Ja, rendkívüli örömömre szolgál, hogy immár a megmutatom+hogyan+pisilek keresőszavakra is én jövök elő. Ezek szerint lassan mindenhonnan én folyok. :)

Kénytelen kelletlen, de átpakoltam a fekete táskámba. Kénytelen voltam, mert az a szép piros, amit egy éve szereztem, szerteszéjjel szakadt. Kelletlen pedig azért voltam, mert alig férek el ebben a másikban, ráadásul mostanában nem annyira vagyok oda a feketéért. Nincs mese, kell egy piros táska! Az az aprócska probléma ezzel, hogy szeretném, ha nem lenne túl nagy, de túl kicsi sem, sok rekeszest szeretnék, ha lehet mindet zippzárral, nem korallpiros vagy tűzpiros, hanem sokkal inkább meggypiros árnyalatban, semmiképpen nem lakkosat, és ezen felül természetesen legyen max. középáras. Hát... talán nem lehetetlen.

Kész vagyok, elegem van. Hosszú hetek kemény munkájával sikerült a beérkezett leveleim számának 90-re való csökkentése. Végre úgy látszott, utolérem magam, elfogynak a továbbküldésre váró hülyeségek. De nem. Sőt azt hiszem a hülyeség osztódással szaporodik. Múlt hét elején még 90 volt, most újra 151. Egyet elküldök és kettő jön helyette. Borzasztó! Ez olyan, mint a mesebeli bűvös 99-es szám, csak fordítva. :) Azt hiszem, csak az lesz a megoldás, hogy egy az egyben törlöm. Úgy ahogy van, az egészet. Akkor majd nem idegesít. Hiába téééényleg gyönyörű képek, hiába naggyon vicces kisfilmek. Mondjuk a halálom a továbbküldős. Abból is főleg az a fajta, aminek a készítője és továbbküldője csak és kizárólag gonosz. Vagy totál hülye. Mert van olyan is. A napokban kaptam pl. egyet. Az küldte, aki mellettem ül a szobában. :) Ez persze nem probléma, én is szoktam mélezni a konyhából a szobába. De. Van orcája rámnézni és azt mondani, hogy bocs, küldök egy továbbküldőst, bár tudom, hogy rühelled, de olyan szépek a képek. Erre egyetlen hülye kép, nem vált, ráadásul nem is valami különlegesen szép vagy megkapó, a szöveg pedig merő rosszindulat. Az amelyik csak példálózik, hogy mi történt azzal aki nem küldte tovább és mi azzal, aki továbbküldte, aztán a végén aszongya (szószerint) ha nem küldöd tovább, a balszerencse feléd fordítja ocsmány fejét. Jó, hát valami ilyesmi. Már bocsánat, de hogy gondolhatja bárki is, hogy én ezzel fogom zaklatni a barátaimat, családomat vagy akárki mást. Hogy lehet valaki annyira... eh, hát nem is tudom milyen az, aki ilyesmit továbbküld. Az zavar az egészben, hogy nem elég ráfújni, hogy eltűnjön. Két egész gombnyomásomba kerül. Nem bírom az ilyesmit. Volt már, akinek szóltam, hogy küldhet bármi érdekeset, de legyen szíves a lánclevelekből kihagyni. Erre azóta nem levelezünk. Szerintem nem veszítettem sokat. :)

Régen volt ilyen hangulatú éjszakám. Mindenki alszik és én kicsit egyedül vagyok. De ez nem a magányos egyedüllét, ez az a fajta, ami néha kell.

Annyi levél van a postaládámban, hogy csak na! Egyszer majd fogom és kitörlöm az egészet. Már rég követhetetlen, hogy mi a fontos belőle és mi nem az. Ott van az egész ömlesztve. De azért jó is volt beleolvasni... jó is meg rossz is. Olyan, mint a könyv. Némelyik beleivódik az emberbe körítéssel együtt. És már egész életemben -ha beleolvasok- érezni fogom a történettel együtt azt is, milyen volt a világ körülöttem és milyen érzéseim voltak, mikor először olvastam.

A mai nap tehát jó nap. Délután motoroztunk. Még mindig imádom! Mikor elérkezik a tél utáni első motoros kirándulás, az fantasztikus érzés. Irtóra szeretnék már két keréken gurulni, de kicsit tartok is tőle. Elfelejtem feltenni a kendőt, sálat; és vajon hol van a kesztyűm? Ilyenkor még sok a ruha, szinte páncélként tart. A dzseki zippzárját úgy kell felrángatni, és ha végre sikerül, nem kapok levegőt. Aztán előreszólok, hogy jövök... felülök... és attól a pillanattól vigyorgok. Egyfolytában vigyorgok. És egészen addig vigyorgok, míg a lábam újra talajt nem ér. (És ez a következő hetekben is így marad.) Közben gurulunk, érzem az illatokat, figyelem, hogy változik a táj. Füst és virágillat úgy váltakoznak, ahogy a falvak és szántók. Aztán erdő következik, valami teljesen más. A fák még csak ébredeznek, de a bokrok, cserjék némelyike már egész tele van az zöld levélkezdeményekkel. Pillanatra becsukom a szemem, beleélem magam milyen lesz ha már zöldell az egész. Amint újra kinyitom, meglátom a tavat. És a tó olyan kék, mint utoljára tavaly ősszel. A kanyargós kis utakat autópálya váltja. Végre megindulunk igazán. Húz a motor, érzem milyen erős, mennyire könnyedén száll, és imádom! Na igen, itt a tavasz! :)

A lányom ma kérdésekkel árasztott el. Teljesen önállóan. Ő volt kíváncsi és engem kérdezett. :) Éljen! Emlékszem, én nem kérdeztem. Kölcsönkaptam a gólyahozzát. Anyukám látta nálam. Kérdezte, hogy olvastam-e és értettem-e belőle mindent. Természetesen rávágtam, hogy értettem, pedig még azt sem értettem, hogy mennyi mindent nem értek belőle. Most nagyon boldog vagyok, hogy a lányom csak úgy kérdez és főleg, hogy engem kérdez. :)

Na, tegnap óta már a fogdoktorbácsi is tudja, hogy nem vagyok 100-as. A korábbi alkalommal azzal kezdtem, hogy amint beültem a székbe, kicsivel több mint felét megittam az öblítésre odakészített langyos víznek, mert borzasztóan szomjas voltam, mert rohantam egész úton, hogy odaérjek, mert elaludtam délután. Tegnap meg, úgy esett, hogy mikor közeledett a fecskendővel, hogy beadja az érzéstelenítőt, teliszájjal nekiálltam röhögni. Szegény egy pillanatra nem tudta mi van, aztán velem nevetett, csak még nem tudta, hogy min. Nekem ugyanis beugrott a kép, mikor hazaérve a tükörben láttam, hogy az orromig fénylik a szám jobboldala fölött szétkent ajakír. Eszembe jutott, hogy még a szemem is elzsibbadt, és, hogy újra ez vár rám, és muszáj volt nagyon röhögni. Elcsukló hangon mondtam, hogy mivan, s aztán úgy kellett magamra erőltetni a komolyságot. Még akkor is vihogtam magamban, miközben a tűt az ínyembe szúrta. Az asszisztensnő (nagyon kedves nőci) csinált néhány felvételt az orcámról, aztán nagyra tátottam, dokibácsi körülnézett kis tükrével a számban, mondta, hogy hümm-hümm, felvette a kis köszörűjét, és elkezdte használni, -nagy meglepetésemre- fél fogsorral arrébb, mint ahol én vártam. Rámnézett, és azt mondta: na erre nem számított, igaz? Ezt a kis foltot innen eltüntetem. :) Ezen megint nevettünk egy sort, és 5 perc múlva a folt leghalványabb jele nélkül vártam a folytatást. A másik fog, ami miatt mentem, már kicsit keményebb dió volt. Először  kiszedte a régi tömést. Itt megállt, és ragaszkodott hozzá, hogy megnézzem a tükörben, micsoda randa fekete foltok vannak a fogam belsejében. Ezt nem először csinálta velem, és mondhatom remek módszer, a rossz fog elég undorítóan tud kinézni. Így aztán alig várja az ember, hogy jöjjön a  jó fogdoktor, kitakarítsa és rendbetegye. :) Az egész - a röntgennel, zsibbadással és röhögéssel együtt- nem tartott tovább, mint harminc perc. Hihetetlen, hogy emiatt mennyit görcsöltem régen. Annyira jó érzés, hogy már nem így van. :)

Hülye hasábok!

Valamit kell már kezdenem. Keresek valami új hátteret... most le is veszem azt ami éppen van. Vagy választok idiglenesen egy másik sablont. Majd megnézem, hogy mutat kívülről. (Másnap aztán örülök, hogy jé, egyre többen olvasnak. Tisztára mint mikor felvettem a telefont a csengőhang beállítása miatt. :) )

Kedden jártam az összes orvosomnál. Így már mehetek a zokmányirodába, hogy meghosszabbíttassam a jogosítványom. Talán még vezetni is fogok egyszer. Délután kiderült, hogy csak egyetlen lyukas fogam van, amit gyorsan be is tömött a doktorbácsi. Kaptam érzéstelenítőt, amitől még a szemem is elzsibbadt. Az orrlyukamon nem éreztem a levegőt, akárhogy fújtattam, az orrom csúcsát tapintva olyan volt, mintha valaki mást érintenék, a számat meg nem tudtam belabellózni. Először a zsibbadástól, aztán a röhögéstől. Itthon láttam, hogy a zsibbadt rész fölött gyanusan fénylik. Sikerült egészen az orromig bekenni. Még jó, hogy nem használok rúzst. :) Azt mondta van még két amalgámtömés, amit ki kell cseréltetnem, mert alatta szinte biztos, hogy rosszak a fogaim. Hétfőn megyek vissza, akkor a problémásabbat meg is javítja. Nem gond, hozzá tényleg szívesen megyek. Egyébként ő az első fogorvos, akitől nem félek. Korábban annyira féltem, hogy volt amikor sírva fakadtam a fogorvosi székben. Pedig már felnőtt voltam, és pedig a doktornő úgy beszélt velem, mintha értelmes ember volnék. :) Mindig azt gondoltam, hogy nekem szörnyen rosszak a fogaim. Aztán a szerencse ehhez a dokihoz vezérelt, és akkor egyszercsak kiderült, hogy nem is annyira borzasztó a helyzet. (Az igaz, hogy a korábbi évek alatt mindegyik oldalról megszabadítottak egy-egy rágófogamtól, de legalább lett hely, hogy szépen kiegyenesedjen a többi elöl. :) ) És én azóta is boldogan járok a fogorvoshoz. :)   Végül utolsó állomásként voltam a nőgyógyászomnál is. Ez annyira nem nagy szám, mint a fogorvos, mert középiskolás korom óta minden évben rendesen elmegyek szűrésre. Ezzel együtt egy ilyen körből évente egy épp elég.

Egy hete megérkezett az öcsém. Nálunk vacsoráztak anyukámékkal múlt szombat este. Tárkonyos ragulevest főztem. Nem lett tökéletes, de senkit nem érdekelt, örültünk, hogy végre hazatért. Szép este volt, bár anyukámnak sikerült laposra taposni az én kis rózsaszín lelkivirágom. Nem baj, igyekeztem túltenni magam rajta és vasárnap délelőtt meg mi mentünk át hozzájuk. Hirtelenjében jó sokszor láttam a kistesót és nagyon furcsa lett. Néztem a mozdulatait, hallgattam a hangját, kifejezéseit és rájöttem, hogy mit érzek. Felnőtt az öcsikém. 4 év van köztünk, és mindig volt benne eddig valami fiús. Most meg... férfi lett. Pedig a szakállát már leborotválta. Az volt még csak a durva! Mikor tavaly nyár végén elutazott, azt mondta nem vágja le, míg haza nem ér. Úgy nézett mi mint Rumcájsz. :) Szakáll nélkül egy kicsit barátságosabb látványt nyújt. Szerintem jóképű volt mindig, olyan kölyökképű. Most meg valahogy felnőtt lett. Furcsa. Jó lenne, ha újra olyannak láthatnám.