A kicsi (aki az én okos nagylányom :) ) elveszített ma reggel 900 forintot. Jött haza a kisboltból, fogta a kis kezével a pénzt a zsebében, aztán egyszercsak már nem volt meg. Irtó gondterhelten jött haza az iskolából. Apja - a szigorú - kiabált vele egy sort, hogy a pénz nem játék és naaaggyon mérgesen nézett rá (legalábbis mikor arrfelé figyelt a kicsi). Anyja - akit be lehet fűzni - magához szorította és cirógatta a fejét (hogy nehogy meglássa, a szüleit összemosolyogni), közben azt mondta, hogy legközelebb tessék kicsit jobban figyelni. Ő meg ölelgette anyikáját, rítt egy kicsit, hogy véletlen volt és figyelni fog. Vagyis nálunk mindenki tudja, mi a dolga. :) 5 perc múlva már elmélyülten játszott/főzött mindenki. 1 óra múlva a vacsoraasztalnál kedélyesen beszélgettek a cápákról, a reklámok káros hatásáról valamint Naftalin Ernő ötlettáráról:)

Ma a metróban odalépett hozzám egy hölgy. Papírok és toll volt a kezében. Szinte sosem akarok kitölteni semmilyen visszautasíthatatlanul előnyös ajánlatot, de most valahogy hagytam, hogy beszéljen. Nagyon rövidke ív volt, 3 kérdéssel nagy általánosságban a munkáról. Egyszavas válaszokat várt. Meg is kapta, aztán kérte a telefonszámomat. ?? És ha én azt nem akarom megadni? Azt mondta, akkor ő egy vasat sem kap, és kapnék állásajánlatokat. Mondtam neki, hogy nem akarok állásajánlatokat kapni (nem is tudom milyen személyreszóló ajánlatokat adhatnának a 3 válaszom alapján). Erre viszonylag feldúltan elrohant. Nagyon kellemetlen érzés volt, de akkor sem adom meg a telefonszámomat. Azt csak az ismerőseim tudják. Akiket ismerek. Nem látásból és messziről. Nem is tudom miért telefonszám kell? Miért nem kérnek mélcímet? Azt én is adtam volna. A másik meg, hogy vajon nem lenne érdemes előbb tájékoztatni, hogy telefonszámot fog kérni a végén? Jó, persze, akkor sokan élből elhajtják, értem én, hogy csak a munkáját végzi, de ez így akkor sem volt jó.

Buszoztam ma. Szokás szerint a hátsó sorban találtam meg a helyemet. Az ablaknál szeretek ülni, feltéve, hogy akad szabad hely. A sor túlsó végét már elfoglalta egy jó erős fiatalember. Félliteres üdítőt fogott, épp ki akarta nyitni. Persze láttam, meg ő is engem. Megpróbálta lecsavarni a kupakot, de nem ment neki. Tiszta hülyeség, de automatikusan nyújtottam a karom felé, és (szó nélkül) kértem a palackot, hogy megpróbálhassam én is kinyitni. :) Elég komikus helyzet, de az méginkább, hogy ő meg vette az adást és azonnal átadta. Mi tagadás, tényleg ránőtt a kupak, hát persze, hogy én sem tudtam kinyitni. :) Mosolyogva közölte, hogy: azért megijedtem volna. Miután visszaadtam, újra megpróbálta kupaktalanítani, közben mindketten csodálkozva nevettünk. Végül kicsit szomorkásan, bontatlanul tette vissza táskájába. :) Sajnos nem volt nálam se kisbicska, se olló, nem segíthettem. Azt hiszem kellene rendszeresíteni bele. Mármint a táskámba. Igazán elférne a mokkáskanál só-cukor, szívószál mellett a konyhasarokban. :)

Mindenkinek megvannak saját kis rituáléi. Amikhez ragaszkodik, amiket szeret. És amiket néha kihagyni is jólesik. Van aki naponta megnyitja kedvenc blogjait. Esetleg naponta 2x is... :) Van akinek útvonalhoz, utazáshoz kötődik. Rálép kőre, padkára, vagy félhangosan megjegyzi, hogy itt lakik a Bogi nagymamája. Természetesen nekem is van külön sajátbejáratú rituálém. Több is. Enyémek gyakran évszakokhoz kötődnek. Legutóbb az ékszercsere ért utol. Nincs túl sok ékszerem, de mindegyikhez emlékek fűznek, szívesen hordom mind. Aranyat és ezüstöt nem szeretek vegyesen viselni. Talán emiatt alakult ki, hogy szeptember tájékán váltok. Amikor már igazán érzem az őszt, azon a napon sorban leveszem az ezüst gyűrűimet, a nyakláncomat, a fülbevalóimat és végül a fülgyűrűt. Előveszem a kis szelencémet és kiválogatom a következő garnitúrát, az aranyat. Mindet végignézegetem, ha kell megtisztítom, közben óhatatlanul is eszembe jut, melyiket milyen alkalomra, kitől kaptam. Itt van az érettségire kapott gyöngyös nyaklánc és fülbevaló, vagy a szives medál, amit harmincadik szülinapomra kaptam... mindet nagyon szeretem. Még egy sor gyönyörködés, aztán az ezüstök bekerülnek a szelencébe pihenni. Itt az ősz...

kettő óra tizenöt perc... vigyor és teljes megelégedettség. írni... hát, büszke vagyok magamra, hgoy legalább gépelni tudok. az imét fogyasztottam el egy fokhagymás kiflit ami kb. az első falat előtt marta a szájamat. de jó volt. igaz, hgoy a camambert-ből és a kolbászból semmit nem érzetem miatta, de a paprika mégis paprika votl. :):):)

Állat jjó volt a FEZEN! ez preszse nem a műsornak kösöznhető elsősorban. sokkal inkább a társaságnak. Kedvenc fodrászom és fodrásztársa, kit még ipari iskolás kora óta ismerünk... hát... szédülök, de nagyon.  fütyülős barckból úgy bő kettő, aztán meggyes pálinka... legalább kettő és végül egy vermouth. vörös. sőt! :)

jókedvem van és... mindenféle jut eszembe.

ezt láttuk, meg ezt :P meg még egy csomó mindent.

Ha egyszer lakásból kisházba költözhetnénk, akkor a kertben feltétlenül lenne:

bodza, vadrózsa, gránátalma

Aztán lehetne még: selyemakác, hárs, dió, cseresznye, meggy, és sokféle virág. Pistike és petúnia. És persze egy rózsalugas. Talán ennyi. :)

 Ülj le szépen ide. Kényelmesen, lazán. Csukd be a szemed, hallgasd amit mondok, és megkapod.
Legyen mondjuk szeptember harmadika. Jó meleg szeptemberhárom. Sétálsz a délután közepén, bele a parkba. A kedvenc parkomdba. Sokféle fa, bokor, között visz az út, de legtöbb az akác. Az ősz beszippantott, már idefelé jövet. Pedig még rejtőzik az igazi őszülés. A levelek  nagyrésze még zöld. A színeseket csak akkor veszed észre, ha nagyon figyelsz.
A naptól világoszöldek a fák és vidám foltok tarkítják a sétányt. Itt-ott látszik az ék kékje. Annyira békés. Néhány padot szerelmesek foglalnak el, egyiken idős pár üldögél. Olyan barátságos a hangulat, hogy nem bírod kihagyni, legalább pár percre megpihensz. Csak amíg meghallgatsz egy számot. Ülsz a kedvenc padomd kopott deszkáján, hátrahajtod a fejed és bámulsz felfelé. És látod a világot. A színeket, az illatokat, az érzéseket. Kis fehér lepkéket, egy-egy levélkét hullani, a levegőt, napfényt. Mindent. Észreveszed, hogy fölötted épp egy gesztenyefa áll. Akaratlanul is a földre pillantasz, és a pad mellett, jókora zöld, tüskés golyót látsz. Érzed, hogy kell neked. Kihámozod a termést. Örömmel tölt el a selymes érzet tenyeredben. Megcsodálod rajzolatát, tucatnyi barna árnyalatát, fényes simaságát. Zsebedbe rejted, hazaindulsz. És akkor megtörténik.  Meglátod, hogy a park füvét szinte beborítják az apró sárga akáclevelek. Csodálkozva nézel fel, kutatod, hol lehetnek. Mintha csak rád várt volna, feltámad a szél, és egyszerre száz meg száz kis aranyló akáclevélke kezd táncba a kedvemdért. Egy kis időt a magasban töltenek, talán elbúcsúznak a fától, aztán pörögve-forogva libbennek alá. A pillanat a tiéd! Az idő megáll, csak benned árad a boldogság. Hihetetlen, hogy ezt épp Te kaptad! Mosolyogsz, mosolyogsz egész délután.

Tessék. Ha eddig eljutottál, akkor most már neked is van egy időtlen pillanatod. Menj, keress hozzá gesztenyét! :) 

Éppen a képeimet válogatom. Melyik lenne alkalmas háttérnek? Közben rátaláltam a Gladiátor zenéjére. Nem tudtam megnézni azt a változatot, amelyik a film képeire készült. Nem akarok most elérzékenyülni.Gyerekeim ma voltak birkanyíráson, hogy "szépek" legyenek a tanév kezdése tiszteletére. Én meg tegnap voltam, hogy "szép" legyek, pont

Az esküvőm előtt fodrászt kerestem. Eleinte kényelmesen, aztán kétségbeesetten. Az a vád nem érhet, hogy nem készültem rá, mert már az előző télen elkezdtem kutatni. Derékig érő, sok hajam volt. Első körben a rokonok fodrászait teszteltem, aztán az ismerősökét, végül találomra mentem be egy-egy fodrászatba. Én csak kontyot szerettem volna csináltatni. Még csak különösebb speciális elképzelésem/igényem sem volt. Csak egy konty. De nem ment nekik. 5-6 fodrásznál jártam. Fele próbálkozott, a többiek csak rámnéztek, és sajnálkozva lemondták. Már csak 3 hét volt hátra, úgy voltam vele, hogy legfeljebb kibontva viselem. Azért még beugrottam az akkori munkahelyem mellett véletlenül talált üzletbe. Aranyos kislány fogadott. Mondom: konty. Erre ő: hát persze. Milyen legyen? De, mondom: esküvő. Erre: semmi gond! Kétszer voltam nála kontyot fésültetni. Egy őstehetségre bukkantam! :) Esküvő, a frizura tökéletes. Lakodalom, a frizura tart. Nászéjszakahajnal, a frizura még mindig tart.  :) Másnap délután szedtem szét. Azóta ő a fodrász. A Fodrász! Kiválóan vág, mindig ismeri az aktuális trendeket, de ami a legfontosabb, ugyanolyan gondos, mint az első pillanatban volt. Igaz, hogy ma már két hétre előre kell gondolkodni, ha szeretnénk hajat vágatni, de az biztos, érdemes rá várni, aki a kezei közé kerül, rosszul nem jár. A hosszú évek során barátok lettünk. A három nagyon barátom közül ő az egyik. Hozzá jár az egész család. Ő vágta le a gyerekek haját már az első alkalommal is. Látta, ahogy felnőttek, mindig tudtuk épp mi történik a másikkal, és követtük az összes munkahelyére. Mindannyian szeretjük. Időnként együtt bulizunk, néha beülünk ketten egy kávéra s beszélgetünk sokáig. Eljön hozzánk és mi is hozzá. Segítünk neki ha tudunk és szüksége van rá, mert szeretjük és a barátunk, s ő viszont. Éppen ezért vagyok annnnnnyira mérges rá, mikor nem akar pénzt elfogadni tőlünk a munkájáért. Nem szeretem, hogy minden alkalommal eljátszuk, ugyanazt a darabot. Én kérdezem mennyi lesz, ő meg húzza az időt, aztán azt mondja, hogy majd megbeszéljük. Meg azzal jön, hogy mennyit segítettünk neki. CCC... de ő ugyanúgy segít nekünk, amiben tud. Egálban vagyunk. A munka más lapra tartozik. Igazam van, vagy igazam van?

Az elmúlt hétvégén valami varázslat történt, mert 2 és fél napba belefért minden, ami valamilyen szempontból fontos. Kis éjszakázás, kis lebegés, pihenés és pihegés, közben valahogy helyére került a konyhában egy függöny, eltűntek a dobozok és újságok a székről, rend rakódott a kisszekrényben, fiókokban, kaja is került az asztalra, futottunk egy újabb kört cipők és iskolatáskák után, egyedül is voltam kicsit, mindemellett pedig összejött a család és a közös ebéd után együtt töltöttünk egy hosszú délutánt. Sikerült néhány újabb fotoalbumot feltöltenem (egyszercsak szöveg is lesz hozzájuk), bónuszként pedig elkezdtem a naplómat is babrálni. Fogalmam sincs, hogy jött ez így össze. Bár az is igaz, hogy ha valaminek meg kell történnie, a körülmények -cseppet sem meglepő módon- mindig a legtökéletesebben alakulnak.

Már 2005 óta szeretnék egy normális női körömcipőt. De nincs. (vagyis eddig nem volt) Kicsi, keskeny és lapos a lábfejem, soha nem kaptam magamnak cipőt akkor, mikor épp szükség lett volna rá. Mindig akkor vettem, amikor találtam a lábamra illőt. Szeretem a szép cipőket. Nekem nagyon jó kis cipőim voltak nincs okom panaszra. Ha nincs olyan, ami tetszik, akkor inkább nem veszek. A kilencvenes évek második felében nem volt csizmám, mert nem voltam hajlandó bakancsot húzni. Mikor a gyerekek születtek, észrevettem, hogy nőtt a lábam. Mielőtt bárki azt mondaná, hogy nem is, mert csak szélesebb lett…. Nem. Az én lábam, én tudom. Ha nem nőtt volna hosszában, csak széltében, akkor a kedvenc sárga szandálomat nem kellett volna kidobnom. Persze az is igaz, hogy a nászúton kapottba viszont belenőttem. Nagynénémnél töltöttük a nászutat. Külföld, világváros, egy teljes utcányi cipő. Mielőtt kiutaztunk, utaltam rá, hogy nem nagyon kapok cipőt, erre ő azt mondta, hogy márpedig -ha törik, ha szakad- venni fog nekem egy szandált, mert az tuti, hogy náluk lehet kapni ekkorát is. Mert ennyi cipő között csak van egy, ami jó rám. Egy délelőtt meg a fél délután ment el arra, hogy cipőboltba be: szandált keresünk. Nincs. Cipőboltból ki. Eleinte még próbálkozott a nagynéném, aztán már csak bementünk, megkérdezte, hogy van-e akkora, és fordultunk is ki, ugyanazzal a lendülettel. Teljesen kikészültünk a mászkálástól. Végül elvitt egy más részére a városnak, s azt mondta, ha ott sem lesz, akkor ennyi. Becaplattunk, végignéztem. Volt ami tetszett, de sajnos nagy volt. Nem túl nagy, de azért mégis. Erre a boltos pasas aszongya, hogy semmi probléma, elviszi a szandált, aztán úgy 10 perc múlva vissza, és mondja, hogy próbáljam újra. Beragasztott nekem pikk-pakk egy plusz betétet. Így -bár kicsit hosszú volt- már tartotta a lábamat, és sikerült szandálhoz jutnom.

Hát, legalább ilyen kellemes meglepetés ért, mikor tegnap -végre 3 év után- kaptam magamnak körömcipőt! :)

Ennek igenis örülni kell! Még akkor is, ha nem fekete és nem olyan magas a sarka, mint én szeretem. Szép, mert egyszerű, és piros és van orra! :) Az elmúlt években, nem kaptam orros cipőt. Esős vagy hűvös időben pedig, ez elég hasznos. És ráadásul, az orra egész kellemes fazonú. Nem az a hoooosszú, és nem is a teljesen kerek. A boltban ezek kívül még egyetlen pár magassarkú 35-ös női cipő volt. Úgyhogy: megszereztem!

Mikor megnőtt a lábam, azt hittem, hogy könnyebb dolgom lesz, de valahogy a cipők is nőttek. A 36-os cipők még mindig a csónak kategóriába tartoznak. 36-os alatt egyébként elvétve lehet női cipőt kapni, ha van, akkor az sok pénzbe kerül. Nekem pedig nem szabad sok pénzért cipőt venni, mert egyáltalán nem tudok vigyázni a cipőimre. 

Örülök, az új piros cipőmnek!

Megfagyott a padlizsánom. Valaki az egyelőre még 3 fős családom (míg agyon nem csapom) tagjai közül, átállította a hűtőt 5-ös hűtésre, mitsem törődve az én kis padlizsánommal. Pedig padlizsánkrémet akartam csinálni belőle. Fokhagymával és tejföllel. Bár, most, hogy belegondolok, nincs itthon tejföl. :) Azért megpróbálom. Közben, ha már a hűtőben jártam, rendet is raktam benne, és -ó borzalom- találtam egy kislábasnyi húslevest. Hogy mikor volt nálunk utoljára húsleves, azt ne kérdezze senki, mert én már nem emlékszem rá. Levest kiöntöttem, lábast alapos fertőtlenítésnek vetettem alá, a mosogatóval egyetemben.  Valamivel sikeresen végigkaristoltam a karomat. Furcsa, mert már csak a sebet vettem észre. De ez van, mikor elkap a gépszíj. :) Most belelendültem és mindenhol rendet akarok rakni, hogy mikor szeptember elején itthon leszek, már csak takarítani kelljen, meg könyveket csomagolni. Robbantottam a konyhában is. Kaptam egy új kisszekrényt. Mivel plusz helyem keletkezett, átpakolom az amúgy szorosan lévő terítőket a fiókosból. Akkor elférnek majd a gyógyszerek is. Meg a titkos kuplerájos szekrényemet is felszámolom. :) Végre lesz helye a mézeskalács kiszúró formáknak, meg annak a temérdek kütyünek és marhaságnak, amit az évek alatt összegyűjtögettem és cipeltem lakásról lakásra. Az is igaz, hogy kíméletlenül megtizedelem az állományt. Ha valamit nem használ az ember több mint egy évig, akkor anélkül teljesen jól elboldogul az életben. A ruháknál is ezt szoktam csinálni. Muszáj. Nem halmozhatjuk fel az összes dolgot, amihez hozzájutunk az életben. Csak a legfontosabbakat tartom meg. Amikhez valami emlék fűz. Vagy amik jellegzetesen visszaadják életem egy korszakának hangulatát. Egyfelöl jó, hogy még így is gyarapodik az emléktár, másfelől meg... :) Eszembe jutott valami, úgyhogy ezt most kiegészítem. Van két hely, ahol korlátlanul gyűjthesz, mégis marad szabad zug. Ahova amit és akit csak akarsz eltehetsz. És akit/amit ezekre a helyekre jól elraksz, az veled lesz mindig, még akkor is, ha akár évekig sem használod. :)

Fiacskám poénkodik: anyaaa, a szinkronúszóknak kötelező mindent egyszerre csinálni? Szóval, ha az egyik vízbefúl, a másiknak is kötelező? :)