Egyik blogban olvastam ezt a szót. Majd egy hete érzem én is, pedig nincs rá különösebb okom.  Hétvégén rápillantottam a bioritmus ábrámra. Komolyan mondom, van ebben valami. De legalábbis van mire hivatkozni.

Tegnap elkezdtünk nézni egy filmet. Helena Bonham Carter és Aaron Eckhart szenvedtek benne. Érdekes film, nem volt rossz nézni. A kép végig kétfelé osztott. Nem is tudom.. keveredik a valóság, a múlt és a vágyak, remények, elképzelések. Tetszett, mert a nézőre bízták a kibogozását, hogy mikor melyiket hol látja. Meg azért is tetszett, mert a végéig nem tudtam meg, hogy mi lesz belőle. HBC-t néha egyszerűen gyönyörűnek láttam. A film egyébként igen lassú, és történet az nincs. Csak egy állapot. Egy éjszaka néhány órája. Dehát kinek nincs az életében néhány olyan óra, mikor a valóság, múlt, vágyak, remények, elképzelések keverednek? Lehet érezni ezt a filmet.

Az éjjel csak néhány órát tudtunk aludni, É.P-nek dolgoznia kellett. Emiatt elaludtunk kicsit, késve indultunk, rohanni kellett és egész napom tompa fáradtságban telt. (Igen, ez volt a mentegetőzős rész) A motorról leszállva még hűvösnek éreztem a levegőt, a villamos megállójában viszont már levettem a pulóvert és szokás szerint táskámra aggattam. A mozgólépcsőn még a helyén volt, ahogy a metró jött, vidáman lengedezett, de aztán nem tudom mi történhetett. Talán az én szép piros, pihe-puha, termo és mégis kis helyet elfoglaló kedvenc pulcsim világot akart látni, mert pontosan mielőtt beléptem volna a kocsiba, könnyedén és puhán lecsusszant a táskámról. Le a mélybe. Rettenetes látványt nyújtott! Ott hevert a sín mellett, én láttam, és nem tehettem érte semmit. Egyszerre három dolog fordult meg a fejemben. Ki kellene onnan szedni, mi lesz a metróval, most, hogy az oda belehullott, és kinek kell ilyenkor szólni? Persze tudtam, hogy nem érnék el odáig, nem beszélve a helyzet veszélyességéről. És tudtam, hogy nem fog kisiklani tőle a szerelvény, inkább szanaszét fogja szaggatni. És nem késhettem többet, muszáj volt továbbmennem. De azért jó lett volna lehajolni és felkapni onnan. Egy fiatalember látta az esetet. Előttem szállt be s odapillantott mikor én sikkantottam, hogy hhhi... természetesen látta a pulcsimat is. Rámnézett és szinte észrevétlen megrázta a fejét. Nem tudom eldönteni, ezzel vajon azt akarta-e mondani, hogy meg se forduljon a fejemben utánakapni, vagy azt, hogy ehh, egy rakás szerencsétlenség vagyok és felelőtlen hp. 

Most kicsit szomorú vagyok.

A délelőtt még csak-csak. A munka elterelte a figyelmem. Délután rájöttem, hogy miért nem kapok választaz egyik levelemre, aztán rájöttem, hogy a másikra meg nem is fogok választ kapni. Zuhogott a hó, összefagytam. Hazafelé, már a kocsiban összevesztünk É.P.-vel. Értem, hogy utálja már a telet, de nem én tehetek róla, hogy még mindig ilyen idő van. Itthon elkezdtem a vacsorát csinálni, és akkor jöttem rá, hogy elfogyott a krumpli, Na ez a legkisebb baj, csináltam rizst. Azaz akartam. Mikor elővettem, a tartó teteje kezemben maradt, többi része nagy durranással landolt a kövön. A rizsből alig maradt, úgyhogy rizi-bizi lett belőle, kb. fele-fele arányban. Lehet, inkább zöldköretnek kellett volna nevezni. Konyhát feltakarítottam, és belemerültem ebbe:

Zavar a tükör, gondoltam festek rá valamit. Majd meglátjuk, milyen lesz, a végére. Csak az a baj, hogy hiába foglaltam el magam, nem szűnt a feszültség. Végül újra ideültem, akkor meg senki nem akart velem beszélni. Rossz nap. Rossz a kedvem.

Esetleg meg tudná nekem mondani valaki, miért van az, hogy senki nem akar táncolni velem? Odamegyek. Megállok. Egyedül. Várok, mert én még úgy nőttem fel, hogy a fijúk kérik fel a lányokat. Meg, hogy hivatalosan ők kezdeményeznek. Táncolásban is. De senki nem jön oda. Rámnéznek és pfff.... Pedig azért volt több is köztük, akikkel órán már táncoltam. De nem, senki nem jön. Még a táncórai párom sem. Alig akar észrevenni, aztán mégis kegyeskedik rámvetni a pillantását, odalép, elmondja, hogy épp keres valakit és továbbáll. Vagy ott volt az a fiú, aki odajött, megkérdezte, hogy van-e rágóm; én odadtam neki azt az egy szemet ami nálam volt, megköszönte és elment felkérni valaki mást. :) He? Mivan? Szerintem annyira nem vagyok csúnya. Se ordenáré. (Legalábbis igyekszem, hogy ne legyek az) Szeretek táncolni és tudom is a lépéseket. Úgy tudom büdös se vagyok. Se irtózatosan kövér. Nálam sokkal ducibbak is táncolnak, méghozzá nagyon is jól. Részeg sem voltam. Jó, hát van azért negatívum is, mellszűkében éppen nem vagyok, de ismer a világtörténelem néhány férfit, akiket ez nem riaszt. Kicsike is vagyok, de úgy érzem az táncnál szintén nem egy katasztrófa. És van még egy: tánc közben a partner szemébe nézek és mosolygok. Valami taszító van az aurámban asszem. Pedig kedves vagyok, nem egy emberevő... Szóval egyetlen percet sem táncoltam. Annak ellenére, hogy odavagyok az ötletért, hogy végre úgy táncoljak valakivel/bárkivel, hogy nem a tánctanár mondja előre a figurát, hanem nekem kell odafigyelni és érezni, hogy merre vezet a férfi. Le vagyok törve. Többet nem megyek ilyen bulira. Úgy néz ki, fölösleges.

Idén valahogy elfeljtettük ezt a mai ünnepet. Nem, nem úgy. Csak olyan Provolone módra... tudtam, csak nem sejtettem. :) De nem is vidám ez. É.P. délelőtt elment postára, mikor visszaért dolgavégezetlen, akkor jutott el a tudatomig, hogy ma, ma van. Anyukám apukámhoz ment a kórházba, hát ő is elfelejtette. Épp ezért akartunk gyertyát vinni a szülei sírjára. Az elmúlt 5 évben nem jártunk túl sokat a temetőben. Ez is eszembe jutott, ahogy az autópályán suhantak mellettem a fák. A csupasz ágak összemosódtak a sebességtől, mögöttük -épp a levéltelenség miatt- láthatóvá vált az ég. Mintha valami fekete mintás, ikeás függönyön keresztül néznék ki az ablakon. A nap már csak nyomait mutatta. A fák fekete sziluettje fölött sárgásszürke sáv húzódott keskenyen, aztán láthatatlan átmenet után egyszerre kékesfehér lett az egész, hogy elég hely legyen a szakadtszélű felhőknek. Gyönyörű és lehangoló este. Vagy inkább ráhangoló. Gyerekkoromban komoly halálfélelmem volt. Még ma is fel tudom idézni azt a feneketlen, mindent elnyelő sötétséget magamban. Persze már rá kell gyúrnom, de akkor nem kellett. Jött magától és nehéz volt megszabadulni tőle. Nem is jártam sokat temetőbe. Múlnak az évek, idén rosszul éreztem volna magam, ha meg sem próbálunk kimenni. Eszembe jutott apai nagyanyám. 16 voltam mikor meghalt. Vajon milyennek látna most, hogy felnőttem? És milyennek látnám én? Legjobban a hajára emlékszem. Csodásan selymes, vékonyszálú haja volt. Tökéletesen egyenletesen őszült. Mindenhol ugyanolyan arányú sötét és ősz hajszálak... és milyen jól lehetett formázni... tudom, mert minden héten én sütöttem be neki. Közben meg beszélgettünk. Ma is beszélgetnék vele...  Mire ideértem a gondolattal, a temetőbe is beértünk. Temérdek gyertya és nagyon sok ember. Atyaég! De régen jártunk itt! Annyira régen, hogy egyszerűen nem találtuk nagyszüleim sírját. Kétszer is felhívtuk anyukámat, aki kétszer is elmagyarázta, hogy ha szemből jöttünk be, akkor a nagy kereszteződés utáni második kisutcában van. Nem találtuk. Pedig én mindkét bejárattól tudom az utat. Talán a sötét... vagy nem tudom mi. Fél órát bolyongtunk, aztán inkább haza. Majd holnap kimegyek anyukámmal. És felírom, hogy jövőre odataláljunk. Itthon meg ittam egy pohár bort, ha már gyertyát nem gyújtottam.

 kicsit ide de nem nagyon

Amikor az ember boldog és nagyon-nagyon jól érzi magát, van abban egy kicsi olyan érzés, hogy: akkor most kellene kiszállni.

És megint kinyírt egyet. Pedig ezt már egyszer életre pofozta. Akkor az utolsó pillanatban érkezett a vízzel. Most elkésett. Míg eltüntette szegény növényt, látta maga előtt saját korábbi ígéretét. Persze, hogy fogja locsolni. Nem is sejtette, hogy ilyen vízigényes, de majd eztán külön figyel rá.... pfff... na persze! És szégyellte magát ezerrel.

 Ez így nem mehet tovább. Szólni fog a kicsinek. Még ma. Végülis már 10 éves lesz hamarosan. Ez meg olyan gyerekes hozzá. Nem lehet, hogy még mindig a plüssök foglalják el a fél ágyát. Nem lehet egész éjjel vigyázzban aludni az állatkák miatt. Az ágyat pedig állatkátlanítani köll. Bizony, kegyetlen lesz ma este. De keményen megmondja a kicsinek. Elég nagy már hozzá. Hülye baldachin... - gondolta még a monológ végére. Mert a baldachin beleakadt a kedvenc hajpántjába. Vagyis a kedvenc hajpántján, két hosszú rugón vidáman ugráló-himbálózó, két arany szivecskébe. Hülye baldachin. Még a végén lepotyognak róla a kis arany csillámok. Sőt! Hát majdnem leverte a fejéről! És, hogy fog akkor tovább takarítani?

Ma megint csak állok és nézek befelé... nem tudom. Soha nem tudom biztosan, hogy mire ébredek másnap. Ma zűr van odabenn, könnyek idekinn. Fölösleges kérdés: miért? Fogalmam sincs. Ma fogékony vagyok, betesznek az érzelmek. Mások érzelmei is. (És ezt ma már elmondtam) Pedig nem akarom. Ma mindennél jobban szeretném a "kefélni-aludni-röhögni szentháromságot". "Önpusztítás túlélés". Mindenki saját tehetsége szerint keveri a koktélt.

Na vissza a rendrakás hímes mezejére. Idekinn és odabenn.

Ui: nahátnahát! Kismértékű vidámodás tapasztalható. Mire nem képes a zene?