A családom megőrül tőlem, mert mindenhez amit csinálok, hozzáteszem, hogy ez volt az utolsó ebben a lakásban. Múlt héten megfőzhettem volna az utolsó vasárnapi ebédet, de inkább pakoltunk, így hát végül elmentünk (ebből a lakásból utoljára) egy menüre a városszéli menzára. A hét elején feladtam az utolsó csekket ami ehhez a lakáshoz tartozott. Tegnap megsütöttem az utolsó kakaóskalácsot ebben a lakásban. Elképzelhető, hogy a margarin kifelejtése miatt, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. "Finoman megkértek", hogy azonnali hatállyal függesszem fel az ilyesféle megjegyzések tételét. Hátjó. Kb. két nap múlva úgyis az őrületbe kergetem őket az elsőzésemmel.
Még rengeteg a pakolnivaló és már csak két éjszaka van a költözésig. Nos, az is lehetséges, hogy ez volt az utolsó bejegyzés ebben a lakásban.
Egyáltalán nem probléma, ha nincs benne tojás, tej, tejszín, olaj, vaj, szódavíz nem beszélve az egyéb sallangról (alma, mazsola, citromhéj, tejpor, szódabikarbóna). Ami feltétlenül kell bele és egyformán fontos az liszt, víz, só és cukor.
Micsoda hülyeség! Mire elköltözünk, a lakás egész jól fog kinézni. Legalábbis szerintem.
Ez akkor jutott eszembe, mikor az egyik konyhai szekrényajtóról szedegettem le a ragasztó maradékát. A műanyag tárolót még valamikor a beköltözésünk táján tapasztottam fel rá, s kb. két év után esett le. Persze ez a ragacsnyúzás már az utolsó simítás volt a mosogató alatti szekrényen. A gondolatsor pedig még a fürdőszobában indult, ahol a (korábban eldugult) konyhai lefolyót tisztítottam. Csak szedtem és szedtem kifele a trutyit. És újra vizet bele, és lötyögtet és odakocogtat és kiönt és szörnyülködik és összegyűjti és sajnálja a gumikesztyűt és csodálkozik és arra gondol, hogy nem akarja tudni mi volt az a gumiszerű fehér izé ami a fekete olajos-sáros trutyit nem engedte lefolyni. Ez úgy harmincnégyszer egymás után. És aztán mikor szereltem össze a konyhában a tiszta csöveket, folytatódott, hogy: de minek? Miért töri magát az ember, hiszen az új lakók úgyis az egészet másképp akarják, tök fölösleges még kitakarítani is, mert aki beköltözik, úgyis azzal fogja kezdeni. Kisöpri az idegenszagot a vackából. Hacsak nem veri szét az egészet. Tudom, hogy így van. Ettől függetlenül, még felragasztjuk majd a hiányzó szegélyléc darabkát és a parabola leszerelése után maradt helyet is rendberakjuk. Micsoda hülyeség!
Már vagy negyvenszer láttam, ismerem az egészet oda-vissza. A program mindig ugyanaz. Betéve tudom a sorrendet, hiszen sose alakul másként, ráadásul ugyanazokkal a színekkel és illatokkal játszik. Mégis mindig elkap és megbolondít. :)
Még a múlt hétvégén. Már nem emlékszem az összes részletre, de még mindig a fejemben van a nagyja.
Behívtak egy egész nagy vállalathoz! (valami munkakeresés is volt az elején, de azt már nemtom, hogy kirúgtak, vagy még nem...) Magamban csodálkoztam, hogy vajon milyen munkát kaphatnék én ott, ezért érdekelt a dolog. É.P. elkísért, mert valahol a világvége után kettővel volt a hely ahova mennem kellett. Kocsival indultunk, de állandóan visszatartott bennünket valami. Nem voltak meg a kocsipapírok, tankolni kellett, leálltunk útközben. Végül már parkoltunk és csak pár percre voltunk a céltól, mikor É.P. összetalálkozott valami régi ismerősével, és akkor neki muszáj volt beszélgetnie. Szerintem még rengeteg időnk volt, én viszont idegeskedtem. Kis ideig hallgattam őket, aztán mondtam, hogy én elindulok inkább gyalog, különben nem érek oda 11-re, hiszen még azt sem tudom, pontosan hova is kell mennem az épületben. Ekkorra már úgy általában is ideges voltam a sorozatos hülyeségek miatt. El is húztam onnan, és futottam az épületig. Szerencsére pillanatok alatt odataláltam. Ott valami pult mögött ült egy titkárnő(féle). Vérmes nőszemély. Mondom neki (lihegve a futástól), hogy 11-re, és tudom, hogy már 11:15 de sehogy nem értem ide előbb. Erre ő: nem tesz semmit, mert a megbeszélést úgyis áttették 10:45-re, szóval már teljesen mindegy. Meghökkentett (sértve éreztem magam), hogy pont engem senki nem értesített erről, de rögtön el is felejtettem a sértődöttséget, mert mielőtt bármit szólhattam volna, nagy hangon azzal folytatta, hogy különben meg mindjárt jön a rendőrség és majd ők megvizsgálnak. Közben látta a kikerekedett szemeimet, hát folytatta, hogy ő bocsássak meg, de ő még ilyen rettenetesen ronda nő sosem látott, és hát ne haragudjak, mert ezért hívta a rendőrséget. És a kezében egy elmosódott belepislogós (félig csukott, csak a fehérje látszik szemű) fénykép rólam. Hát ezen már csak röhögni tudtam volna, de ő rendületlenül folytatta, hogy amíg leellenőriznek, megmutatja az épületet. Akkor én már tudtam, hogy egyáltalán nem akarok ott dolgozni, de irtóra kíváncsi lettem. Elindultunk körbe folyosókon, de ajtókra nem emlékszem. Aztán egyszercsak kikötöttünk a mosdónál. Arra már nem emlékszem, hogy kellett, vagy csak úgy. A lényeg, hogy én még ilyen mosdót sosem láttam! Mintha az egész valami fémhídon állt volna. Rácsos volt a talpunk alatt az út. Lenézve észrevettem, hogy valahol az utca fölött vagyunk borzasztó magasságban. Egyébként nem volt félelmetes, széles út, végig korlátokkal. Csak éppen mindenfelé lehetett nézelődni. (most, hogy így belegondolok, olyan volt mint valami kilátó :) ) Az egyetlen ami zavart, hogy rettentően huzatos volt az egész. A folyosó, a fülke, a mosdó. Ezután visszatértünk és végre bemehettem a nagyemberhez elbeszélgetésre. Egy nagyonfontos ember ült az asztal túloldalán. Kinyitotta a dossziét amiben valami papírok voltak rólam meg a fényképem. Szólni nem tudott, mert már csak annyi történt, hogy megköszöntem a lehetőséget és aztán kijöttem. Meg sem hallgattam. Pedig lehet, hogy lett volna valami csúcsszupcsi nekemvaló... Siker pénz csillogás meg minden.
