Az imént nyomtam egy kis pirosaranyat a nyelvemre. Csak, hogy érezzek végre valami sósat. Szánalmas. Fáj a fejem mert éhes vagyok, ráadásul éhes vagyok és ingerlékeny.  Ahhoz képest, hogy én ma egyáltalán nem akartam a konyhát látni, reggeli gyanánt gombás tojásrántottát csináltam sok hagymával, ebédnek meg most fejeztem be a spagettit. Szerintem bánatomban megyek és mindjárt benyomok még egy őszibarackot, utána meg bosszúból megiszom a maradék paradicsomlevet.

Utálom, hogy gyümölcsnapon is állatjó rántottát tudok csinálni. Nyaff.

És most tartok ott, hogy hisztizek, mert nincs egy rongyom amit felvegyek. Még 37 perc és indulunk. De mit vegyek fel???

Korán ébredtem ma és boldogan. Rájöttem, hogy az a szarozós kázus mégis jó valamire. Nem kell takarítanom (a mosógépről egy szót se), gyerekek nincsenek, főzni sem fogok, szóval urinő lettem hétvégére. Éljen! Elkapott az aztcsinálokamitakarok hangulat. Sárgadinnyét és őszibarackot akartam reggelizni fürdés közben. Így:

 Közben viszont É.P. is felébredt. Akkor a fürdés csúszik, tükörtojás+kakaó készítés indul. Eh. Fél reggelimet az asztalnál ettem meg, a másik felét már a kádban ülve.

Ez a bejegyzés valami olyasmiről szólt volna, hogy egyik percben jajjde csudajó, másikban meg ódenagyon pocsék nekem. Dehát ez tényleg nem számít. Megbántam volna, ha hirtelen felindulásból leírom a hatalmas sérelmeimet. (Mint például, hogy üvegpohárból szeretem a tejeskávét inni, nem pedig bögréből.) Komolyan nem tudom, miért befolyásolnak az ilyen apróságok. Miért érzek dühöt időnként amiatt, hogy nem úgy van minden, ahogy én akarom? De nem a komoly dolgokról beszélek, hanem tényleg semmiségekről. Annyira lehangolt és bosszús tudok lenni hülyeségek miatt!

Nagyon formában vagyok! Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam.

Vasárnap vezettem egy órácskát. Kicsit gyakoroltam az indulást meg ilyesmi. Mit mondjak... iszonyat béna vagyok! A szöcske, kismiska hozzám képest. Viszont remekül indulok kézifékes megállás után. Egész jól be tudok kanyarodni oda ahova akarok (természetesen kizárólag töküres parkolóban), kifelé menet azonban simán elindulok csak úgy érzésre, bármi hátranézés nélkül. Nem merek rendesen beállni, mert jajj a padka, menetközben meg két centire vagyok tőle, mert úgy érzem még elférek mellette. Fölfele simán váltok, lefelé már nem jut eszembe. Elkalandozik a figyelmem, szerintem nem nekem való a vezetés.

Tegnap sikerült hazahoznom a cipőm talpán egy jókora adag kutyaszart, de nem hozott szerencsét. Mire észrevettem (nem is én vettem észre), kb. mindent összejártam itthon. Söprést, porszivózást és sikálást hozott. Nem szerencsét. Aztán kicsit később eltörtem a mosógép ajtónyitóját. Ügyes. Ugye? Most ott van benne egy nagy rakás száraz ruha amit nem tudok kiszedni belőle, és mivel nincs átválogatva, még csak kimosni sem tudom. Mondtam egy csúnyát, aztán otthagytam az egészet. Nem is érdekel. Majd holnap megnézem, remélem azért sikerül működésre bírni, mert mosni nálunk mindig kell.

Ma - ebben az éveben először - hazafelé jövet elaludtam a motoron menetközben. Esett az eső és meleg volt és lassan mentünk és jó kis monoton motorzúgás vett körül. Naná, hogy elaludtam.

Gyerekeknek még most csinálom a Gundel-palacsintát, közben egy félóra és itt a barátnőm értünk. Alig várom, hogy odaérjünk végre a zsúrra. Francba, egyetlen alkoholos ital sem jut eszembe, ami zöldésgből lenne. Szerintem a fogyókúrát ma félreteszem.

Katasztrófamámor. Csodás szó!  Ez van.

És akkor ott kavartam Stockholmban az utcákon. Egyszál hátizsák a hátamon, tudom, hogy repülővel érkeztem, de alig volt cuccom. A hátizsák sem olyan nagy túrazsák, csak egy kis cipelő, amibe majdnem csak a zsuzsonna fér bele. És járkáltam az utcákon és egyszerűen tudtam, hogy Stockholmban vagyok, mert megismertem. Átvágtam az úttesten, valami sínek is voltak és korlát amin átugrottam. Mentem a -viszonylag- meredek emelkedőn felfelé és egy kis füves placcra jutottam. Két embert vettem észre elsőre, aztán ahogy végigpásztáztam a környéket, azt éreztem, hogy megérkeztem. Leültem a fiú és lány mellé és pár szót váltottunk. Valami üdvözlésfélét. A placc alatt mélyen elterülő köves térre sok-sok padot helyeztek sűrű sorokban. Rengeteg ember ült ott teles csendben éd valaki felszólt nekünk, hogy ne beszélgessünk már, mert zavaró. Akkor láttam, hogy a teret hatalmas hírdetőtáblák szegélyezik, tele azokkal a politikai hírdesekkel, amiket szerte a városban lehetett látni valójában is. Akkor már tudtam, hogy ez valami választási buli, és ezek a stockholmi magyarok :) és én akkor ide igyekeztem. Ekkor már a fiú feje az ölemben pihent én meg szórakozottan cirógattam a haját, szinte mintha fiam lett volna. A lent folyó buli már rég nem érdekelt, hát felszedelőzködtünk és hazamentünk. És én tudtam, hova fogunk menni. Szóltunk a lánynak aki velünk volt, hogy akkor mi másnap reggel elindulunk, ha lehet pakoljon valami kaját és, megkérdeztük, hogy velünk tart-e. Ő nem akart jönni. Másnap kora reggel indultunk, de akkor már rendes nagy hó fedett mindent. A ház előtti úton és domboldalon szánkóztak, mi meg azon tűnődtünk, hogy fogunk minél gyorsabban és láthatalanabbul eltűnni innen. Akkor valahonnan szereztünk egy alufóliához hasonló, csak sokkal sokkal strapabíróbb anyagot. Mint valami fémszőnyeg, olyan volt. A fiú (nem, fogalmam sincs ki lehetett ő és milyen viszony volt köztünk) ráhasalt én meg a fenekére ültem. A hátizsák rajtam, jól felpakolva szárított hússal (az életben nem ettem még olyat) rizzsel meg mindenféle túlélős cuccokkal. Néhány lépésnyit hajtottam, aztán ezzel az élő szánkóval leszáguldottunk a dombról, el nagyon nagyon nagyon messzire. Itt volt valami ugrás, mert a következő képen már egy hatalmas, hangárszerű barlangban álldogáltunk, valami vita kellős közepébe csöppenve. Én éppen segítettem becsukni az óriási kaput ami elzárta a barlang bejáratát. Nemrég érkeztünk meg, eléggé elgyötört állapotban. Arcunkon sebek -vagy olyasmi-, látszott rajtunk, hogy az időjárás megviselt. Odakint hó és hó és fehérség mindenütt, kb. mint aH oth bolygón. A barlanghangárban nagy nyüzsgés, kiabálás. A kapubezárás körüli vitába csöppentünk bele. Tudni ugyan nem tudtam, de éreztem, hogy muszáj becsukni a kaput, mert az a csapat fura állatokon közlekedő hordaszerű ember (ha azok voltak) biztosan nem békés szándékkal jön. Éreztem, hogy ezek le akarják verni a barlanglakókat. Mindegyiket. Végignéztem magunkon és tudtam, hogy sokáig tartott idérnünk, mert mindenféle állatbőrökbe voltunk csomagolva és komoly szánon érkeztünk. Már kevés kellett hozzá, hogy becsukjuk a kaput, mikor egész közel feltűnt az ellenség. Sokan voltak és nem látszottak túl kedvesnek. Minden izmom összes erejét koncentráltam és toltam a többiekkel együtt a hatalmas szálfákból álló kaput, és nem voltam biztos benne, hogy sikerül időben elzárni a bejáratot...  És itt felébredtem és teljesen tisztán emlékszem azóta is az álmom minden egyes mozzanatára, a hangulatora, színekre, talán még az illatokra is.

Valahonnan kiírom magam, valami épp íródik, valamibe belekezdek de már az első pillanat előtt tudom mi lesz a vége. És ha mégis beleélem magam, csak akkor érdemes.

Nyilván régen sírtam, felhalmozódott a feszültség. Kár, hogy másképp nem jön ki belőlem. Kár, hogy nem másképp jön ki belőlem. Kár, hogy nem tud kijönni. Semmi baj, csaj nyünyörgök!

Van az a semminemleszmárolyan érzés. És hiába tudom, hogy lehet ugyanúgy jó, vagy talán jobb, nem lesz már ugyanolyan. Soha.