Volt az a lány a bubifrizurával. Rólam folyt a víz egyszál topban, ő meg csak ült irtó elegánsan a kis rövidujjú bolerójában és a haja egyetlen szála sem mozdult. Enyhe tupír, természetes csokoládébarna szín, minden egyes hajszál tökéletesen a helyén. Kemény és kerek, mint a bukóm. Nagyon csinos, de sokkal inkább kellett róla arra gondolnom, hogy vajon mennyire hisztizne, ha a fiúja bele akarna túrni a hajába?

Volt a férfi két mankóval, furcsán hajlított lábaival. Valaki át akarta adni neki a helyet, ő meg vigyorogva mondta, hogy köszöni, de mire onnan felállna, addigra a szerelvény továbbhalad. És muszáj volt mosolyogni rajta, mert úgy mondta.

Volt a nagydarab férfi, aki előzékenyen maga elé tessékelt beszálláskor, aztán mikor nem találtam kapaszkodót, azt is átengedte. Mindkettőt megköszöntem.

És volt a néni akinek hiányzott a bal keze.