Céltalanul sétálgató tömegben sietni, elég bosszantó. Ezt egy pláza - korcsolya alá való - járólapjain tenni, az szívás küldetés.

A mozijegyekért mentem. Direkt kerültem, hogy az épület oldalában lévő automatából pénzhez jussak. Nem jutottam. Azért reménykedve csúszkáltam rohanva az emberek között a mozipénztárig, és mikor elkezdtem a kérdést még akkor is... de nem, nem lehetett kártyával fizetni. Újra át a plázán, a kisköves sétálóutcába, majd a pénzzel vissza, nyaktörő igyekezettel, mert még ebédet is kell... És akkor harmadszorra is végigvágtatni a plázán a pénztáros kisasszonyhoz, hogy a jegyekért jöttem. Két diákigazolványt kért. Azok itthon pihentek az asztalon. Kifelé menet inkább a lépteimre koncentráltam és örültem, hogy figyelni kell a kisköves sétálóutcán is. Később találkoztam egy régi-régi ismerőssel, így csak a kettő közötti perceket kellett kibírnom felrobbanás nélkül.

Előjött az általános iskolai gondnoknéni. Tényleg néni volt, szerintem már nyugdíjasként dolgozott ott. Ő tartotta rendben a gazdasági ügyeket és ha így visszagondolok egy rigorózus, idősödő hölgy jelenik meg előttem.  Pedig olyan kis duci volt, kellemes arccal, kívülről jókedélyűnek is gondolhatta volna az ember. Ha nem morog mindig. Na és történt egyszer, hogy a fiúk mosdójában az egyik wc-től kifelé, barna kéznyomok borították a falat. Jól láthatóan valaki így próbálta letörölni a kezéről amit az ott hagyott kisgatyájával nem tudott maradéktalanul eltávolítani. Nagyon nagy balhé lett a dologból. A gondnoknéni patáliázott, persze senki nem mert a kis alsósok közül jelentkezni, hogy ő volt az, ezért minden kissrácot megnéztek, hogy van-e rajta gatyó. Nagyon sajnáltam már akkor is szegény kiskölyköt. Most meg még jobban. Aztán a szülei kifestették a helyiséget és minden ment tovább. A gondnoknénivel még volt egy-két eset, pl. mikor egyszer ment hazafelé és a hosszú folyosón battyogott, a gyerekek meg csak nézték, hogy a szoknyáját véletlenül felgyűrte a derekára és kilátszik alóla a kombiné. És senki nem mert neki szólni. Csak mielőtt kilépett volna az utcára. Aztán meg egyszer mikor Mitti éppen kiment a mosdóba, akkor ment be ellenőrizni a lánymosdót. Időnként megnézte az ajtókat meg, hogy a villany, víz rendben van-e. Odaért ahhoz a wc-hez, amiben Mitti tartózkodott éppen. Meg akarta nézni az ajtót, de nem nyílt. Gondolom neki nem jutott eszébe, hogy valaki lehet bent, aki bent volt annak meg nem jutott eszébe, hogy szóljon, csak mikor újra megpróbált benyitni, akkor kiabált ki, hogy: ne rángasd az ajtót te hülye tyúk. És aztán mikor kijött, a gondnoknéni ott várta. :)

Tegnap volt itt másodszor is a cég villanyosembere, és már az is nagyon jólesett, hogy nem felejtett el bennünket, az meg valami fantasztikus élmény, hogy megígérte tegnap, hogy jönnek kora reggel(!) azé, mer nekünk akkor jó(!) szerelni, és, és JÖTTEK! :) Két lámpát full kicseréltek (30-ról 15 évesre), a többit meg feljavították normális (újabb) fénycsövekkel. Nem tudok többet mondani, ezt is csak  könnyekkel a szememben: LÁTUNK. (És nem, nem a zúj lámpák sütötték ki :) )

Álmodtam még karácsony előtti éjszaka. Legalább 100 évvel ezelőtt voltunk, Hosszú szoknyában láttam magam, hajam feltűzve. Kesztyűm is volt. Éppen arra jöttünk rá É.P.-vel, hogy elfogyott a pénzünk. Mit lehetne tenni mást, el kell adnunk valamit. Végignéztük a lakást, hogy miből lehetne pénzt csinálni. Egy régi könyvszekrényre esett a választás. Nagy robosztus alkotmány volt, igazi fából, kívül fényes sötétbarna, belül világosabb, amilyen eredetileg lehetett. Sírva pakoltam le a polcokról, s amikor már csak az volt hátra, hogy megfogják és elvigyék, még utoljára végigsimítottam az oldalán. A belső oldalán. És akkor valamibe beleakadt az ujjam. Valami kiállt a fából és nyomta az ujjbegyem. Kíváncsi voltam mi az, mert különben az egész szekrény gyönyörű simára munkált felületű volt. Odanéztem és a lélekzetem elállt. Két jókora drágakő volt foglalattal együtt beépítve ott. Egyik egy vörös, négyszögletű rubin, a másik pedig egy szép nagy, oválisra csiszolt gyémánt. Majdnem elájultam a felfedezéstől, a megkönnyebbüléstől és örömtől. Itt volt egy ugrás, aztán már csak azt láttam, ahogy kivésik a fából a köveket. Nagy gödrök maradtak utánuk. A szekrényt természetesen nem kellett eladni. Remekjó álom volt, annyit mondhatok!

Csak én emlékszem rá, hogy valamikor 2000 körül volt egy rajzfilm sorozat a tévében, aminek valami Őrült nyulak volt a címe? Egy lökött nyúlcsalád (mi más) volt a főszereplő, az apuka (legalábbis emlékeim szerint) egy nagydarab rózsaszín nyúl volt. És Nyúl Yorkban éltek. A másik ami eszembe jutott néhány napja, hogy láttam egyszer egy olyan rajzfilmet, amiben egy kislány találkozott a tündérrel és azt kérte, legyen minden nap karácsony. És úgy lett. Eleinte mindenki nagyon örült és boldog volt, aztán elkezdtek elfogyni az ajándékok, a kaja-pia, a tüzelő, mert senki nem dolgozott, hiszen minden nap karácsony volt. A karácsonyfák egyre csúnyábbak voltak, egyre kevesebb levéllel, az ajándékok egyre ütött-kopottabbak. A kislány eredetileg egy kutyát kapott ajándékba. És azután minden nap egy újabbat. Már egész hatalmas kutyafalka vette körül, etetni sem tudta őket, mert egyáltalán nem volt kaja. Az emberek éheztek, lerongyolódtak, mindenki roppant dühös volt erre a kislányra, mert persze kiderült, hogy ő intézte az egészet. Végül kiborult, elmenekült, és keservesen sírt is azt hiszem. Egy egész év telt el a történet közben, így a tündér újra megjelent neki, újra csak megkérdezte mit kíván, és akkor -erre pontosan emlékszem- azt akarta, hogy csak 10000 évente legyen karácsony, de a jóságos tündérnéni óva intette a túlzásoktól és javasolta, hogy legyen ugyanúgy egy évben egyszer karácsony, ahogy addig is. Szóval ezeket csak én láttam?