Fekszünk a kék ágyán, kék baldachin alatt, pusmogunk és vihogunk, majd mesél, rengeteget mesél (mostanában mindig ugyanarról), én meg csak figyelem. Nagyon közel vagyunk egymáshoz. Arasznyi távolságból vizsgálom csillogó szemeit, arcocskáját, bőrét, homlokát, ahogy haja a párnájára hajlik, és egyszercsak megjelenik egy gondolat a fejemben: ki ez a lány? Egyetlen pillanat az egész, de most már tudom, ha ismerni akarom, még hosszú ideig kell nagyon figyelnem rá, és egyszerre azt is értem, miért tölt olyan hosszú időt a tükör előtt.

Kicsit félek a következő évektől.

Jó egy hete rendet raktam a munkahelyi asztalomon (na nem mintha otthon volna asztalom), egyúttal átpakoltam az egeret baloldalra. Egész jól kezelem, csak néha félrekattintok. Már egyáltalán nem olyan fura, mint az első napon. Az sokkal furább, hogy azóta is rend van. Nagy a lendület, otthon is csináltam ezt-azt. Kacatka kijelentette, hogy hozzá többet nem jöhet senki amíg itt lakunk, mert olyan a szobája, mint egy ötévesé. A rózsaszínnek végleg leáldozott. Most jön a kék korszak. Mondtam neki, hogy pár apró változtatással mindjárt más lenne, erre kitalálta, hogy kékre szeretné a falakat. Alig bírtam lebeszélni erről. Hagytuk is inkább az egészet. Aztán két hete egy kósza ötlettől vezérelve elővettem a fél doboz maradék festéket. Teljesen jónak tűnt. Közben találtam egy kék színezőt, amit még a kettővel ezelőtti lakásunkhoz vettem. Ez aztán beindított. Kíváncsiságból bekevertem a festéket, aztán kitaláltam, hogy legyen csíkos a fal. Kipróbáltuk, tetszett neki. Ha már nekiálltam, meg is csináltam. Volt hozzá egy tizenöt centis vonalzóm meg az egy darab ecsetke. A vonalzót nem sokáig használtam, nélküle is ugyanolyan lett. Mellékesen elpakoltam szem elöl leánykám játékait, átcseréltem a szekrényeket, átválogattuk a ruháit, aztán ha már ennyire belemerültem, gyorsan befestettem a baldachinját meg a fehér képkeretét is kékre, lecseréltem a rózsaszín függönyeit azokra a kék függönyökre, amik még az első lakásunk gyerekszobájából maradtak, kapott egy pár kék tündérszárnyat a falára, végül rábeszéltem, hogy a rózsaszín virágot mégse szerelje le a plafonról, mert csak három luk van a helyén és pillanatnyilag nincs használaton kívüli lámpabúránk. Ezután lerogytam és szétválogattam a temérdek telerajzolt papírlapját. A szépeket összegyűjtöttük, a többi meg jó lesz papírgyűjtéskor. Örült a kisnőci, tetszett neki a nagylányos szoba. Én is örültem, szeretem amikor csak úgy maguktól alakulnak a dolgok.

képek

Azért egyes, mert máris tudom, hogy most éppcsak belekezdek. Hosszas és körülményes leszek, ahogy szoktam.

A berlini kirándulást hónapok óta vártam magamban. Eredetileg úgy terveztem, hogy pihent leszek és majd ott nem alszom, de sajnos van az a mániám, hogy teljesen rendben kell itthon hagyni mindent, mert utálok hazaérve rendetlenséget találni. Emiatt általában már indulás előtt hullára fárasztom magam. Elég nagy hülyeség, mert amikor itthon vagyok, nem zavar ugyanaz a kupleráj. Pünkösdkor három napig főztem (főzni szeretek, csak a hozzá tartozó takarítást utálom), és minden más elmaradt. Hétközben minden napra jutott valami program, így pénteken nem győztem mosni, suvickolni, pakolni, szombaton pedig képes voltam fél6-kor felkelni a folytatáshoz. Ja, hát magamat is megleptem, de úgysem tudtam volna aludni, gondolatban már utaztam. Izgatottságom ellenére sikerült rendben befejezni a dolgaimat, még reggelit is csináltam, aztán puszi a gyerekeknek, és már ott sem voltunk. Az egyetlen komolyabb szomorúság a buszon ért, még a reptér felé menet. Elhalálozott kedvenc napszemüvegem. Én vagyok az oka. Tudnom kellett volna, hogy az én öreg szemüvegem simán lecsúszik amikor hátravetem a fejem. És tudnom kellett volna, hogy a hátizsák nem állítja meg. Hátravetettem, lecsúszott, nem állította meg semmi, lehullott a mélybe, valahova a busz alá. Emiatt most szomorú vagyok. Akkor viszont nem értem rá szomorkodni, mert csodás dolgok következtek. Átszálltunk a vonatra, ahol Nimmel szemben ült egy fiú, aki igazi nyakörvet viselt, a húsz perces vonatozást sikerült negyven perc alatt letudni, a reptéren kiderült, hogy fölösleges lett volna sietnünk mert jócskán késik a gépünk, kárpótlásul viszont hosszasan kávézhattunk és bámulhattuk a Kiss együttes repülőgépét. Mire érezhettem, hogy igazán gyorsulunk és elemelkedünk a földtől, már több mint négy órája úton voltam...