Mert az volt, hogy jött a péntek. Délutánra teljesen kinyúltam. A kocsiban aludtam hazafelé. Ezt pedig nagyon is jól tettem, mert alig töltöttünk néhány percet a lakásban, máris megjöttek a kislányok. Kezdődött az én drága kisleányom életének első pizsibulija (nemnem, tőlem sosem hallott ilyet, ezt a kedvenc filmsorozatából vette). Eredetileg 4 kislányt szeretett volna elhívni, aztán ez kettőre olvadt, akik közül az egyik megbetegedett. Így végül minden pontosan ugyanolyan volt mint egyébként mikor eljön hozzánk a barátnője, csak éppen az volt a neve, hogy pizsibuli. Egyfolytában csacsogtak, vihogtak, aztán egyszercsak felálltak, Kacatka pedig teljes komolysággal azt mondta: anya, ha keresne valaki, a szobámban leszünk. Sütöttem palacsintát kukoricalisztből aztán rohantam táncra. Átöltözni sem volt időm, de nem akartam kihagyni. És ez volt a következő amit nagyon jól tettem, mert egyszerűen pompásan mulattam. A gyerök elmenekült otthonról, túl sok volt neki a vihogás. Szombaton hajnali fél8-kor megjelent, kijelentette, hogy urán nélkül nem lehet élni, majd távozott az első felkészítőjére. Aztán ennyi volt amíg jól éreztem magam. Délutánra már iszonyúan fájt a fejem. Estére hányingerem is volt. Ami azt illeti, most is az van, valami pocsék ez a migrén. Pedig képeket is rendezgettem, főztem, rend is van, egy rakás ember kávézott nálunk ma délután én meg még mindig szarul vagyok.

Nálunk nicsenek bogarak. Először azt gondoltam, hogy a rovarirtós ember negyedévenkénti megjelenésével van ez összefüggésben, de nem. Nálunk a lakáson belül csak kis smuklicák röpdösnek időnként, akik nem beköltöznek, hanem a semmiből sűrűsödnek anyaggá. Aztán nem tudom hova tűnnek. Hozzánk inkább be szoktak kukkantani. Mintha mi lennénk az állatkert. Így. Néznek befelé hosszasan. Akár órákon át. Éjszakába nyúlóan.

Testvéremék elválnak. Néhány hete felhívott és közölte, hogy sógornőm elválik tőle. Eléggé szíven ütött a hír. Az ősszel ugyan már éreztem, hogy valami nem olyan, köztük... aztán voltunk együtt bulizni és azt hittem én vagyok a hülye és mégis oké a helyzet. De nem az sajnos. És milyen fura, hogy most hirtelen kikerül a családból. Egyelőre nem tudom igazán érezni a hiányát, mert nem találkoztunk túl sűrűn. És valahogy soha nem jut eszembe, hogy ők már nem tartoznak össze. Még ott van a családi címek között a postafiókomban, ugyanúgy küldöm neki a méleket (sosem reagál, talán ideje lenne tényleg kivenni onnan), a napokban meg hirtelen jeges rémület fogta el a szívem mikor eszembe jutott, hogy a francbais, elfelejtettem felköszönteni a szülinapján. Még olyan mintha semmi nem változott volna. De majd egyre jobban megszokom, hogy a testvérem is itt van a városban, aztán karácsonykor biztosan fogom már tudni.

A gyeröknek szombaton kezdődik az előkészítő. Szeretnénk, ha jövőre gimnazista lenne. Be van tojva, hogy megint kicsi lesz. Mondtam neki, hogy ez előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezett volna. Érdekli a dolog, de fél. Azt hiszem sokat fogunk még erről beszélgetni vele.