Pontosan ezen törtem a fejem nemrég. Vagyis azon, hogy miért nem tudják a közvetlen környezetemben, hogy van egy blogom? Nem kimondottan titok /najó, hát van aki előtt kimondottan titok, de úgy általában nem az/ ugyanakkor nem is hirdetem. 

Folytatásképpen ide valami olyat akartam írni, hogy mertaz befolyásolná, ahogy írok, mindig a szemeim előtt lebegne, hogy kinek mi lenne a véleménye, mit mondana, mit tenne /nem teszem ki az idézőjelet, szerintem mindenki érti, hogy lebegne a szemeim előtt :)/ és akkor át- és átfogalmaznám és a vége az lenne, hogy inkább nem is írnám meg. Valójában az az igazság, hogy most pl. nem tudja senki, hogy két nap alatt háromszor égtem be, úgy meg mindenki rajtam kacagna. Igen, ezt megtartom magamnak. Vagy majdnem csak magamnak. Akik nem ismernek, vagy csak innen ismernek, azoknak szabad nevetni.  Első esetben csak simán szerencsétlenkedtem. Elszámoltam magam és reggel az ábécében 15 forinttal kevesebb volt a pénztárcámban. Se kártya, se a táskám nem volt nálam, így aztán visszatettem az egyik barackot, de emiatt a 15 forint miatt állt a sor, amig én visszaszaladtam újra lemérni és akkor jött a kisfőnök a storno miatt és kulcs a pénztárgépbe és roppant kellemetlen volt, hogy már hárman várnak mögöttem és a pénztároslány nagyon kedvesen lenézően méltatlankodott a szemeivel, mialatt leolvasta az új vonalkódot. Második alkalom a tömött buszon esett meg velem. Itt az undok hp szerepe jutott nekem. Utolsó pillanatban vettem észre, hogy mégis megáll az autóbusz a lakásunkhoz közelebbi megállóban. Belső ülésen ültem, bevallom tényleg ész nélkül cselekedtem. Felpattantam és kinyomakodtam. Természetesen középen végig álltak és itt elakadtam, miután nem bírtam megtenni, hogy mindenkin áttaposva elérjek az ajtóig. Igazság szerint azért torpantam meg, mert teljesen elbizonytalanodtam. Nem láttam, hogy nyitva lenne az ajtó. Továbbgurultunk én pedig egy szerelmespár kellős közepén találtam magam. Nem akartam közéjük állni -a következő megállóig még vagy 15 percet utaztunk- szerettem volna a helyemre visszanyomakodni, de a lány tapodtat sem mozdult arrébb. Mondtam neki, hogy én visszaülnék, hogy ne legyek itt útban, aztán beraktam magam az ülésre. Rögtön ezután kiesett az egyik műanyag doboz a szatyromból (tiszta szerencse, hogy nem a méz gurult el), természetesen a lábaik közé. Naná, hogy lehajoltam és felvettem. Itt már rendesen éreztem, hogy olyan igazi ellenszenves hp-nek tartanak. A kegyelemdöfést a busz ülése adta, ugyanis alig álltam neki a szigorúan rendeltetésszerű használatának  a doboz újbóli elhelyezése után, hangosan roppant egyet és leszakadt. Alattam. Dehát csak simán ültem rajta! Szerintem már csak úgy volt visszanyomkodva. Én tudom, hogy annyira nem vagyok sovány, de azért bő ötven kiló csak nem tesz kárt egy autóbusz ülésében. Jobb híján szintén visszanyomkodtam, de ekkor már mindenki engem nézett. Csodálatosan éreztem magam. Legszívesebben láthatatlanná váltam volna.  Végül itt volt a ma este. Igen, voltam táncolni, nagyon jól éreztem magam. Annyira éreztem minden mozdulatot... Totál leizzadtam, csináltam rendesen és igyekeztem szépen mozogni, beleéltem és adtam magam. Nagyon ott voltam de tényleg! És aztán itthon vettem észre, hogy nem volt felhúzva a sliccem. Egész végig nem volt felhúzva. Most  abban az illúzióban ringatom magam, hogy biztosan azért nem szólt senki, mert nem vették észre. :)

Volt ma ez a hír. Röviden annyi, hogy két fiúgyerek a nyári szünet után lányként tért vissza az iskolába. Egyik ugyanoda. Amit a tanarak gondoltak e helyzet megoldásának, az nonszensz. (Kiakadtam. Hiába no, csak a felnőttek lehetnek hülyébbek a gyerekeknél is.) Hogy lehet ekkora marhaságot kitalálni? Hogy akkor Jancsi már nem jár ebbe az iskolába, viszont ettől a tanévtől csatlakozik hozzánk Juliska. Miért csinálták ezt vajon? Gondolták, hogy majd nem ismerik meg? A gyerek nem hülye, csak gyerek. Ha valami nem stimmel, azt úgyis megérzi, és még neki kényelmetlen, hogy valami olyanra jött rá, amire a felnőttek szerint nem lett volna szabad. Lehet, abban az iskolában még azt tanítják, hogy a gyereket a gólya hozza. Azt elhiszem persze, hogy talán a szülők csak az utolsó pillanatban jelezték, hogy nem fiút akarnak beíratni, hanem lányt. Elhiszem, hogy még soha nem találkoztak hasonló helyzettel, hirtelen jött, mint az első hó. De nem jobb lett volna, ha azért hiányzik az iskolaév elején 1-2 hónapot a fiúból lett lány, mert elő kell készíteni a terepet az érkezésére? Nem pedig azért, mert akkora sokkot okozott az iskolában. Mellesleg szerencsétlen gyereknek nem elég baj, hogy azt sem tudja fiú-e vagy lány? :)

Emiatt meg kell jegyeznem, hogy Lukrécia mindig is közelebb állt a szívemhez.

A tegnapi szombatnak kb. 12 óra alvás után indultam neki. 11 után ültünk le reggelizni, aztán virág átültetés felkiáltással romba döntöttem a lakást. Midőn a kupleráj tetőfokára hágott, főztem egy jó kávét, kényelmesen megittuk, kicsinosítottuk magunkat és megjelentünk egy kedves ismerős esküvőjén. (Elég igazságtalan, hogy É.P. megjelenhetett a legénybúcsúján is, én meg nem, de ki emlékszik már a múlt péntekre.) Természetesen az esküvő csodás és felejthetetlen élmény volt az ifjú párnak, én meg addig sem gondoltam a romhalmazra. Bevallom, titokban sem morzsoltam el könycseppeket, pedig teljesen normális, hétköznapi esküvő volt. Az új házasságkötő terem viszont tényleg szép. Freskó a mennyezeten, átlátszó talaj a lábunk alatt, boltívek és oszlopok, címeres székek és a teremnek saját mosdója is van. Meg van koreografálva minden Egyik ajtón be, másikon ki, így nem találkozunk az utánunk jövőkkel. Semmi keveredés, eltévedés. Csak tátottuk a szánkat! (Kizárólag zárójelben jegyzem meg, hogy a hangosítás viszont nagyon gáz. Mindig is rühelltem ilyen helyen a mikrofont. Pláne, hogy csak az anyakönyvvezető néninek volt és pl. a házasulók igenjét pont nem lehetett hallani, pedigugye...) Egész pontosan vacsoraidőre értünk haza. Legalábbis a többiek szerint. Én mondtam, hogy nadehát semmi nincs itthon és teljesen kimerített az a rrrrengeteg dolog amivel foglalkoznom kellett a nap folyamán. Mondták, hogy jó, és együttéreznek, de még mindig enni akartak. Nem hagytam magam és fondorlatos módon rávettem őket, hogy herdáljuk el a maradék kajajegyet egy pizzázásra. Én ugyan grillezett zöldségeket fogyasztottam, de ezért nem haragudtak rám. Szokás szerint (mert amit egynél többször csinálunk, az már szokás) korán feküdtem és megint jó sokat tudtam aludni. Kedves növényeim (már akik túlélték az előző hónapot és az átültetést) a kádban éjszakáztak. Reggel É.P. kicsit félve kérdezte, hogy a pálmaház marad-e véglegesen a fürdőben, majd sietve eltávozott bevásárolni. Pedig nem is néztem annyira csúnyán. A gyerök elment dédilátogatóba, aztán nem tudom, hogy csináltuk, de már megint bőven elmúlt 10 óra, mikor befejeztük a reggelit. É.P. nem bírt megülni, már előző nap is mondogatta, hogy menjünk motorozni. Én ugye bokros teendőim miatt nem értem rá, így öcsémmel és sógornőmmel indultak kicsit kirándulni. Nagyon szívesen mentem volna én is, de akkor a leányka egyedül marad itthon. Ez 10 és fél évesen még nem akkora buli. Így kettesben remekül mulattunk. Mindjárt fölmondhatta nekem a leckét, utána volt teregetés, mosogatás, mosás meg egyéb ilyen vidám játékok, és persze főztem is, mert vasárnap muszáj, hogy vasárnapi ebéd legyen az asztalon. Végre 4 után hazaértek a kirándulók. Nem számítottam vendégekre és először sajnáltam is őket, mert pont nem volt otthon krumpli és ezért rizst főztem a rántott husi mellé. De megtáltosodhattam vagy ilyesmi, mert még a rizs is jó lett. El is fogyott minden. A hétvége is.

Végül a virágok helyükre kerültek és igazán ügyesen osztottam, mert csak 2 üres virágtartó maradt.

A pizza olyan mint a nő. Kiismerhetetlen és követhetetlen.

Fogalmam sincs róla, miféle tapasztalat mondatta ezt vele.

Van akinek mindig olyan a szemöldöke, mintha meg lenne fésülve. Irigylem. Enyém rendszerint kócos, akárcsak a hajam.

Már megint naiv voltam, jó lesz ha odafigyelek. Mostmár lassacskán számítani kell arra, hogy a gyerekek valamelyik társuktól meghívót kapnak iwiw-re. Gondoltam én. Erre kiderül, hogy a gyerök már Facebook-tag.

A Margit hídon ezeket a dátumokat láttam a síneken: 1940, 1942, 1948, 1954, 1956, 1974, 1976. Tegnap reggelre a munkások befedték a sínek közötti részeket valami fehér anyaggal. Úgy nézett ki, mintha csupa hó lenne minden. 

Nálunk kb. 2000 óta az esetek 87,3 százalákában, palacsinta a vacsora pénteken. (Kivéve a 2002 november 3. és 2005 július 25. közötti időszakot, mert akkor elektromos tűzhelyünk volt, amin nem ugyanolyan a palacsinta, ezért kakaós kalácsot sütöttem helyette.) Még nem döntöttem el, hogy unom-e.

Borzasztóan szörnyűséges túrógombócot főztem. Eh, azt hiszem erre nem is szabad azt mondani, hogy túrógombóc. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez... Nincs magyarázat. Sürgősen kellene nekem valami jó kifogás. Esetleg nincs valakinek kölcsönbe egy?

Tudom, hogy nem szabadna még gondolnom sem rá. Tudom, hogy legjobb volna elfelejtenem. Tudom, hogy egészségesebb volna, ha nem élnék vele. Biztosan fogynék, ha hirtelen eltünne. Napok telnek el nélküle s könnyedén megbirkózom a hiányával. Aztán eljön az a reggel és én már arra ébredek, hogy ez az a nap, mikor mindent szabad. Ha észnél lennék, legalább ebédig várnék, de nem. Nekem kell már reggel! Annyi lehetőség lenne, nekem mégis mindig ugyanaz kell. Alig várom, hogy ott legyen előttem. Sietek, hogy minél előbb hozzájussak és ahogy meglátom, végem. Ízlelgetem és arra gondolok, hogy veszíthetem el a fejem minden alkalommal már a látványtól...

Imádom a szénhidrát napot!

Hüvelyi ultrahang.