem odanézni, nem kutattam csak simán beletettem. És akkor tényleg teljesen véletlenül észrevettem a táska alján egy üveg lekvárt. Itt elég zavaros lett a történet, mert ezzel rájöttem valami nemtommire. Később jött a hátizsák tulajdonosa és egyszerre voltak fura sötét érzéseim amiatt, hogy tudok valamiről amiről nem kellene, és nem értem miért titok, mikor semmi különös nincs benne. Valami nagyobbat sejtettem az egész mögött, de nem kérdeztem rá, mert hirtelen sietnem kellett a buszpályudvarra. É.P.-vel meg a gyerökkel akartunk buszozni haza a kisnőcihez (aki a szüleimnél lakik mostanság). Ítéletidő volt odakint.  Jeges hideg szél fújt, nehéz volt haladni gyalogosan. A hó csak szállingózott volna, de a szél dermesztő tűszúrásokká változtatta az apró pelyheket. Busz sehol, pedig mindig onnan indultunk. Volt viszont egy fura építmény, amiről teljes természetességgel tudtuk mindannyian, hogy az egy menetrend. Lépcsősor vezetett fel egy fura, semmibe nyúló, kicsi keskeny folyosóra. Talán ha két ember fért volna el szorosan egymás mellé állva. Nem volt hosszú, csak négy lépésnyi, és a végén