Mert mostanában azok vannak, hogy fanyalgok meg rosszkedvűsködök, közben meg pontosan tudom, hogy egyáltalán nem kellene ilyesmiket csinálnom.

(Itt következett volna néhány sor az unalmas házimunkák rengetegéről, régi barátnők elmaradásáról, kis nyafogás egyedül töltött délutánokról és estékről, végül egy rövid nincsisszükségénrám témájú nyöszörgés. Úgy döntöttem mindenkinek jobb, ha ettől a bekezdéstől eltekintek)

Aztán az van még (csak úgy érdekességképpen mondom), hogy már hónapok óta tombol itt valami deja vu. De tényleg. Állandóan érzem, hogy ez már mind megtörtént velem. Szerintem tavaly. Kezdődött a téli nyaralással. Aztán elromlott a mosogatógép. Utána következett a felvételi miatti szaladgálás meg az idegtépő várakozás, hogy bejutott vagy sem? Piac, Margitsziget, meg gyaloglás a hídon, ezeknél mind előjött és azóta is folytatódik. Most járunk ott, hogy sokszor rettenetesen egyedül érzem magam, közben megy a ballagás előtti fényképrendelős hercehurca, aztán meg hamarosan újra jön egy ballagás. Én mondom, kísérteties.

Simán lehet, hogy emiatt volt az a bizonyos palacsinát eset. Úgy kezdődött, hogy tényleg szomorkodtam. Ha pedig az ember kissé elkámpicsorodva tűnődik az élet nagy kérdésein egy péntek délelőtt, arra legjobban használ egy darab leánygyermek szakadatlan és abbahagyhatatlan vihogása péntek délután. És mikor a mozgólépcsőn egy helycsere után azt mondja angyali ártatlansággal, hogy: tudod mi lesz, ha kicseréled a kezdőbetűket abban, hogy cseréljünk helyet? Én persze erre fád orcával bólogatok (kinemtudjanemegynagyvicc). Haladunk lefelé pár másodpercet s ő ugyanolyan édesen és ártatlanul és közönyösen aszongya: meg van egy másik is. Kicsapongás. Na akkor  következő pillanatban az én röhögésemtől zeng az egész metró. És csak zeng, zengedezik egy egész percen keresztül. Ez az a pillanat ami visszatért az este folyamán újra és újra. Szerintem csak ez lehetett az oka, hogy a fáradságos munkával előkészített palacsintatésztát egyetlen - elegánsnak nem mondható - mozdulattal a mosogatóba döntöttem. Egész apró kis kis söprintés volt, de télleg. Csak sajnos pont ott állt a söprintés útjában a tál. A mosogató szélén. Az szerencsére teljesen üres és tiszta volt. Következőket láthatta volna aki benéz a konyhába: a nő, őrülten kever valamit egy tálban. A tálat a mosogató szélére állítja. Térül-fordul, előkap egy rakás palacsintasütőt, csavargatja a tűzhely kapcsolóit, jajj, nagyon gyors, nagyon fontos nőszemély, a konyha úrnője. Jelen van ám mindenhol a konyhában, jó széles mozdulatokkal teszi a dolgát. Jó széles mozdulattal fordul a pult mellett... Az őrült nő palacsintatésztás kezeivel könyékig a mosogatóban fekszik és kétségbeesetten próbálja két marokkal visszakanalazni a tésztát az edénybe, mielőtt az végleg eltűnik a lefolyóban. 9, azaz kilenc palacsintát mentettem meg az én nagy örömömre és a többiek bánatára. Csak azzal lehetett az elégedetlen hőzöngésnek gátat szabni, hogy másnap reggelire friss palacsintát ígértem. Amit meg is kaptak.

Arról már senkinek nem kell tudnia, hogy (miután újult erővel nekiláttam másnap reggel a palacsintatésztának) feltörtem két tojást a beleborulós tálamba és jól megszórtam (csipet só helyett) két nagy mérőkanálnyi ételízesítővel. :)