Ingrid Sjöstrand: Holnap leszek nyolcéves

Holnap leszek nyolcéves.
Ez persze nagyon klassz.
Megkapom talán a hármas fémépítõt, abban több kerék van.
Megkapom talán a legújabb Beatles-lemezt, de lehet, hogy az túl sokba kerül.
Miért lógatom úgy az orrom?
Meg tortát is fogok kapni.
Holnap nyolcéves leszek, és nem leszek már hétéves soha többé.

Hol van az pont, amíg még nem válik az egész nyálasan érzelgős seggnyalássá?

Egész pontosan a bocsánatkérésre gondoltam. Kicsikét belegázoltam a barátnőm lelkivilágába. Kaptam tőle valamit a tegnapi (amúgy kissé egyhangú) banyazsúron. Meglepett vele és nagyon örültem neki. Aztán mikor hazaindult a társaság, a készülődés, öltözködés közepette egyszerűen ottfelejtettem az asztalon. És teljesen hiába minden kifogás, hogy elkalandozott a figyelmem, szelburdi és feledékeny vagyok (mert az vagyok), neki valószínűleg az maradt meg belőle, ennyit ér, hogy gondolt rám. Bánatos vagyok miatta, mert úgy éreztem mikor elköszöntünk, hogy neheztel rám. És annyira szánalmasak a ténylegek. Pedig. Tényleg!

Hogy éreztethetném vele, ami bennem van? Milyen egyszerű volna valami telepatikus úton átadni...  azt hiszem a megbeszélésen kívül ezt is megpróbálom. Egyébként meg remélem a legjobbakat. Nem szeretnék egy baráttal kevesebbet, így sincsenek sokan.

Nos, úgy tűnik minden oké. Írtam neki, ő válaszolt, nem haragszik. Juhéj! Örülök!

Múlt pénteken hazafelé, újra láttam a fekete macskadögöt. Nagyon szép. Most is a kereszteződésben futottunk össze, de most nem egy irányba haladtunk, hanem éppen elkanyarodott volna a szemben álló ház sarkánál. Este fél10, hideg, kihalt utca, fönt a csillagok, lent a sárgafényű lámpák, a macska és én. Ahogy megláttam, muszáj volt megállnom. Mondom suttogva, hogy cszicc. De tényleg suttogtam. És tényleg csak ennyit. Ő rámnézett, megfordult pár lépést visszariszált, leült a ház sarkán velem szemben és rámnézett. Tényleg rám. Néztük egymást hosszasan. Nagyon szép. Le is kaptam, mert nálam volt a telefonom. Nyilván a képen látszik egy nagy sárga ház meg előtte egy kicsike fekete folt ami a macska. Mindegy, igazán jó percek voltak.

Majd Sárvárról is, de most előbb azt akarom mondani, hogy ezennel befejeztem. Nem olvasom tovább. Nem baj az, hogy kitalált a főszereplő, attól lehet még érdekes. De ez már nem az. Sokkal érdekesebb egy blog, ha többféle gondolatok jutnak eszembe róla. Volt már egy amivel kapcsolatban ugyanígy, éreztem, az volt a széplelkű blog. Nagyon kellemes, egyszerű, ugyanakkor mindenről valami fennkölt csodálattal teli blog volt. De azt nem is tudtam rendszeresen olvasni. Tökéletesen érzem magam nélküle, mind a mai napig. Na elérkeztem a következő ilyen bloghoz. Annak ellenére, hogy ez nagyon trendi pörgős kis blog, rövid velős bejegyzésekkel és állandóan rettenetesen történnek a dolgok, állandóan. Csak mindig ugyanaz. Eltelt 10 nap (na azt csak itt a zárójelben árulom el, hogy először el is felejtettem megnézni, csak ma délután jutott eszembe), benéztem, és akkor jöttem rá, hogy tökmindegy mikor kapcsolódik be az ember, itt mindig ugyanaz van. 3-4 bejegyzést elolvasol és a többit már a címből tudod. Na csak ezt akartam.

(Igen, ilyenkor eszembe jut az is, hogy az enyémet vajon hány bejegyzés jellemezheti?)