A konyhában állt és kedvenc hobbijának áldozott épp.

Az éjszakai mosogatásban van valami különleges. A víz selymesebb, a tiszta edények jobban csillognak, valahogy az egész olyan fennkölt. Ezt mindig is érezte.

Itt tartott a gondolatmenetben, mikor erőteljes zümmögésre figyelt fel. A zümmögést pontosan a feje fölül hallotta. Mekkora randa nagy légy lehet az. (Ezt az egészet csak a fejében mondta ki, mert ritkán beszélt magával hangosan.)

Fájdalmas tekintettel hagyta félbe a tevékenységet és felnézett. Úgy is maradt. Megbabonázva meredt a hatalmas lódarázsra. De csak egyetlen pillanatig. Aztán az életösztön erősebbnek bizonyult. Ész nélkül rohant ki a konyhából. Mentette a bőrét. Fegyelmezetten kilépett a helyiségből. (Az igazsághoz tartozik hogy csak azért nem visitozott, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek.)

Zöld, darázsmentes rét, margaréták, kék ég bárányfelhőkkel, jól viselkedő gyerek... ezek fordultak meg a fejében, hogy megnyugtassa magát. Phúúú... ez meleg helyzet volt.

A vadat mostmár ki kellene űzni a lakásból. Közelharc szóba se kerülhet, mert azt biztosan a lódarázs nyerné. Mi legyen hát? Kétségbeesetten pörgette a fogaskerekeket. Megint csak ösztönösen tudott cselekedni. Hirtelen ötlettől vezérelve lekapcsolta a villanyt. A zümmögés azon nyomban elhallgatott, mintha csak ollóval vágták volna. Egy másodperc és valami koppant. Lelki szemei előtt már látta a darázs tetemét, mely mint kavics hull alá a hűvös konyhakőre, az ablakkal való rettenetes ütközés után... Ekkor felkapcsolta a világítást és sajnálattal vette tudomásul, hogy a gaz fenevad nem méltóztatott az öngyilokba menekülni. Ellenkezőleg! Diadalmasan sétálgatott fejjel lefelé az ablaküvegen. Ahh... kemény! Mi legyen?

Közben újra kezdődött a zümmögés és repdesés. A darázsnál csak gondolatai cikáztak gyorsabban. Idő. Időt kell nyerni. Hát újra leoltotta. Csend. Közben már körvonalazódott a terv. Egy jó terv. Villany fel. Zümmögés. Darázs a plafon alatt kőröz. Éljen! Gyorsan lepakolta a virágokat a könyöklőről és kinyitotta az ablakot. A következő pillanatban már újra lesben állt a kapcsolónál. Bámulattal nyugtázta, hogy még sosem volt ennyire gyors. De nem ért rá magát fényezni. A darázs! Meg kell tőle szabadulni, kerül amibe kerül! Nagyon merésznek érezte magát mikor újra le merte kapcsolni a villanyt. Most semmi neszezést nem hallott. Fogalma sem volt, merre lehet az állat. Ismét kis kapcsolgatás következett. Fel, a darázs a szekrény tetején. Le, teljes csönd. Fel.... és most! Most az az állat a nyitott konyhaablak külső oldalán ácsingózik, mintha jobb dolga nem is volna. A pillanat törtrésze alatt felismerte a lehetőséget. Izmai megfeszültek. Hatalmas ugrással ott termett, és erejének utolsó morzsáit összeszedve, az ablakot egyszerűen be-, a lódarazsat ezzel együtt ki- csukta. Kimerülten törölgette homlokát, a győztes mosoly már ott bújkált szája szegletében.

Szabadság! Mosogatás! Az élet gyönyörű!  Hát nem? :)