Mert az volt, hogy jött a péntek. Délutánra teljesen kinyúltam. A kocsiban aludtam hazafelé. Ezt pedig nagyon is jól tettem, mert alig töltöttünk néhány percet a lakásban, máris megjöttek a kislányok. Kezdődött az én drága kisleányom életének első pizsibulija (nemnem, tőlem sosem hallott ilyet, ezt a kedvenc filmsorozatából vette). Eredetileg 4 kislányt szeretett volna elhívni, aztán ez kettőre olvadt, akik közül az egyik megbetegedett. Így végül minden pontosan ugyanolyan volt mint egyébként mikor eljön hozzánk a barátnője, csak éppen az volt a neve, hogy pizsibuli. Egyfolytában csacsogtak, vihogtak, aztán egyszercsak felálltak, Kacatka pedig teljes komolysággal azt mondta: anya, ha keresne valaki, a szobámban leszünk. Sütöttem palacsintát kukoricalisztből aztán rohantam táncra. Átöltözni sem volt időm, de nem akartam kihagyni. És ez volt a következő amit nagyon jól tettem, mert egyszerűen pompásan mulattam. A gyerök elmenekült otthonról, túl sok volt neki a vihogás. Szombaton hajnali fél8-kor megjelent, kijelentette, hogy urán nélkül nem lehet élni, majd távozott az első felkészítőjére. Aztán ennyi volt amíg jól éreztem magam. Délutánra már iszonyúan fájt a fejem. Estére hányingerem is volt. Ami azt illeti, most is az van, valami pocsék ez a migrén. Pedig képeket is rendezgettem, főztem, rend is van, egy rakás ember kávézott nálunk ma délután én meg még mindig szarul vagyok.