Lázasan várom, hogy ideérjen végre a boldogujj kétezerkilenc. Beteg egy szilveszter az idei, sajnos nem átvitt étterembe. Nem mondhatom el mit köhögtem fel reggel, mert többé senki nem tudna velem hányiger nélkül beszélgetni. Hogy mondjak valami csábítót is, per pillanat letrombitálok bárkit. Őrülten izgatott vagyok tehát, és a családom is az mert nulla hangom van. És mikor 10 perc múlva bejöttek én hiába mondtam, hogy kiabáltam amikor kezdődött. De nem azért jöttünk össze, hogy azon vitatkozzunk, ki ölt meg kit... jól vagyok (erre rá is tüsszentettem kétszer háromszor négyszer) és csak somolygok a vörös és sebesre dörzsölt orrom alatt. Egész estés program a házi-bél-íz+dögrovás. Élien! Befejezem akkor most a sírást. Ha belegondolok, fantasztikus 2008-ban volt részem (ez tök komoly ám, volt adok-kapok meg minden). Mindegy, hogy a mai nap milyen. Ha jobban belegondolok, csak azt mondhatom: boldog 2009 ide veled!

Kellemes évzáró tevékenységet mindenkinek akire gondolok, meg aki szereti, és figyeljetek oda gyerekek, hogy mit csináltok holnap! Ez nagyon fontos!

Itt gőzerővel zajlik a boldogkarácsony... majd jövök egyszercsak.

Igaz, hogy addigra elfelejtek mindent amit most le akartam írni... vagy, ha nem felejtem el, akkor addigra már nem lesz aktuális. Ma reggel is úgy terveztem, hogy írkálok kicsit. Adtam az érzésnek, belebújtam a pihe-puha köntösömbe. Kedvenc tejeskávém társaságában az ablak mellé ültem a konyhában. Reggelre minden csupa hó volt. Még gyújtottam egy mécsest, csöpögtettem egy kis bergamott-ot a tálkába. Aztán csak úgy éreztem. :)

Szóval írom itt a hülyeségeket egyfolytában...  méghogy csak emlékek. Pfff... 

Tegnap a kicsilány iskolai előadásán voltam. A közeli templomban szokták tartani minden év végén. Nem azért mondom meraz én lányom, de az ő osztályuk adta a legszínvolnalasabb, fülnek legkellemesebb zeneszámot. Templomban énekelni, különösen jó, és ezzel máris odaértünk a mondandómhoz. Onnantól, hogy (az utolsó pillanatban, kb. 2 órával az indulási idő előtt tudtuk meg, hogy egyáltalán lesz koncert) leadtam a suliban leánykámat, egyfolytában régi emlékek jöttek a fejembe. A hangulat meg még ma is tart. Halványlila segédfogalmam nincs, hogy miért pont azok a dolgok maradnak meg bennem amik, de azt tudom, hogy sokszor komplett képek ugranak be teljes részletességgel, hangokkal, illatokkal fűszerezve. A műsor alatt eszembe jutott a gyerekkorom, ugyanis a tantónénik kórusa elénekelte az egyik karácsonyi dalt. Azt amit év végén sulis koromban tutira előadtunk ami az én kedvencem volt, amit a magyartanárnőnk lánya kísért fuvolán. Aztán, hogy milyenek voltak az én fuvolaóráim abban az állott nikotinnal átitatott szobában Imre bácsival. Hogy hányszor láttam az ellenőrzőmben, hogy U.A., és a történet, miszerint az egyik lány azt hitte, hogy az U.A. az ő monogramja, és csak sokára derült ki, hogy az egész pontosan: ugyan az. Vagyis, hogy a jövő órára a lecke U.A. Dorka, aki már szinte felnőttnek tűnt számomra és óvónéninek tanult és együtt grimaszoltunk, az első zeneiskolai minihangverseny, ahol mindent elfelejtettem a színpadon és a tanárom súgta föl, hogy háááá én meg visszakérdeztem, hogy jó, de, hogy kell fogni? :) És, hogy mi is rendszeresen jártunk szerepelni, fellépni, versenyekre az énekkarral. És minden tanév végén volt komoly előadás, szép színházteremben, amire hatalmas izgalmak közepette készültünk. Emlékszem milyen volt az egyenruhánk, a hajam, a hangom. Hogy milyen volt a keményített, illatosra vasalt néptánc ruhát büszkén vinni a fellépésre...  meg effélék. Hm... igen, ahogy korábban említettem most ma van és amit leírtam tényleg csak emlék. Ennek ellenére nagyon remélem, hogy a következő 50 évben sem hullik ki a fejemből!

Ahogy a lányom mondaná: teljesen nem ide, de erre a számra rá vagyok kattanva tegnap óta. Kleerup feat. Titiyo :)

Ja igen, jön az évvége. Ilyenkor talán jellemzőbb, hogy az ember visszagondol. Napokkal, hónapokkal, évekkel játszik gondolatban. Pörgeti az emlékképeket, érzések rohannak át néhány pillanat alatt a lelkén, aztán megállapodik újra a jelennél.

Reggel egyedül üldögéltem a konyhában, azon igyekeztem, hogy összeírjam mit akarok sütni-főzni. Előkészítettem É.P. nagymamájának lúdláb receptjét. Jónéhány év telt el azóta, hogy felírtam valami fecnire. Na ma reggel pont a fecni kezdett érdekelni. Jól összehajtott lap. Egyet hajtok és máris előttem az elszámolás, amit sajátkezűleg kanyarítottam oda akkoriban: 500 v.jegy, 300 m.jegy, 200 mappa 2 db, 2000 hobbibolt, 1600 Ikea, 240 kaja 4840,- Kinyitom teljesen és máris előttem van egy 2001-es Kreatív-Hobby blokk. Hmmm.... Alaposan megnéztem mit vettem. Be is ugrott az utolsó szalagig. Aztán már nem lehetett megállítani, jött minden. A legfontosabb az év eleji jó nagy szar, amit még én kavartam előző évben, aztán a ráébredés, hogy nem haragudhatok másokra, mert én döntöttem. Aztán, hogy otthon voltam egy kétévessel meg a naggyal, aki már három és félnél járt. :) Gondolataim nagy részét ők és É.P. töltötték ki, a többin osztozkodott mindenki más. Már jártam zsúrozni, nagyokat ittunk a csajokkal havonta egyszer és az öcsém ingét vettem fel néha, mert nem volt normális cuccom ami rám jött volna. Pénzünk semmi, se lakásunk, se bútorunk. Év vége felé a kerek szülinapom, az unalom kezdeti jelei...  De azért jó volt. :)   De az egész csak egy percig tartott. (a szülinapi évlistámat azóta sem fejeztem be, csak aznap érdekelt igazán) Emlékszem rá, és pontosan ott a helye. Az emlékeimben. Most ma van!

Tegnap Madonnát hallgattunk a kocsiban. Szeretem ezt a számot.

Múlt csütörtökön busszal mentem dolgozni. Gondolatban kissé előreszaladtam, így kapásból az Árpád hídig (Petőfi helyett) kértem a buszjegyet. :) A sofőrbácsi villantott egy mosolyt: meddiig? Én kedvesen mosolyogva (mint aki biztos benne, hogy nem hallották amit mondott): az Árpád hídig. Sofőrbácsi vigyorogva: pisztolya van? Én meg értetlenül: nincs. Erre ő: pedig akkor eltéríthetne. :) Na közben leesett nekem is és míg javítottam és megkaptam a menetjegyet, együtt rötyögtünk.

Tegnap -vagyis szombaton- főzésen kívül nem csináltam semmit. Viszonylag korán keltünk, fél10-re már túl voltunk a reggelin. Utána kis dögledezés, olvasgatás, aztán megérkezett Kundika. Ó, nagyon-nagyon-nagyon rég volt nálunk utoljára. Igen hiányzott már, meg -ahogy mondta- én is neki. Tökjó laza, nyugodt volt. Legalábbis az első félóra után. Senkinek nem könnyű ha hónapokat kell eltöltenie a párja nélkül. (Most lelkiismeret furdalásom van a sógornőm miatt. Szeretem őt, de nem vagyunk annyira közel egymáshoz, hogy barátnők legyünk. Ritkán eszembe jut, hogy meg kellene keresni és beszélgetni vele, de mindig olyan érzésem van, hogy fölösleges az időjárásról beszélgetnünk. Pedig nagyon valószínű, hogy innen kellene indítani és később jönnének az igazi dumálások is.) Visszatérve Kundira, jött, hogy itt legyen velem kicsit és beszélgessünk sokat. :) A megbeszélés szerint segített volna ebédet főzni, aztán megenni és kávézni. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy érkezés és az üdvözlőcuppantások meg közös családi örvendezés után főztem egy kávét. 10 perc múlva békésen üldögéltünk és kávéztunk a konyhapult és az asztal közötti 80x120 centis részen, a konyhakőre letett párnákon. Valahogy sokkal meghittebb volt, mint széken ülve. :) Úgy éreztem eltakarnak a bútorok. És különösen titkos, magántermészetű dolgokat jobban lehet halkan, kis zugokban megbeszélni. :) Kettőre azért elkészült a pizza is, de én aaaannyira elfáradtam, hogy ebéd után már csak pihenni bírtam. Este valahogy beugrott, hogy jéééé, hát Luca napja van! Természetesen ezzel tökéletesen lehetett indokolni az egész napos semmittevést. A gyerekek is elég későn feküdtek. Alig tudtam befejezni a mesélést -elég érdekes részhez érkeztünk- este 10 is elmúlt mire elaludtak. Eztán É.P.-vel megnéztünk kb egy tucat részt az Így jártam anyátokkal-ból és máris éjjel egy óra lett.

A mai nap első felében úgy tűnt, folytatódik a remek széria, hiszen háromnegyed10-kor keltünk. :) De a reggeli után megkaptam, hogy ma már nincs Luca nap. Viszonzásul szörnyen megsértődtem és mártírságom biztos tudatával indultam dolgomra. Istenbíz nem ezért, de rögtön el is törtem egy poharat. :) Délután meg egy kistányért. Ez utóbbi nem számít, mert ugyanabba a készletbe tartozik aminek megsemmisítését néhány nappal ezelőtt elkezdtem. :) Így estére meg arra a megállapításra jutottam, hogy mégis jó valamire a vénülés. Az emberre csak ragad ez-az a koszon kívül, mert ahhoz képest, hogy semmit nem csináltam, van mosott ruha, ebédeltünk is (nem is rosszat és én főztem), feltettünk egy kis díszítést a szobákban, meglátogattuk anyósomékat, kiveszekedtem magam a gyerkőcökkel, tanultunk verset is, most meg a kisnőci itt a hátam mögött nyomkodja szorgalmasan a formákat a mézeskalács tésztájába. :)

Már tudom, éjszakába nyúló napom lesz. Rengeteg tésztát gyúrtam, biztos, hogy éjjelig tart majd megsütni. Ez minden évben így van. Összesen annyi változott, hogy pár szezon óta a gyerekek segítenek kiszúrkodni a formákat. Ja, ma találtam bő félkilónyi tavalyi szaloncukrot. Jó lesz a fára. A frisset meg kitesszük tálban az asztalra. Bár szerintem izgis úgy kicsomagolni a fán lévő cukrot, hogy aztán ne látszon, hogy már semmi nincs a csomagolásban. :) Ó és elpakoltam a gyerekek alsós üzenőfüzeteit, ellenőrzőit meg néhány tőlünk örökölt könyvüket. Közben kivételesen eszembe jutott a jövő. Hogy micsoda öröm lesz nekik megtalálni ezt a dobozt felnőttkorukban. És, hogy fognak majd vigyorogni a gyerekeikkel a beírásokon. És, hogy jövőre már nem lesz egy darab alsós kölyök se a családban. Hm... na mindegy. Elkezdtem összeírni az ajándékötleteket. Igazán jó dolgok ugrottak be. Mindjárt előkeresem a karácsonyi cd-met. Én csináltam (eredetileg kazettára) úgy 10 éve. Nem kizárólag karácsonyi zene van rajta, de valahogy úgy esett, hogy minden évben ez szól a mézeskalács sütés alatt. :)

Nincs visszaút, nyakig vagyok a karácsonyi hangulatban. 

Esetleg meg tudná nekem mondani valaki, miért van az, hogy senki nem akar táncolni velem? Odamegyek. Megállok. Egyedül. Várok, mert én még úgy nőttem fel, hogy a fijúk kérik fel a lányokat. Meg, hogy hivatalosan ők kezdeményeznek. Táncolásban is. De senki nem jön oda. Rámnéznek és pfff.... Pedig azért volt több is köztük, akikkel órán már táncoltam. De nem, senki nem jön. Még a táncórai párom sem. Alig akar észrevenni, aztán mégis kegyeskedik rámvetni a pillantását, odalép, elmondja, hogy épp keres valakit és továbbáll. Vagy ott volt az a fiú, aki odajött, megkérdezte, hogy van-e rágóm; én odadtam neki azt az egy szemet ami nálam volt, megköszönte és elment felkérni valaki mást. :) He? Mivan? Szerintem annyira nem vagyok csúnya. Se ordenáré. (Legalábbis igyekszem, hogy ne legyek az) Szeretek táncolni és tudom is a lépéseket. Úgy tudom büdös se vagyok. Se irtózatosan kövér. Nálam sokkal ducibbak is táncolnak, méghozzá nagyon is jól. Részeg sem voltam. Jó, hát van azért negatívum is, mellszűkében éppen nem vagyok, de ismer a világtörténelem néhány férfit, akiket ez nem riaszt. Kicsike is vagyok, de úgy érzem az táncnál szintén nem egy katasztrófa. És van még egy: tánc közben a partner szemébe nézek és mosolygok. Valami taszító van az aurámban asszem. Pedig kedves vagyok, nem egy emberevő... Szóval egyetlen percet sem táncoltam. Annak ellenére, hogy odavagyok az ötletért, hogy végre úgy táncoljak valakivel/bárkivel, hogy nem a tánctanár mondja előre a figurát, hanem nekem kell odafigyelni és érezni, hogy merre vezet a férfi. Le vagyok törve. Többet nem megyek ilyen bulira. Úgy néz ki, fölösleges.

Barrzasztó egy nőszemély vagyok én! Még a magamnak tett ígéreteket se tudom betartani. A mézeskalácsot mégcsak össze se gyúrtam, elfelejtettem egy mikulásajándékot elküldeni, unokatestvérem vadonatúj kisbabájának se csináltam még semmit, pedig tényleg örülök neki, hogy megszületett! Aztán akarok még írni, tényleg akarok! És méghozzá sokat! És Londonról, hiszen itt van bennem az egész nagy halom minden, de tényleg minden amit láttam. Végre leülök a géphez, erre olyan hülyeségek jutnak eszembe, mint pölö, hogy: Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül. Meg aztán az, hogy ez a vers (mert ez egy vers Siv Widerbergertől) ugyanaz lányban, mint mikor egyszer egy fijú azt mondta nekem a saját -testem párnácskáit nem épp dicsérő- mondatom után, hogy nekem fogalmam sincs, mennyire tud szeretni egy férfi hajlatokat vagy éppen dombokat. :)

Még a hétvégén készített fotókat sem néztem meg. Nem fényképeztünk sokat, eszünkbe sem jutott, annyira túltöltött bennünket az élmény. Most megyek és megnézem a képeket. Hogy mikor írok? Nem ígérek semmit. Rossz vagyok.

Tegnap meg úgy jártam, hogy muszáj volt már elmenni a nagybevásárlást megcsinálni, mert csak egy mezítlábas pizzát tudtam sütni vacsorára, aztán annyi. Se liszt, se cukor, se olaj, setöbbi. Semmi nem volt már itthon. Este szépen kisuttyantam, a kocsit megpakoltam, már majdnem végeztem, mikor aszongya a hangosbeszóló, hogy allo mars! A kedves vásárlók bevásárló kocsijukat hátrahagyva haladéktalanul hagyják el az áruház területét! Jajj nagyon elszomorodtam egy kicsit, mert ugye ez így elvesztegetett idő... és persze gondolom az áruházi dolgozóknak is rettentő öröm visszapakolni a polcokra. Valószínűleg bombariadó lehetett. A dolgozók is jöttek kifele azonnal és közben nézték a birka vásárlókat, akik halálosan nyugodtan álltak a pénztáraknál. Hát csak nem fogják komolyan venni ezt a hülyeséget! Na mindegy. Ma megismételtem és sikeresen teljesítettem a küldetést. Ugye most egy szinttel feljebb léphetek?

Reggel arra értem be, hogy áramszünet van. Csak 9 után indult be az élet, addig is gyertyáztunk. Elárulom, hogy gyertyafénynél pisilni kimondhatatlanul romantikus. :) Az a helyzet, hogy gyertyánk van ugyan, de mivel a dohányzó kolleganőm épp nem dolgozik, meggyújtani nem tudtuk. Befelé jövet az épület mellett láttam munkásokat -szerelték a záramot- akikhez kiléptem, hogy gyufát szerezzek. Amikor az ajtót becsuktam, akkor állt meg a szemben lévő cég tulaja. Ő szokott dohányozni a kolleganőmmel, meg kicsit ismerős is, hát viccesen megkérdeztem tőle a gyertyát felmutatva, hogy van-e tüze. :) Kaptam tőle egy egész doboz gyufát. De nem ám akármilyet! Bordó négyzet alakú gyufaskatulya, rajta egy kis ezüst négyzet. Csak egyik oldalán van gyújtósáv és a belső doboz is ebből a bordó kartonból van. A gyufa meg valami sötét, vagy sötétre pácolt fa, szürke fejjel. Naggyon csácsi! :) Menő gyufa, úgyhogy vissza is adom majd. Mi meg szerzünk ide olyan sima egyszerű gyújtót. :) Kolleganőmből ez bukott ki a gyufa láttán: "Nahát, ennek még a gyufája is ilyen ékes! Ezt előveszi a lányok előtt és bugyi nem marad szárazon!"  Egyébiránt nálunk Itthon egy rakás gyertya van, meg sok-sok doboz gyufa. A biztonság kedvéért. :) Van kisgyufa, meg nagyobb, meg olyan igazi hosszú is. De mind ugyanolyan. Apukáméknak volt régen egy készlet díszgyufájuk (sose értettem milyen elgondolásból gyárt valaki gyufát dísznek, de jól nézett ki :) ). Egy szép nagy doboz, vagy 3 tucat kis téglalap alakú nyílással, és mindegyikben egy-egy kis doboz gyufa. Mindenféle képek voltak mindegyiken, és a gyufafejek szintén zöldek. Azért tetszett annyira, mert akkor még csak egyféle gyufát lehetett kapni. Aztán egy ideig gyűjtögettem a különféle gyufákat. :) Volt kék, piros, zöld, fehér egy csomófajta. Ezek többnyire cigarettát reklámozó gyufák voltak. Aztán ez a hóbort is végetért és elhasználtam mind. Most a kis tasakos cukrokat gyűjtöm. :) Már abból is van vagy húszféle. :) Erről meg ez a gyerekvers jut eszembe:

Siv Widerberg: Bélyeg 

Bélyeget gyûjtöttem.

Papa hozott egyszer egy kilót.

Azóta nem gyûjtök bélyeget.

Ma hazafelé a kocsiban régi zenék szóltak. Tömény nosztalgia rogyásig. Emlékek felidézgetése, érzések, miegymás. Hát kérem én aaannnnyira romantikus hangulatba ringatódtam (van ilyen szó? hát persze, most mondtam), olyan szerelmes voltam, olyan szomorú és olyan boldog egyszerre... ahh...

Exotic

Richard Sanderson

Foreigner

 Visszajövök mint Kálámbó hadnagy...

Fentiekhez hasonló nosztalgikus felindulásból keresek egy Sex-e-pil (vagy Sexepil) számot. Nyilván nem tudom melyiket, különben nem keresném. Csak azt tudom, "az igazi zöld és igazi kék". Egyszer régen megvolt szalagon... nagyon keresem. Csak nem találom. Ha esetleg izé... megköszönném.