Na az van most, hogy épp a saját dugámba dőlök. Lassan de biztosan.

Nyomorultul magányosnak érzem magam. Közben egyik fontos kapcsolatot elveszítem, s a többi fontosat is inkább leépítem, mint fel. Újak a láthatáron sem. Érzem, hogy bezárom magam lassan és sírok sírni tudnék, hogy ennyire lehetetlen hülye vagyok. Nem tudom jobb lesz-e így, hogy leírtam. Mindenesetre megpróbáltam, aztán majd kiderül. És most valami egészen más:

Tegnap tettem egy bő 20 km-es túrát. Egyedül! Többek között ezért is volt olyan hosszú. Úgy tűnik remek érzékem van a rossz irányba forduláshoz. Azért nem tévedtem el borzasztóan, csak olyan rendesen. És a legjobb, hogy nincs izomláz (de ma nem megyek még egy kört)!

Ja, és kétszer is láttam őzet egész közelről ( az egyikkel vagy fél percig bámultuk egymást), meg egy feket mókust.