Az elmúlt hétvégén valami varázslat történt, mert 2 és fél napba belefért minden, ami valamilyen szempontból fontos. Kis éjszakázás, kis lebegés, pihenés és pihegés, közben valahogy helyére került a konyhában egy függöny, eltűntek a dobozok és újságok a székről, rend rakódott a kisszekrényben, fiókokban, kaja is került az asztalra, futottunk egy újabb kört cipők és iskolatáskák után, egyedül is voltam kicsit, mindemellett pedig összejött a család és a közös ebéd után együtt töltöttünk egy hosszú délutánt. Sikerült néhány újabb fotoalbumot feltöltenem (egyszercsak szöveg is lesz hozzájuk), bónuszként pedig elkezdtem a naplómat is babrálni. Fogalmam sincs, hogy jött ez így össze. Bár az is igaz, hogy ha valaminek meg kell történnie, a körülmények -cseppet sem meglepő módon- mindig a legtökéletesebben alakulnak.

Már 2005 óta szeretnék egy normális női körömcipőt. De nincs. (vagyis eddig nem volt) Kicsi, keskeny és lapos a lábfejem, soha nem kaptam magamnak cipőt akkor, mikor épp szükség lett volna rá. Mindig akkor vettem, amikor találtam a lábamra illőt. Szeretem a szép cipőket. Nekem nagyon jó kis cipőim voltak nincs okom panaszra. Ha nincs olyan, ami tetszik, akkor inkább nem veszek. A kilencvenes évek második felében nem volt csizmám, mert nem voltam hajlandó bakancsot húzni. Mikor a gyerekek születtek, észrevettem, hogy nőtt a lábam. Mielőtt bárki azt mondaná, hogy nem is, mert csak szélesebb lett…. Nem. Az én lábam, én tudom. Ha nem nőtt volna hosszában, csak széltében, akkor a kedvenc sárga szandálomat nem kellett volna kidobnom. Persze az is igaz, hogy a nászúton kapottba viszont belenőttem. Nagynénémnél töltöttük a nászutat. Külföld, világváros, egy teljes utcányi cipő. Mielőtt kiutaztunk, utaltam rá, hogy nem nagyon kapok cipőt, erre ő azt mondta, hogy márpedig -ha törik, ha szakad- venni fog nekem egy szandált, mert az tuti, hogy náluk lehet kapni ekkorát is. Mert ennyi cipő között csak van egy, ami jó rám. Egy délelőtt meg a fél délután ment el arra, hogy cipőboltba be: szandált keresünk. Nincs. Cipőboltból ki. Eleinte még próbálkozott a nagynéném, aztán már csak bementünk, megkérdezte, hogy van-e akkora, és fordultunk is ki, ugyanazzal a lendülettel. Teljesen kikészültünk a mászkálástól. Végül elvitt egy más részére a városnak, s azt mondta, ha ott sem lesz, akkor ennyi. Becaplattunk, végignéztem. Volt ami tetszett, de sajnos nagy volt. Nem túl nagy, de azért mégis. Erre a boltos pasas aszongya, hogy semmi probléma, elviszi a szandált, aztán úgy 10 perc múlva vissza, és mondja, hogy próbáljam újra. Beragasztott nekem pikk-pakk egy plusz betétet. Így -bár kicsit hosszú volt- már tartotta a lábamat, és sikerült szandálhoz jutnom.

Hát, legalább ilyen kellemes meglepetés ért, mikor tegnap -végre 3 év után- kaptam magamnak körömcipőt! :)

Ennek igenis örülni kell! Még akkor is, ha nem fekete és nem olyan magas a sarka, mint én szeretem. Szép, mert egyszerű, és piros és van orra! :) Az elmúlt években, nem kaptam orros cipőt. Esős vagy hűvös időben pedig, ez elég hasznos. És ráadásul, az orra egész kellemes fazonú. Nem az a hoooosszú, és nem is a teljesen kerek. A boltban ezek kívül még egyetlen pár magassarkú 35-ös női cipő volt. Úgyhogy: megszereztem!

Mikor megnőtt a lábam, azt hittem, hogy könnyebb dolgom lesz, de valahogy a cipők is nőttek. A 36-os cipők még mindig a csónak kategóriába tartoznak. 36-os alatt egyébként elvétve lehet női cipőt kapni, ha van, akkor az sok pénzbe kerül. Nekem pedig nem szabad sok pénzért cipőt venni, mert egyáltalán nem tudok vigyázni a cipőimre. 

Örülök, az új piros cipőmnek!