Na, tegnap óta már a fogdoktorbácsi is tudja, hogy nem vagyok 100-as. A korábbi alkalommal azzal kezdtem, hogy amint beültem a székbe, kicsivel több mint felét megittam az öblítésre odakészített langyos víznek, mert borzasztóan szomjas voltam, mert rohantam egész úton, hogy odaérjek, mert elaludtam délután. Tegnap meg, úgy esett, hogy mikor közeledett a fecskendővel, hogy beadja az érzéstelenítőt, teliszájjal nekiálltam röhögni. Szegény egy pillanatra nem tudta mi van, aztán velem nevetett, csak még nem tudta, hogy min. Nekem ugyanis beugrott a kép, mikor hazaérve a tükörben láttam, hogy az orromig fénylik a szám jobboldala fölött szétkent ajakír. Eszembe jutott, hogy még a szemem is elzsibbadt, és, hogy újra ez vár rám, és muszáj volt nagyon röhögni. Elcsukló hangon mondtam, hogy mivan, s aztán úgy kellett magamra erőltetni a komolyságot. Még akkor is vihogtam magamban, miközben a tűt az ínyembe szúrta. Az asszisztensnő (nagyon kedves nőci) csinált néhány felvételt az orcámról, aztán nagyra tátottam, dokibácsi körülnézett kis tükrével a számban, mondta, hogy hümm-hümm, felvette a kis köszörűjét, és elkezdte használni, -nagy meglepetésemre- fél fogsorral arrébb, mint ahol én vártam. Rámnézett, és azt mondta: na erre nem számított, igaz? Ezt a kis foltot innen eltüntetem. :) Ezen megint nevettünk egy sort, és 5 perc múlva a folt leghalványabb jele nélkül vártam a folytatást. A másik fog, ami miatt mentem, már kicsit keményebb dió volt. Először  kiszedte a régi tömést. Itt megállt, és ragaszkodott hozzá, hogy megnézzem a tükörben, micsoda randa fekete foltok vannak a fogam belsejében. Ezt nem először csinálta velem, és mondhatom remek módszer, a rossz fog elég undorítóan tud kinézni. Így aztán alig várja az ember, hogy jöjjön a  jó fogdoktor, kitakarítsa és rendbetegye. :) Az egész - a röntgennel, zsibbadással és röhögéssel együtt- nem tartott tovább, mint harminc perc. Hihetetlen, hogy emiatt mennyit görcsöltem régen. Annyira jó érzés, hogy már nem így van. :)