A második emeleti lakó postaládájába valaki félig begyömöszölt egy fehér sportzoknit. Nem szagoltam oda, szóval fogalmam sincs, hogy fenyegetés vagy ajándék...

Nem is tudom.... Lehetetlen választani!

Imádom az "egylevegőset" ami olyan, hogy az első szónál elkap és nem ereszt az utolsóig.  És pontosan ugyanígy imádom, amelyikben csak figyelem, hogy mi történik, aztán egyszercsak azt veszem észre, hogy menetközben valamikor beleszerettem és fogalmam sincs melyik volt az az oldal/sor/szó ami oda juttatott, hogy máris újrakezdeném.

Azért néha úgy gondolom, hogy egyáltalán nem hiányozna a háromnapos migrénem, ha egyszercsak nem lenne többet. Főleg a mostani, merthogy nem sikerült időben elkapnom, így ma már hányingerem is van. Juhéj!

Mióta ideköltöztünk, ma reggel keltem legkorábban. Kipróbáltuk milyen, ha a kisnőci csak hétfőn reggel utazik vissza. Annyira azért nem jó. Viszont a tegnap délután, meg, hogy este is itt ült mellettem, az nagyon jó volt. Majd néha csinálunk még ilyet. De csak mikor épp nincs fejfájás rajtam. 

Nem mondhatok nagyon csúnyákat, összességében tetszett a film. A látvány remek, a szereplők nekem tökéletesen megfeleltek,legjobban tetszett a robot (állandóan Asimov jutott eszembe mikor megláttam). A történet viszonylag lassan kezdett beindulni (nekem mondjuk tetszik a lassú felvezetés) de legalább az is lassan tárult a szemünk elé, hogy mi fog még történni. Az sem zavar, hogy a szokásos módon fejezték be, helyet hagyva még egy-két résznek. Ami zavart és nem tetszett, az a közepétől érezhető gagyisodás. Én az a beszarós karfaletépős, kéztördelős, szomszédkéz markolászós fajta vagyok, nagyon tudok izgulni. Feltéve, ha nem zavarják meg a beleélésemet. Most is rettenetjókat idegeskedtem és hígettem néha és féltettem a szereplőket egészen addig amíg: 

A kapitány simán kinyitotta a kaput a (természetesen) teljesen váratlanul vérengző zombivá vált társuknak, akit nem sokkal azelőtt látott totál kinyuvasztott állapotban. 

A főhős megműti magát. Najó, ez esetleg elfogadható, végülis a Kultúrában ennyihez még gép se kellene valószínűleg, de ha már ilyen macerásan műti meg magát, van vér és összekapcsozott heg is, hogy van az, hogy nincs gyógyulási idő? Rögtön utána menni kell, sőt szaladni és ugrani, ő pedig annyira deannnnyira kemény, hogy elég egy szoros zippzár, egy szisszenés meg a fogak összeszorítása, és már megy is. 

Két okos nő (egyik a zűrhajó parancsnoka, másik tudós) miért fut az örökkévalóságig hosszú másodpercekig egy gerincén guruló kifli formájú űrhajó előtt, ahelyett, hogy simán oldalra ugrana? S vajon miért jut végül ez a megoldás eszébe a pozitív szereplőnek? És miért nem jut eszébe a másiknak? Tudom, kellett a kabin a főhősnek, meg különbenis aszonta a forgatókönyv írója, hogy ez így jó. 

Volt még néhány dolog, ami eléggé elcsépelt még nekem is. Csak két példa: amint két ember elszakad a csoporttól, pontosan tudjuk, hogy az első áldozatokat van szerencsénk látni. Ha pedig valakinek van egy személyes túlélőkabinja, naná, hogy nem fog megmenekülni. 

Ezzel együtt nem sajnálom, hogy megnéztem, tetszett is, csak nem volt lehengerlő.

Elérkezett az aranykor. Legalábbis tegnapig.

Az úgy volt, hogy egész nyáron hadakoztam. Először jöttek a levéltetvek. Sikerült megszabadulni tőlük, aztán elmentünk pár nap szabadságra a legnagyobb melegben. És hiába locsoltam agyon mindegyiket, azért megsínylették. Már szinte sikerült visszaállni, amikor megint következett egy hétnyi vízmentes időszak, naná, hogy rekkenő hőségben. Ezután megjelentek a piszok atkák és taroltak. Rátett az utolsó hétnyi szabadság is egy lapáttal, végül úgy gondoltam ennyi volt a pistikéknek és petúniáknak, a hajnalka meg úgysem virágzott soha, hát ez van. Azért persze locsolgattam őket igyekeztem vigyázni rájuk. Erre most, mikor itt a zimankó, ezek észnélkül virágzanak. (Azért nagyon nagyon örülök ám ennek :) )

 ...és újra próbálok kis családom kedvében járni. Ma este szenes-mustármagos sülthúst csináltam, az augusztust pedig szenestejbedarával tettem változatosabbá. Ugyeugye, mit meg nem tesz az ember a szeretteiért.

Megkaptam, olvastam, bocsánat de most tényleg rohanok (jönnek a kislányok, megyek értük). 

Megbeszéljük még. Tudom, szeretsz kombinálni, de nem úgy van ahogy gondolod. 

Egy ideje már érzem, hogy megváltoztál. Nem úgy figyelsz. Azt hiszem más érdekel már. Az én szempontomból mindegy, hogy munka, család, hobbi vagy bármi más. Lényeg, hogy hiányzik valami ami korábban belőled jött és én kaptam.  Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg mert úgysincs időd. Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg, mert még úgy találod, hogy igazam van, és azt mondod hagyjuk az egészet. Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg, mert úgyis azt írsz amit akarsz, én meg elhiszem. Csak az van, hogy mostanában mindig csak várlak, és valahogy sosem jön össze úgy, ahogy én azt elképzelem. Ha írsz is, elintézed egy sorral, vagy csak kinyitsz üldögélsz mellettem (közben valami más dolgot intézel) és nem történik semmi. Sehol a szenvedély, az érzés, hogy szükséged van rám. Én nem akarok neked kötelező lenni. Nekem nem kell, hogy igazságos legyél, eloszd magad és ideülj, mert ez is egy feladat. Belém nem kell írnod. Csak lehet, ha szeretnéd.

És ma is ittvagy és naná, hogy nem érsz rá. Persze egy szót se szólok örülök, hogy legalább ennyit... Aztán elköszönösz, szomorú leszek és újra várom, hogy mellém ülj és kinyiss és beszélj mindenről és megint legyünk, csak úgy, együtt mi ketten. 

Ja, nem is. 41 és/de még mindig az. :)

Gyalogoltam hídon, írtam és olvastam, beszélgettem a fiammal és cseteltem a lányommal.