Tudom, hogy nem szabadna még gondolnom sem rá. Tudom, hogy legjobb volna elfelejtenem. Tudom, hogy egészségesebb volna, ha nem élnék vele. Biztosan fogynék, ha hirtelen eltünne. Napok telnek el nélküle s könnyedén megbirkózom a hiányával. Aztán eljön az a reggel és én már arra ébredek, hogy ez az a nap, mikor mindent szabad. Ha észnél lennék, legalább ebédig várnék, de nem. Nekem kell már reggel! Annyi lehetőség lenne, nekem mégis mindig ugyanaz kell. Alig várom, hogy ott legyen előttem. Sietek, hogy minél előbb hozzájussak és ahogy meglátom, végem. Ízlelgetem és arra gondolok, hogy veszíthetem el a fejem minden alkalommal már a látványtól...

Imádom a szénhidrát napot!

Hüvelyi ultrahang.

Bizony van olyan nő, aki anélkül lép utcára, hogy a tükörbe nézne. És bizony megesik, hogy nagyon félrenyúl a szekrényben. Az ilyen nő aztán kénytelen tankolás közben beszaladni a teszkóba, hogy 3 percnyi hisztérikus és kétségbeesett keresgélés után jutányos áron hozzájusson egy lánykapólóhoz. Ha nem kell tankolni? Akkor, nincs más hátra mint előre alapon felveszi a pléhpofát és vonulni kezd, mintha direkt vett volna fekete alsóneműt a világossárga ruha alá. Időnként elfelejt fésülködni, jó esetben ezt a garázs felé menet pótolja.  A kocsiban sminkel és előfordul, hogy hiányos öltözékét is ott egészíti ki. (Hogyis?) A nagy számok törvénye alapján azonban megtörténik egyszer-egyszer, hogy un. életveszélyes kombinációba takarózva hagyja el a lakást. Néha erről külön figyelmeztetést kap, ekkor örömmel veszi tudomásul, hogy túlszárnyalta szerény képességeit, aztán folytatja ahol abbahagyta.