Pénteken busszal kellett hazautaznom. Éppcsak elértem, amint megkaptam a visszajárót, a sofőr már indított is. Ülőhely persze már nem volt és kb. a harmadig székig jutottam. Ott állt egy fiatalember, ki a mellette ülő leánnyal beszélgetett. Elég jól kitöltötte a folyosót, azért mögépillantottam, és úgy láttam, hátul is állnak középen. Gondoltam, akkor nekem itt teljesen megfelel, jó, hogy egyáltalán felfértem, és a többi három megállóban biztosan lesz aki lemarad, ha már most tele vagyunk. Szöszöltem még kicsit, zenét raktam a fülembe, elővettem a telefont a táskámból, ekkor a fiatalember nagyon előzékenyen felajánlotta, hogy a táskámat felhelyezi a polcra. Igazából én is felérem, de udvarias volt, hát megköszöntem neki. 3 perccel később meg már félig aléltan hevertem a karjaiban. :) Vagyis az úgy volt, hogy pont csak egy kézzel kapaszkodtam, a sofőr pedig hirtelen indult a zöldnél. Az egyensúlyom sehol, pedig rettentőnagy szükségem lett volna rá. Kerestem is, az esés előtti pillanatban egyik, majd miután minden mindegy volt, mindkét kezemmel. Szerencsére a körülöttem lévő összes kedves utas próbált segíteni, azaz mind utánam kaptak, miután ledózeroltam először a mellettem ülő bácsit, aztán a fiatalembert. Mint egy tekebábu, amit elütött a golyó. Megszédül, tesz egy kört, hátha sikerül visszaállni, végül csak elterül. Teljesen tehetetlen voltam. Tiszta szerencse, hogy állt mellettem valaki, különben a padlón végzem, tele kék foltokkal. A következő percben elértük az első megállót. A mellettem álló fiú odahúzódott a széksorhoz, hogy helyet adjon a felszállóknak, és csak ekkor vettem észre, hogy közvetlen mögötte nincs is senki. Lekaptam a táskám és hátrasompolyogtam.

Már kezdem érezni, milyen lesz újra busszal munkába járni.

Nem tudok mit kezdeni a gondolataimmal...

Mikor még kislány voltam, anyukám mindig citromos-mézes teát csinált ha megfáztam. Behozta a teáskannát, kitöltött belőle egy bögrényit és megvárta amíg legalább a felét megittam.  Legutóbb másféle szappant vettem és nagy meglepetés ért az első arcmosásnál, mert ugyanezt az illatot éreztem. Most mindig így van, amikor csukott szemmel mosom az arcom. A szappan illata elvarázsol. (Nem az jut eszembe róla, hogy beteg vagyok, hanem a gondoskodás)

Anyukámtól megint kaptunk cseresznyét. Muszáj volt belőle félszatyornyit megennem. Imádom! Múlt hétvégén is kaptunk. Jó korán ébredtem a nagy meleg miatt. Hevertem a kanapén és nekiálltam cseresznyézni. Közben eszembe jutott az a cseresznyeszár-bogozós jelenet a Twin Peaks-ben. Naná, hogy megpróbáltam. A jelenetben pár másodperc lehetett az egész. Nekem beletelt majdnem öt percbe, és közben úgy néztem ki, mint egy csámcsogó ló. :)  Egyébként kedvencem nyárelején a kert. De nem a kapálás. Én azt szeretem amikor kisétálok és mindenfélébe bele lehet kóstolgatni. És csodás az íze mindennek. Szeretem az epret, meggyet, salátaleveleket, hogy minden frissszagú. Második legjobb a zsenge borsót dézsmálni. (Az a borsó olyan édes! Az első borsóleves ceruzavékony zöldségekkel, csipetkével... hát az minden évben ünnep nálunk.) A legesleg pedig, felmászni a cseresznyefára, hogy cseresznyeszedés ürügyén degeszre egyem magam. Ahogy felértem, mindjárt kell két kettest keresni, hogy a füleimre akaszthassam. A fáról lehet nézelődni, közben szedem a kosárba/szatyorba, legszebbeket meg egyenesen a számba teszem. És mindig meglátok egy szebbet, aztán egy még szebbet, aztán egy olyat ami még az előzőnél is szebb...

Vasárnap hallottam egy beszélgetésfoszlányt. Négy nő ült az asztalnál, egyikük épp a gyerekéről mesélt. Hogy milyen édicuki és okosis, és mennyi esze van, mert amikor azt kérdezik tőle, hogy ki szeret téged a világon a legjobban, akkor már tudja, hogy mindig az, aki éppen kérdi. Nekem meg égnek állt a hajam. Ez ugyanolyan hülye játék, mint a kitszeretszjobban.  Jelentéktelen kis kázus lett volna, de néhány órával ezután kedvenc barátném, hétfő este pedig másik barátnőm mesélte, hogy anyukája jobban szereti az öccsét, mint őt. Ezt mindketten tényként közölték. Érzik és tudják is. Én meg nem így gondolom. Nekem is öcsém van, de sosem jutott eszembe, hogy anyukám őt jobban szeretné. Más kapcsolat van közöttük, tudom. Ez szerintem nem baj. Mások vagyunk, másképpen viszonyulunk egymáshoz. Anyukámmal való kapcsolatomat én is alakítottam... Ami mégis zavar, vajon a gyerekeim is így érzik-e? Néha biztosan

Tegnapelőtt őrületes sütiehetnék tört rám. Egész délelőtt az járt a fejemben, hogy milyen csodás lenne valami fincsi kis csokis sütike, jóféle csokikrémmel, puncsfagyival, pörkölt mandulával… esetleg diófagyival. Vagy málnafagyival. Vagy egyefene, lehet vaníliafagyi is. (idevele de azonnal) Szerencsére a szokásos napi tennivalókon kívül is akadt dolgom, öt percem sem akadt sütizésre. Végre kitölthettem a cafeteria táblázatot, talán talán lesz is belőle valami talán, aztán telefonáltam is sokat ezügyben. Többet nem tehetek a megvalósulásért, esetleg majd megpróbálok imádkozni. Szabiügyeket is egyeztettem, de a nap csúcspontja a villanyszerelés volt. Eredetileg egyszerű izzócserét óhajtottam végrehajtani, miután a többiek reggel említették, hogy a mosdóban és a zuhanyzóban is csak nagy sötétség van, hiába kapcsolgatnak. Becipeltem a létrát, felmásztam (természetesen magassarkú papucsban meg rövidke szoknyában, ahogy kell) és nem estem le. Viszont ahogy levettem a búrát, az izzó már repült is. Jó nagy hanggal robbant szét, a mosdó és a fal közé szorulva. Kicsúszott a számon egy általam ritkán használt szófordulat, mert egyik kolleganőm a létra mellett állt. Megijedtem, de szerencsére az üvegszilánkok nagy része a mosdókagyóba repült, ő nem kapott belőlük. A foglalat szűkítőjét (vagy izé, nem tudom mi az a kis fémbigyó, amit a kerámiamenetbe helyeztek) a törött izzóról szedtem le és mivel simán elfordult, vagyis inkább lötyögött, elég sokáig tartott, mire az új égőt be tudtam csavarni úgy, hogy ott is maradjon. A következőt már pillanatok alatt kicseréltem, és lefelé jövet csak majdnem estem. Hát... mit mondhatnék még, ügyes vagyok.

Ja, és tegnap reggel édesség gyanánt (jobb híján) kakaóscsigát reggeliztem.
 

Tököm tele a háziasszonykodással

Pulykát vettem ugyan vasárnapra, de annyira befészkelte magát a fejembe a steak gondolata, hogy csak a felét csináltam meg vadasan, a többivel meg kísérleteztem. Meglepően jól sikerült. Most csináltam ilyet először, gondoltam ha ehetetlen lesz, akkor van más ehető kaja. A pulykahús nem éppen erre való, de sikerült jól felforrósítanom az edényt, szép kéreg sült rá ahogy kell. Az íze is mindenkinek tetszett, bár csak sót-borsot használtam hozzá. Kicsit kevés volt alatta a zsiradék, de utána megfürdettem vajban a szeleteket... na most éhes lettem. Persze már utanájártam a témának, állítólag otthoni körülmények között nem lehet igazán jó igazi marhasteak-et készíteni. Azért én meg fogom próbálni. Most pedig megyek és bekapok valamit.

Fekszünk a kék ágyán, kék baldachin alatt, pusmogunk és vihogunk, majd mesél, rengeteget mesél (mostanában mindig ugyanarról), én meg csak figyelem. Nagyon közel vagyunk egymáshoz. Arasznyi távolságból vizsgálom csillogó szemeit, arcocskáját, bőrét, homlokát, ahogy haja a párnájára hajlik, és egyszercsak megjelenik egy gondolat a fejemben: ki ez a lány? Egyetlen pillanat az egész, de most már tudom, ha ismerni akarom, még hosszú ideig kell nagyon figyelnem rá, és egyszerre azt is értem, miért tölt olyan hosszú időt a tükör előtt.

Kicsit félek a következő évektől.