Ha jól belegondolok, igazság szerint éppen itt volt az ideje, hogy újra felessek a lépcsőn. Időnként előfordul ugyanis, hogy megfeledkezem a korlátaimról és repülni próbálok. Nem is igaz. Csak annyi igaz, hogy jókorákat esek időnként lépcsőkön. Általában a metróból felfele jövet, bár volt már lefelé is. Valami átkozottul jó őrangyal lett mellém kirendelve, vagy jó az egyensúly érzékem, eddig megúsztam komolyabb gondok nélkül. A legviccesebbb és egyben a legfájdalmasabb mégis az volt, mikor a villamos lépcsőjén estem le.

Barrzasztó egy nőszemély vagyok én! Még a magamnak tett ígéreteket se tudom betartani. A mézeskalácsot mégcsak össze se gyúrtam, elfelejtettem egy mikulásajándékot elküldeni, unokatestvérem vadonatúj kisbabájának se csináltam még semmit, pedig tényleg örülök neki, hogy megszületett! Aztán akarok még írni, tényleg akarok! És méghozzá sokat! És Londonról, hiszen itt van bennem az egész nagy halom minden, de tényleg minden amit láttam. Végre leülök a géphez, erre olyan hülyeségek jutnak eszembe, mint pölö, hogy: Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül. Meg aztán az, hogy ez a vers (mert ez egy vers Siv Widerbergertől) ugyanaz lányban, mint mikor egyszer egy fijú azt mondta nekem a saját -testem párnácskáit nem épp dicsérő- mondatom után, hogy nekem fogalmam sincs, mennyire tud szeretni egy férfi hajlatokat vagy éppen dombokat. :)

Még a hétvégén készített fotókat sem néztem meg. Nem fényképeztünk sokat, eszünkbe sem jutott, annyira túltöltött bennünket az élmény. Most megyek és megnézem a képeket. Hogy mikor írok? Nem ígérek semmit. Rossz vagyok.

Reggel arra értem be, hogy áramszünet van. Csak 9 után indult be az élet, addig is gyertyáztunk. Elárulom, hogy gyertyafénynél pisilni kimondhatatlanul romantikus. :) Az a helyzet, hogy gyertyánk van ugyan, de mivel a dohányzó kolleganőm épp nem dolgozik, meggyújtani nem tudtuk. Befelé jövet az épület mellett láttam munkásokat -szerelték a záramot- akikhez kiléptem, hogy gyufát szerezzek. Amikor az ajtót becsuktam, akkor állt meg a szemben lévő cég tulaja. Ő szokott dohányozni a kolleganőmmel, meg kicsit ismerős is, hát viccesen megkérdeztem tőle a gyertyát felmutatva, hogy van-e tüze. :) Kaptam tőle egy egész doboz gyufát. De nem ám akármilyet! Bordó négyzet alakú gyufaskatulya, rajta egy kis ezüst négyzet. Csak egyik oldalán van gyújtósáv és a belső doboz is ebből a bordó kartonból van. A gyufa meg valami sötét, vagy sötétre pácolt fa, szürke fejjel. Naggyon csácsi! :) Menő gyufa, úgyhogy vissza is adom majd. Mi meg szerzünk ide olyan sima egyszerű gyújtót. :) Kolleganőmből ez bukott ki a gyufa láttán: "Nahát, ennek még a gyufája is ilyen ékes! Ezt előveszi a lányok előtt és bugyi nem marad szárazon!"  Egyébiránt nálunk Itthon egy rakás gyertya van, meg sok-sok doboz gyufa. A biztonság kedvéért. :) Van kisgyufa, meg nagyobb, meg olyan igazi hosszú is. De mind ugyanolyan. Apukáméknak volt régen egy készlet díszgyufájuk (sose értettem milyen elgondolásból gyárt valaki gyufát dísznek, de jól nézett ki :) ). Egy szép nagy doboz, vagy 3 tucat kis téglalap alakú nyílással, és mindegyikben egy-egy kis doboz gyufa. Mindenféle képek voltak mindegyiken, és a gyufafejek szintén zöldek. Azért tetszett annyira, mert akkor még csak egyféle gyufát lehetett kapni. Aztán egy ideig gyűjtögettem a különféle gyufákat. :) Volt kék, piros, zöld, fehér egy csomófajta. Ezek többnyire cigarettát reklámozó gyufák voltak. Aztán ez a hóbort is végetért és elhasználtam mind. Most a kis tasakos cukrokat gyűjtöm. :) Már abból is van vagy húszféle. :) Erről meg ez a gyerekvers jut eszembe:

Siv Widerberg: Bélyeg 

Bélyeget gyûjtöttem.

Papa hozott egyszer egy kilót.

Azóta nem gyûjtök bélyeget.

Egy kedves fiú valami olyasmit mondott nekem, hogy az a blogoló aki nem blogol, az éppen boldog. :) Hétvégén én sem írtam. Vasárnap késő este jutottam nethez. De úgy látszik van igazság abban a mondatban. Boldog voltam hétvégén. Szombaton egy kényelmes reggeli után É.P. elhúzta a csíkot Nm-hez. Anyukám csatlakozott hozzánk és a kölykökkel meg vele nekiindultunk vásárolni. Halat szerettünk volna a vasárnapi ebédhez, meg a kisnőcinek fehér blúzt. Ezeken kívül mindent kaptunk ami csak kellett. Jól kifáradtunk és délután négy óra múlt mire végre hazaértünk. Elcsigázottan rogytam az ágyra, de sokat nem pihentem, mert ugye még az erkélyen állt a szárító az előző hét termésével. Elindítottam mosómasát is egy adag piros gönccel, aztán már este is lett. Kolbászt sütöttem, s vacsorára megint együtt voltunk. Együtt. :) Este kicsit társasági éltem is. Kedvec Barátnémmal tartottunk kipakolós estet. Remekül sikerült! :) Jócskán kiöntötte nekem a kis szívét, s én nagyon is átéreztem a munkahelyi gondjait. Nálunk sem éppen rózsás a helyzet. Csak remélni merem, a legjobbat. A legjobb pedig az volna, ha békén hagynának bennünket. Hazaérve még beszélgettünk picit É.P.-vel, aztán szó szerint álomba zuhantunk. Reggel sajnos nekem muszáj volt halat szereznem, ezért 7-kor kilopóztam az ágyikómból (bár nem akart engedni) és anyukámmal újra vadászni indultunk. Szerencsére sikerrel jártunk (bár én megmondtam, hogy ha más nem lesz, hát főzök halászlét csirkéből), és a halas embernek ráadásul tetszett a kék hajam. Ezt onnan tudom, hogy hangosan meg is jegyezte. :) É.P. délelőtt anyukámmal és a kölyökkel hazafuvarozta apukámat a szanatóriumból. Végre. Már hihetetlenül unta magát, mi meg nagyon vártuk haza. A főzés és ebéd után egy óra paradicsom következett. Végre csak úgy nyugisan, jól éreztük magunkat. A kávé issteni lett, és volt sütemény is. Igaz, nem házi, de csokis. Belefért még egy rövid anyósapós látogatás, már megint rend van itthon és még a mai napra is előkészültem. VASALTAM! Még most is szédülök tőle. :) Az egyetlen aki nem fért bele, az Kundika. Pénteken beszéltünk telefonon, akkor még őt is beterveztem szombatra. Sajnos nem jött össze.

Most meg épp emberek ugrálnak le egy tetőről. Valami rendkívülien hihetetlenül izgalmas film kezdődik éppen valami horroros. MarkyMark lesz a főszereplő, ahogy elnézem. Épp azt mondja, hogy a jó tudósnak mélységesen tisztelni kell a természetet. Hű, ő az állat jó tanárbácsi. :) Nem tudom még mi lesz, de néhány napja láttuk a Max Payne-t. Nekem az nem tetszett igazán. Na most a filmben megszakadt a kapcsolat. Mindenkivel. Naaaaggyon félelmetes. Most meg egy embert megesznek az oroszlánok. Ja, mert időnként mindenki megáll, aztán megöngyilkolja magát. Már áram sincs. Kezdenek csoportba verődni a túlélők. Ajjajj, szegény Leguziamo a vesztes csapatba került. Soha nem szabad visszamenni, leszakadni, elválni. Hacsak nem a rendező mondja. És akkor mostanra úgy néz ki, összejöttek a reménybeli túlélők. Egy kereszteződés, ahol minden útról menekülők találkoztak. Gócpont. Na most kiderült, hogy a növények írtják az embereket. És jön a szél. Szerintem az hozza a virágpor nagyságú fertőző izéket. Valami méreg az. Sajnos úgy néz ki, hogy a kétmaroknyiból már csak maroknyi marad. Marky Mark mint egy számítógép. Jaja, a növények allergiásak az emberekre. És a szél az viszi. Aszongya MarkyMark: a szél. Kerüljétek a szelet. Na akkor most már úgy néz ki, a szél a mégiscsak a barátunk, mert felhigítja a levegőben a mérget. Na megvolt az első poén a filmben. Jé, minden műanyaggá vált. Ja, ez egy modellház. :) Már a tévé is bemondja. MarkyMark hármasban maradt a nőjével és a barátja kislányával. Tessék, most egy őrült nő ad nekik szállást. Jesszusom. majdnem leugrottam a székről ijedtemben. Két méterről nézem, és ezek a piszokok beleraktak egy tipikus beszaratós jelenetet. Én meg tipikus beszarós mozinéző vagyok. Komolyan, a szívem majd kiugrott a helyéről és persze visítottam is egy nagyot. É.P. röhögött előbb. Aztán én is. De ez félelmetes. Nem is bírom nézni az ilyen filmeket teljes odaadással. Csak így, hogy közben írogatok...  Már a pincébe szorultak vissza. És most, most, most egyik pillanatról a másikra abbamaradt az egész betgség. És persze MarkyMark nője terhes. És a végén ugyanaz elkezdődik Párizsban. Frász jön rám... :)

Sőt! Jó hétvége. A tegnapot túléltem. Meg a tegnapelőttöt is. Kicsit sokat foglalkoztam sajátmagammal. Hiba.  Estére aztán minden jó lett. Lett csokitorta, meg fincsi ajándék, és egy pofa csapolt, meggyes kriek. Tavasz óta nem szeretem a Leffe-t. Még lehet, hogy teszek egy próbát a barna változattal, de a világosra már rá se bírok nézni. Lehet valamit megváltoztattak benne, mert nem olyan az íze. Na mindegy, fő, hogy a meggyes kriek még mindig pompás! :) Csodálatos habcentik alatt, jéghideg rubintos keserédesség. Naaagyon! :)

Ma derekas munkát végeztem. Hajnalok hajnalán megjártam a boltot, hogy reggelit és ebédet tehessek kis családom tagjai elé. Főztem, mostam, úgy csináltam mintha háziasszony lennék. Délután meglátogattuk apukámat. Végre. Jól néz ki, és ennek nagyon nagyon örülök! Szegényt kikészíti az unalom. :) Olyan öregek voltak a többiek hozzá képest. Jó, tudom, nem az a lényeg, hogy ki, hogy néz ki. De mégis.

Még talán annyit, hogy próbálok felkészülni a holnapra. Már feltettem a szerencsehozó fülbevalóimat. Utoljára úgy két éve volt a fülemben, de most úgy éreztem muszáj. Berendelt a tantónéni a kicsi miatt. Jajjajj!!! Már most úgy érzem magam.

Ja iggeen! Akartam még mondani, hogy a héten valmelyik este láttam A matador-t. Nem, nem Almodovar filmjét. Ezt Richard Shepard rendezte három éve. Részemről örültem a magyar szinkronos változatnak, ugyanis Pierce Brosnan hangjától hideg futkos a hátamon, de nem a gyönyörűségtől. Gregg Kinnear volt a másik fő-főszereplő. Ezek ketten két véglet és mégis értik egymást. Mert mindegyikben benne lakozik valahol mélyen a másik természete. Férfiak. Szép. Érdekes film... úgy hagy nyomot, hogy nem is érzed. Csak utána. Nem is érdekel és mégis leköt. (Engem legalábbis.) Vannak ilyen filmek. Olyan, mint a kullancs. Mikor megcsíp nem is érzed, és csak utána jössz rá a turpisságra. A színészek jól játszottak és szeretem a jó szinészkedést. Szerintem ez egyébként nem is igazán vígjáték, bár tartalmaz poénokat, amiken vigyorogtam rendesen. Tetszett! Sokkal de sokkal jobban, mint a

Szekszésnyújjork, aminek alig vártam a végét. Idegesített. Nem beszélve róla, hogy SJP olllyan vékony, hogy rossz ránézni.

Végére hagytam a kedvencemet. Nem mondok róla semmit, mert rajongó vagyok. :) Indiana Jones kalandjai szívemhez nőttek elsőtől az utolsóig. Imádom magam beleélni a mesékbe, imádok izgulni és szorongatni ami a kezem ügyébe kerül, imádom elhinni legalább néhány órára, hogy a jók győznek és soha nem unalmas az életük. :)

Én meg úgy csinálok, mintha ez egy rossz filmajánló lenne. Elsütöttem a -számomra- legjobb poént a filmből. :) Ettől függetlenül, The Jane Austen Book Club nekem 8. :) Az említett mondaton túl is van miért megnézni. Általában azok a filmek a kedvenceim, melyek jóravaló hülyékről szólnak. Ebben a filmben keverednek a teljesen átlagos és teljesen nem átlagos emberek. Viszont mind ember. Ezért jó. :) Három szerepben ismertem magamra többé-kevésbé. Vagy négyben. Olvastam a filmről néhány véleményt de egyiket sem teszem ide. Én mást láttam a képek mögött. Ez a film éppen arról szól, hogy ugyanazt a történetet mindenkivel másképp láttatja az élet. :) Így szép. Ja, és persze ezért érdemes újra és újra elolvasni, a könyveket, megnézni a filmeket.

Hhhhh....

És most itt ülök egy kádnyi rózsaszín habos forróvízben. Az egy kissé lelombozott, hogy elfogyott a joghurt, de feltaláltam magam, a müzli pedig ananászlével is nagyon nagyon kellemes. No és van egy pohár jéghideg víz is itt a kád mellett. Végre az a kósza légy is kiszédült a fürdőszobábul. Körülnéztem, tényleg nincs itt. Az a helyzet, hogy már majdnem rend van a gyeröknél! De igazi rend. REND. Ahol mindennek megvan a helye, kényelmes és átlátható rendszerben. Ilyen utoljára egy éve történt. Azóta mindig csak jött a szöveg, hogy rendet kéne rakni egyszer, a gyeröknél meg csak gyűlt a szemét. Mert az a drága mindent szeret eltenni, hogy az még majd erre meg arra. Aztán csak bekerül valahova, és onnan annyi. :) Csak tárolódik és már csak a rendrakás segítheti lakáson kívülre. Ó! Csodás dolgokat éltem meg ma, az biztos! És ez volt a sorban az első. Eleinte csak én pakoltam. Nálunk a nagy és igazi rendrakósdi egy mégnagyobb rendetlenséggel indul. Mindent lepakolok mindenhonnan, és mikor már be se lehet menni a szobába, akkortól hivatalosan is kezdetét veszi A rendrakás. Káoszból szobát teremteni igen remek érzés. Csak elég fárasztó. :) Először úrrá lesz az emberen a reménytelenség. Az én számon is kicsúszott a kupac fölött, hogy ide már csak a gyufa hiányzik. Aztán másfél zacskó szemét után kezdenek körvonalazódni a dolgok. Először persze a könyveket kell rendszerezni, azok nem heverhetnek a földön. Aztán a társasjátékok jönnek. Ezzel a nagyobb, látványosabb rész készen is van. Itt jöttek a gyerkekek. Eddig nem segíthettek, mert nem volt kedvem minden vicik-vacak újbóli dobozba/polcra helyezéséhez. És ekkor történt a második csoda. Az én 10 és fél éves fiam sajátkezűleg dobálta ki a felesleges semmirejó cuccokat. Hogy ezt is megértem! Nagy öröm! :) Innentől mint három Hamupipőke válogattuk a legot, a fémépítő csavarjait, és egyéb építős szetteket, szorgalmasan, kimerülésig. A a harmadik csodát -legjobbat- hagytam a végére. Kimentettem néhány értéktelen papírlapot... ezeket jól elteszem, és majd később megkapják. Talán. Vagy majd egyszer megtalálják.

Leletek

Hát lássuk mivel is telt ez a jó kis hétvége.

Pénteken bő két órát várakoztam É.P.-re. Gondoltam majd plázázok egyet. :) Találtam a westendben a mozi mellett egy kicsi és viszonylag halk kávézót. Kértem egy kapuccsinót és elmerültem a könyvemben. Egész jó volt. Egy órácskára. Aztán kizökkentem és muszáj volt abbahagynom. Másfél óra. Alig vártam, hogy vége legyen. Ebből a szempontból igen szomorú, hogy nem ismerem a várost. Két és fél óra annyi mindenre elég, ha tudja az ember, hogy mik a lehetőségei. Fél órát késtem a táncról. De legalább az jól kikapcsolt.

Szombaton sokkal jobb volt a helyzet. É.P.-t hamarabb elengedték, így már háromra hazaértünk. Megsütöttem a palacsintát, meghallgattam a gyerkőcöket, ettünk aztán lefeküdtem aludni. Magam sem gondoltam volna, hogy röpke 2 perc múlva már húzom a lóbőrt. 8 óra előtt ébredtem. Bucira aludtam a fejem, ébredéskor azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Gyerekek addigra már a mamát boldogították, É.P. pont akkor érkezett haza Nm-től. Következett némi készülődés, forgalmi vadászat, aztán este 10-kor már kedvenc fodrászomnál ettük a kolbászt/rétest/fagyit. Kicsit elbeszélgettük az időt, végül fél12-re értünk a WhiteAngel-be. Marcus Schulz-ot mentünk meghallgatni. Már buliztunk két éve az ő általa kevert műsorra, akkor nagyon tetszett, hát vártuk a mostani fellépését. Előtte Inpieces húzta a talpalávalót, méghozzá nem is rosszul. Őt is hallottuk már többször is, mindig élveztük amit csinált. Szóval bementünk a vájténdzselbe. A földszinten már akkor is sokan voltak, így végül az emeleten kötöttünk ki. Abban a pillanatban, hogy meghallottam az első hangokat permanens vigyor költözött az arcomra, amely a reggeli ágybaájulással tűnt csak el. :) Csak úgy élveztem a zenét, és mozogtam. Muszáj volt. :) Az egyetlen ami az éjszakában nem tetszet, a cigaretta volt. Szerencsére nem égtem ki. Iszonyú fáradtan, de nagyon jókedvűen ültünk be a kocsiba hajnali 3 után. Itthon még beugrottunk a Pingvinbe egy melegszendvicsre. (Ami külön megérne egy bejegyzést, mert azt kb. kétkilós kenyérből szeletelik, a sonkaszeletre sajtot reszelnek és úgy sütik meg, de szerintem még az a hagyományos szendvicssütő lehet náluk, mert istenien pirít és süt egyszerre. A tetejére gyakorlott mozdulattal hullámozzák a kecsapot és/vagy majonézt. Forró és utánozhatatlan! :) )

Kiváló redőnyünknek és a gyereknélküli lakásnak köszönhetően jó sokat tudtunk aludni. Délután két óra tájt érkeztünk a gyerkőcökért. Kaptunk jó kis rántotthusit hagymás krumplipürével, így az éhenhalást sikerült elkerülni. A lusta fiúk hazaautóztak, mi lányok meg sétáltunk egy nagyot. Ennek köszönhetően kiderült, hogy már a kicsi sem akar levelet gyűjteni (sehogyse akart, pedig nagyon szerettem volna rávenni :) ) Végigsétáltunk a kedvencparkon, dobogtunk a pavilonban (ezt talán utoljára csináltuk együtt. Amióta járni tudnak, rendszeresen elsétáltunk oda csak azért, hogy a pavilon közepén ugráljunk, dobbantsunk, kiabáljunk és hallgassuk a visszhangot. Aztán körbefutás szokott következni. Vagyis megfogtam a kezét valamelyiknek és elkezdem magam körül futtatni. :) Néha irányváltás, néha elszállás, ez a bevett módszer. Egyébként mindig jól jött ha várakozni kellett velük. :) ) ücsörögtünk kicsit a vaskorlátján, közben meg arról beszéltünk, milyen volt mikor kicsik voltak. Hazafelé a kicsilány jól belelépett egy nagy rakás kutyagumiba (igen, nálunk ezt még mindig így hívják :) ). Alig tudta letörölgetni a cipőjéről. Nagyon sokat nevetünk és valahogy ez az egész teljesen spontán átcsapott egy igen komoly felvilágosításba. :) Igazán jól jött ki, és az gondolom ennek éppen így kell lejátszódnia. :)  Ez volt az első alkalom, hogy egész pontosan beszéltünk a lányos dolgokról, mindent nevén nevezve. Kacagva értünk haza - ezzel a kis közös titokkal - arra, hogy É.P. takarít. :) Azért persze egy kis nyugis dögledezésre rá tudtam venni (ebben igazán igazán jó vagyok :) ) Aztán nekiálltam az én lányos dolgaimnak. :) Végül mostam is, vacsora is lett, megöntöztem szegény szomjas virágaimat, rend van a konyhában és még mindig túl sok hangulatjelet használok. :)

Szerintem eredményes volt.