Drágaságom

Ez nálam is megvolt 7. Romantikus könnyed szórakoztató.

Volt az a lány a bubifrizurával. Rólam folyt a víz egyszál topban, ő meg csak ült irtó elegánsan a kis rövidujjú bolerójában és a haja egyetlen szála sem mozdult. Enyhe tupír, természetes csokoládébarna szín, minden egyes hajszál tökéletesen a helyén. Kemény és kerek, mint a bukóm. Nagyon csinos, de sokkal inkább kellett róla arra gondolnom, hogy vajon mennyire hisztizne, ha a fiúja bele akarna túrni a hajába?

Volt a férfi két mankóval, furcsán hajlított lábaival. Valaki át akarta adni neki a helyet, ő meg vigyorogva mondta, hogy köszöni, de mire onnan felállna, addigra a szerelvény továbbhalad. És muszáj volt mosolyogni rajta, mert úgy mondta.

Volt a nagydarab férfi, aki előzékenyen maga elé tessékelt beszálláskor, aztán mikor nem találtam kapaszkodót, azt is átengedte. Mindkettőt megköszöntem.

És volt a néni akinek hiányzott a bal keze.

Fogalmam sincs, hogy lehet itt a betűk nagyságát állítani... meg úgy általában. Elég összevissza vannak a bejegyzések. Hmm... olyan mint én.

Szomorkás vagyok ma, de a motorozás szenzációs volt! Végig vigyorogtam! :)

Tegnap este évzáró után leszállítottuk a gyerekeket anyósomékhoz nyaralásra. A röpke másfél órás út alatt természetesen rengeteg fontos dolog hangzott el, többek között ez a gyeröktől:

nem mindegy, hogy tanya a bakonyban, vagy banya a takonyban. Ezt még nem hallottam, de most jól megjegyeztem. 

Szeretem a fákat. Nem ellenkeznék, ha fának kellene lennem. Ööö... Beugranak gyönyörü képek gyönyörű fákról, aztán a gondolatok: milyen szépisez. Simogató, széljárta lombok, színek és élet... És burjánzik tovább a fejemben: milyen szívesen lennék fa, mi mindent megélhetnek! Minden évben szerelem és gyümölcs, utána meg pihenés... aztán mikor le akarnám írni, akkor végre végiggondolom. Jó, de nem akarok fenyő lenni egy faiskolában, sem tüzifának nevelt akác. Szóba sem jöhet, hogy valami bútornak való fajta legyek, egy a sok közül. Na szép. Mekkora arcom lett hirtelen!

Mindent magam köré készítettem és kibontogattam. A halszósszal kezdtem meg azzal, hogy kapásból beszakítottam a kis húzókáját, így épp csak egy cseppnyi lyuk keletkezett a zárófedélen. Bevallom miután beleszagoltam, ezt nem is sajnáltam annyira. A kókusztej viszont igen derék találmány! Édes, selymes, kókuszos, hófehér és fincsi. (Olvastam, hogy lassan fel kell melegíteni forrásig, akkor nem lesz konzervíze. Lehet, legközelebb ki is próbálom. Most ízlett forralás nélkül is.) Aztán következett a limelevél. Csodálatos. Imádtam az első pillanatban, amint megéreztem az illatát. Már csak a zöld curry volt hátra. Közben üzembe helyeztem a tüzhely jobb hátsó rózsáját. Az olaj melegedett, a kis átlátszó tasakból meg valami nagyon érdekes illat kanyargott kifelé. Nem mondhatom rá, hogy hűdejó, de azt sem, hogy rossz lett volna. Volt benne valami érdekes, soha nem érzett furaság, étvágygerjesztő erős aroma, amitől összefutott a nyál a számban és alig vártam, hogy kész legyen az étel. Szerintem emiatt pakoltam bele a megadott max. mennyiséget. Pedig. :) De ne szaladjunk előre, még csak az illatát élveztem. Szépen sorra belekerültek a hozzávalók, kezdett pofásodni a dolog.

Kevertem kicsit, és a csirke gyönyörűen párolódott, a kókusztejes szaft besűrűsödött, a limelevéllel nem győztem betelni, kezdett összefőni és úgy véltem hamarosan elkészül a mű. Szerencsére nem bírtam kivárni, megkóstoltam. Ekkor két észrevételt tettem, röviddel egymás után. Elsőnek arra jöttem rá, hogy mindenből arányosan kevesebbet használtam, kivéve a cukrot. Rögtön ezután a zöld curry sora jutott eszembe a receptből, hogy: 2 kanállal már elég csípős... Ez a gyakorlatban úgy hangzott: mm... hhhíííííí! És úgy nézett ki, hogy széles mosoly után kapásból tűzokádó sárkány üzemmódba váltottam. Nem tudom elmondani mennyire meglepődtem! A cukorbőséget próbáltam aztán próbáltam ellensúlyozni kis limelével, egész jól bejött, de a csípős forróság az megmaradt, jó sokáig. Végül -édesség és csípősség ide vagy oda- több mint felét megettem. Csak úgy magában. A maradékot még megöntöztem limelével, aztán mikor harmadszor álltam fölötte, hogy épp csak egy falaton ellenőrizzem csöppet, tényleg olyan jó-e így, inkább dobozba csomagoltam és elraktam.

Múlt pénteken felvilágosítást tartottak az osztály leánytanulói részére, ahol is leánykám boldogan újságolta, hogy neki ezt már elmesélte anyikája. Ez eddig teljesen oké. Péntek délután óta egyfolytában sutyorgunk -mi lányok-, mert állandóan kérdeznivalója akad. Vagy megállapít dolgokat. Sőt! Időnként inkább kinyilatkoztat. Értem én, igyekszik a lehető legjobban felkészülni és igazán édes, csak ez foglalkoztatja. Több mint három nap a témában. Kezdek besokallni. :)