A második éjszakát Luccaban töltöttük. Természetesen itt is egy aprócska gikszerrel kezdtük, kiderült, hogy csak az utcán lehet parkolni. Ámde a második parkolóhelyvadász kör után amikor tanácstalanul megálltunk a gps-en nézelődni, lélekszakadva futott oda hozzánk egy néni. A néni abból a kocsiból származott ami előttünk kanyarodott be az utcába és állt be az egyetlen szabad helyre. És csakis azért futott, hogy szóljon nekünk: lett egy újabb üres hely mögöttük. Juhéj! Nagyon nagyon kedves néni volt! Így aztán húsz perc kóválygás és a környező utcákkal való ismerkedés után máris elfoglalhattuk a szállást. A házigazdasszony kérésünkre ajánlott vacsorázó- és ivóhelyet is (nem az ivókutakra gondolt), ledobáltuk a cuccot s már ott sem voltunk. 

Öt percnyi sétaútra kezdődött az óváros. Ahol pedig olyan furcsaság történt velem ami még sosem. Hirtelen ismerős atmoszféra szakadt rám. Mintha ismertem volna minden utcát. Csudamód otthon éreztem magam. Kerestük a vacsorázásra kiválasztott éttermet közben hirtelen láttam magam. Ott voltam sokkalsokkal régebben, és hajnalban, hosszú ruhában, főkötőben siettem a piacra. Hogy ez honnan jött? Passz... Élveztük hogy a járókelők ritkultak, az este sűrűsödött körülöttünk. Borzasztóan szerettem volna felmenni legalább a toronyba, de sajnos a nézelődéshez túl későn érkeztünk, minden zárva volt (Lucca ezért (is) vár még rám). Ellenben és viszont a vacsoraidő még nem kezdődött el. Éhesség volt, ezért mi akkor is beültünk és tényleg csak egy egész csöppet zavart, hogy ketten vagyunk az egész étteremben. Ahhoz az asztalhoz ülhettünk amelyik legjobban tetszett. Vagyis amelyik nem volt foglalt. Szemmel tarthattunk minden érkezőt, valamint a konyhát, és remekül láttuk a falakon függő aktuális tárlatot (sajnos elfelejtettem ki művei) meg régi fotókat. Jókat vihogtunk az egyiken, amin mintha én lettem volna a hatvanas években. Sajnos a vacsora számomra nem alakult a legjobban, mert annyi zsiros pecsenyelé áztatta a hús meg a köretet is, hogy csak alig a felét tudtam megenni. Viszont legalább finom vörösbort hoztak a kért fehér helyett. Mire befejeztük a vacsorát alig lehetett elférni az asztalok között, minden lehetséges helyen ültek. Sőt hűlt helyünket sem találtuk hátranézve, mert azonnal elfoglalta a következő éhes társaság. Eredetileg még italozást is terveztünk, de annyira erős volt a bor és olyan keveset ettem hozzá, hogy inkább csak sétáltunk vigyorogva. Közben meg a csomag kekszre gondoltam, amit a szállásunkon hagytunk. Csavarogtunk, szobrot nézegettünk, aztán egész közel jártunk már a városkapuhoz, amikor eccercsak mindent elborított a frissen sült péksüteményillat. Nyammm... és akkor ott az óvárosból kifelé menet egy egész kicsike pékségben az éppen kisült forró paradicsomos-gombás-sajtos nemtommiből lett nekem egy elképesztően finom meglepetés pótvacsorám. Így már nem is maradt más, mint elalvás előtt desszertezni a kekszből és elképzelni a következő napot.

Arról pedig a következő bejegyzésben.