Külföldön él, távol innen. Csak akkor jön, ha hívják. Dehát úgyis levelezünk, gondolja ott messze. Nem, fogalma sincs arról, hogy mennyire hiányzik. Nem hívhatom fel, már nem a szomszéd irodában ül. Nincs netes társalgás, hiszen este más a program, mindkettőnknek van dolga. Levélben finoman szólva is szűkszavú. Amikor végre hazajön és találkozunk az tényleg vidám, intenzív és eseménydús, csak éppen igen röpke. Nincs idő komolyabban belefolyni egy beszélgetésbe, néha olyan mintha teljesen idegen lenne. Sietni kell, hogy legalább egy jó kávézás/sütizés beleférjen, hiszen mindig intézni kell valamit (mikor nyit a posta?), vagy várják, sietni sietni mert sok a dolog... és huss, már el is repült újra. Én meg örülök, hogy láttam, közben pedig már tudom, hogy hamarosan újra nagyon fog hiányozni, újra csak várom majd, minden nap megnézem az egyetlen képét, hogy a szemem se felejtse, és legalább gondolatban megölelem. És ez már másfél éve így van. Ritka vendég, de még mindig kedves a szívemnek.

...hogy amikor vége lett a háborúnak, akkor jöttek az oroszok és elhajtották az összes jószágot, lovakat, mindent. És mi lányok, nagyon sírtunk. Akkor a nagypapa azt mondta, hogy nem kell sírni, mert a háborúban van győztes is meg vesztes is. Akkor aztán összeszedtük magunkat, lett megint ló is. Aztán 49-ben jött a téesz. Megint elvittek mindent. Na akkor a nagypapa nagyon szomorú lett. Azt mondta, hogy most sírhattok, mert most a mieink viszik el. Akkor készült ez a kép. Látszik rajta, milyen szomorú volt.

Régi képeket nézegettünk (sokadszorra)

É.P. nagymamájánál. Lefényképeztem, a dédi meg mesélt közben.

Ha 38 évesen nem vagyok unalmas magamnak az azt jelenti

a, 2 gyerek és egy társ mellett nincs rám elég időm

b, túl keveset éltem egyedül

c, vissza kéne venni, mert nagy az arcom, bele vagyok esve magamba és totál elszálltam tőlem

Vagy ez csak A forróvíz visszatérő vezeték a fűtési ellenáramú vezetékhez.

Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a gyerök felvételije sokkal érdekesebb volt, azonban oda nem mehettem be. Eljutottam viszont a remek díjkiosztóra, amire a kisasszonyt is meghívták, ha már pályázott. Amúgy egy gyerekeknek részére kiírt meseíró pályázatról van szó. Nem tudom miért kell szegény kölyköknek, felnőttekhez szóló beszédeket végighallgatni.  1 óra telt el tömény unalomban, a végén már én is ásítoztam. Helyesbítek. Majdnem egy óra, mert volt azért pár érdekesebb rész is. Pédául miután leültünk, az előttünk lévő sorban egy nő a sáljával törölte fel a parkettát, ezt felvettem. Az egyik zsűritag nem érkezett meg. Azért elkezdték, de utána még be-bejöttek a késők, akik miatt minden ajtónyitódáskor automatikusan hátrafordult az összes fej. Aztán jött az, hogy megkérték őket, üljenek le bátran, vannak még helyek, és kínos csend meg forgolódás után sem ült le senki. Folytatódott az unalom, de nemsokára meghallottam valami ütemes slaffogást. Ksssz-fsssz-ksssz-fsssz... Nagyon tetszett. Mindjárt tudtam, hogy valaki sínaciban járkál a teremben. Direkt nem néztem oda most sem, hanem hallgattam ahogy körbejárta a székes részt. Bejött, kis csend, gondolom akkor vette le a kabátját. Aztán végig a hátam mögött, kanyar, hallom a jobb fülemben, ksssz-fsssz... egész közel van. Mikor befordult a sorunkba, megnéztem. 5 év körüli kisfiú, akkora gatyában, hogy nekem is nehéz lett volna benne súrlódás nélkül lépegetni. Mire elhelyezkedett apukája ölében, már mindenki őt nézte, hogy milyen éééédes. És valóban az volt. Említésre méltó még a sálas nő kislányának lelkesedése, iskolája említésére (jessssz kiáltotta suttogva, és persze megvolt a jellegzetes kétkezes levegőbe öklöző mozdulat is), a különdíjasok meséjének előadása, a késő zsűritag megérkezése és végül minden gyerek öröme, a zuzsonna. Vajon miért nem lehetett legalább egy icipicit érdekesebben megoldani ezt? Mit tudom én, hogyan? Csak azt, hogy nem így. Már az is színesebbé tette volna, ha a székeket nem szokásosan -egymás mögötti sorokban- hanem mondjuk csak 2 sorban helyezik el, de körben. Első sorban ülhettek volna a pályázó gyerekek, mögöttük a büszke szülők. A jeleneteket is jobban láttuk volna és az öröm is jobban ragadt volna egyik emberről a másikra. Nem az én dolgom. Végülis örülhetünk az emléklapnak, meg annak, hogy nem másfél órán át tartott. 

Létezik, mert a saját füleimmel hallottam. Van olyan, hogy egy igenrendesen felnőtt nő komolyan azt mondja: tök szupikaaa!

Kellemes ébresztés, jó reggeli, munka, várt levél érkezése, ebédidőben egy váratlan meghívás sütizésre farmer+pulcsi+nemvoltkedvemhajatmosni szakadtan, fejmosás után összebújva megmagyarázni a gyereknek, filmnézés, forró fürdő, na meg néhány szomorú zene.

Igen, úgy néz ki, ma megint sikerül új életet kezdenem. Azt hiszem a lakás miatt van az egész. Ez az első olyan, ahol nincs lehetőségem időnként átrendezni mindent, mert egyszerűen nincs hely. Pedig ez a legnagyobb lakásunk, és arról a luxusról, hogy azt is megtartsuk amit nem használunk, már rég leszoktam. A változtatás hiányzik tehát, nem mellesleg szükséges is, mert ha nincs helye - mégpedig elérhető helye - mindennek, pillanatok alatt tudok rettentőnagy káoszt csinálni. Természetesen én tökéletesen tudom, hogy mi hol van, vagy mi alatt, de azzal is tisztában vagyok, hogy a többieket ez sokkal hamarabb zavarni kezdi mint engem. Ezek az új életek rendszerint egy átfogó naaaagy pakolással kezdődnek. Kint és bent. Ésszerű átcsoportosítás, válogatás, tisztítás. Mi az amire szükség van? Búcsú a felesleges cuccoktól. Tehát új élet, frissesség, lendület meg minden. Azt még megsúgom, hogy előre sose lehet tudni mi lesz a vége. Némelyik új élet nevetségesen hamar lejár. Ha belegondolok, hogy ezt a néha igen rövid időszakot egy hosszabb rendetlenség fogja követni, valamint a naaaagy pakolás idején egy ennél is nagyobb rumli előzi, talán jobban tenném, ha maradnék a lusta hátsómon ülve és nem zaklatnék senkit, de hiába minden, nekem ez kell.

Céltalanul sétálgató tömegben sietni, elég bosszantó. Ezt egy pláza - korcsolya alá való - járólapjain tenni, az szívás küldetés.

A mozijegyekért mentem. Direkt kerültem, hogy az épület oldalában lévő automatából pénzhez jussak. Nem jutottam. Azért reménykedve csúszkáltam rohanva az emberek között a mozipénztárig, és mikor elkezdtem a kérdést még akkor is... de nem, nem lehetett kártyával fizetni. Újra át a plázán, a kisköves sétálóutcába, majd a pénzzel vissza, nyaktörő igyekezettel, mert még ebédet is kell... És akkor harmadszorra is végigvágtatni a plázán a pénztáros kisasszonyhoz, hogy a jegyekért jöttem. Két diákigazolványt kért. Azok itthon pihentek az asztalon. Kifelé menet inkább a lépteimre koncentráltam és örültem, hogy figyelni kell a kisköves sétálóutcán is. Később találkoztam egy régi-régi ismerőssel, így csak a kettő közötti perceket kellett kibírnom felrobbanás nélkül.