Fekszünk a kék ágyán, kék baldachin alatt, pusmogunk és vihogunk, majd mesél, rengeteget mesél (mostanában mindig ugyanarról), én meg csak figyelem. Nagyon közel vagyunk egymáshoz. Arasznyi távolságból vizsgálom csillogó szemeit, arcocskáját, bőrét, homlokát, ahogy haja a párnájára hajlik, és egyszercsak megjelenik egy gondolat a fejemben: ki ez a lány? Egyetlen pillanat az egész, de most már tudom, ha ismerni akarom, még hosszú ideig kell nagyon figyelnem rá, és egyszerre azt is értem, miért tölt olyan hosszú időt a tükör előtt.

Kicsit félek a következő évektől.